Titokzatos naplója megfejtéséig semmit sem tudtunk az igazi Gárdonyi Gézáról

A magyar irodalom titokzatos figuráinak számbavétele elég hosszú ideig tartana, mert a névsor szép hosszú, de az biztos, hogy Gárdonyi Gézának kiemelt helyen kellene szerepelnie köztük. És nemcsak azért, mert íróként is a legismertebbek és legnépszerűbbek közé tartozik, hanem azért is, mert tényleg igazi enigma volt.

Hogy csak néhány dolgot említsünk: noha hírnevét az Egri csillagoknak köszönheti, írt színpadra, dolgozott költőként, műfordítóként és újságíróként is, korábbi tervei közt pedig a szerzetesi élet, illetve az amerikai emigráció és egy saját tervezésű vízibicikli forgalmazása is szerepelt. Házasságáról már szinte a legelején bevallotta magának, hogy vagy válással, vagy gyilkossággal fog végződni, de nevére vette felesége más férfitól született gyerekét is. Amíg voltak, a feletteseivel állandóan összerúgta a port, sőt párbajozni hívta őket (az egyik eset miatt még a szegedi Csillag börtönt is megjárta), gyermekeit viszont nagy odaadással, szeretetben nevelte. Nem mellesleg pedig írt egy naplót és egy sor feljegyzést a saját maga által megalkotott titkosírással, amelyet majdnem fél évszázad után sikerült csak megfejteni.

Profik tévúton, amatőrök a helyes nyomon

Most, amikor a szövegekből készült Titkosnapló című válogatás már hosszú évtizedek óta hozzáférhető bárki számára, sőt megkezdődött a teljes változat publikálása is, ez nehezebben átélhető, de bizony volt idő, amikor a Gárdonyi-kód feltörését lehetetlen feladatnak tartották, sőt a szövegeket vizsgáló László János egyenesen odáig ment, hogy kijelentette: nincs is sok értelmük. Mentségére legyen mondva: addigra már sok tudós tett kísérletet a titkosírás megfejtésére, de senki nem jutott semmiféle érdemleges eredményre az eredeti kötettel, amit az egri Gárdonyi-múzeumban őriztek – csupán találgatták, hogy tán asszír, egyiptomi, héber, rovásírásos és más elemek keveredhetnek benne egymással.

Ami azt illeti, még Gárdonyi Géza gyermekei sem hittek benne, hogy visszafejthető lenne a családban csak „tibetűsnek” nevezett írás, amit ők egyszer tisztán tibetinek, máskor „a hun és a tibeti ékírásból” kialakított sajátos kódrendszernek hittek. És persze maga az elhunyt író is hozzájárult az általános zavarodottsághoz – egyrészt akkor, amikor odaírta latin betűkkel az alapkötet borítójára, hogy Tibetan Grammar, másrészt meg például akkor, amikor a szöveget kínainak vélő Mécs Lajos újságírónak azt mondta: nem kínai az, hanem az ő saját írása, amit rajta kívül senki nem tud elolvasni.

Pedig valójában szó sem volt szándékos zavarkeltésről, Gárdonyi alighanem csak a bosszantó zsurnalisztát akarta viszontbosszantani (ezt bizonyítja az is, hogy miután Mécs a cikkében azt írta: maga az interjúalany mutatta meg neki a naplót, ő helyreigazítást kért, miszerint az újságíró „szemlélődött” az íróasztalán). Az író minden bizonnyal nagyon is fel volt készülve rá, sőt talán várta is, hogy megfejtik a jeleit, ez ott áll feketén-fehéren, vagyis hogy titkosírással az ún. Főkönyv borítóján is:

azaz:

Gratulálok, ha megfejtened sikerült: a magyar nyelvnek magas, elzárt Tibetjébe találtál kaput. Ha addig eljutsz, ameddig én, megtalálod azt az aranyalmafát is, amelynek neve: analógia.

Ennek alapján azért elég nehéz azt hinni, hogy kizárólag magának vezette volna a naplót, nem? Inkább csak arról van szó, hogy egy kicsit túl jól sikerült a saját fejlesztésű titkosírás, és hát egy kicsit az örökösök is belezavartak a dologba: Gárdonyi József azt állította, hogy a szövegekben magánhangzók nem szerepelnek, az egyes mássalhangzókra pedig több jelet is használt az apja, Gárdonyi Sándor pedig egész egyszerűen elzárta a Tibetan Grammaron kívül született megannyi rejtjelezett feljegyzést a nyilvánosság elől, ami igencsak megnehezítette a kódfejtők (köztük László János) dolgát.

Sándor 1965-os halála után viszont megkerültek ezek is, és így új remények éledtek. Az egri múzeum a fejleményeken felbuzdulva közzé is tett a legkülönbözőbb felületeken egy felhívást, hogy ismét lehet próbálkozni a titkosírás értelmezésével, és, láss csodát, a huszonkét jelentkező közül ketten végül elő is álltak a megfejtéssel: Gilicze Gábor egyetemi hallgató és Gyürk Ottó honvéd alezredes egymástól függetlenül dolgoztak, mégis szinte teljesen egyszerre törték fel a kódot (előbbinek elsőként a t betűt sikerült azonosítania, aztán innen kiindulva sorban a többit is, utóbbi a számjegyeknek tűnő jelek felől közelített).

Szemérmes kitárulkozás

Két hobbikutatónak köszönhetően tehát 1969-ben végre megadta magát a szöveg, amelyet, mint kiderült, jobbról balra, alulról felfelé haladva vetett papírra (vagy ha épp úgy adódott, kartoncsíkokra) az író, és az évek előrehaladtával folyamatosan tökéletesített is. Amint azt később Gilicze Gábor a HVG-nek elmondta, nem is annyira titkosírásról kell beszélni, mert ilyen értelemben nem bonyolult Gárdonyi Géza alkotása, hanem inkább kalligráfiai rendszerről, amelyben a szerző az olvasást elsőre jelentősen megnehezítve vízszintesen és függőlegesen is kapcsolta egymáshoz az írásjeleket, idővel egyre bonyolultabb, de egyúttal egyre elegánsabb szövegképet alkotva. És amelynek egyébként semmi köze a tibeti vagy az asszír íráshoz, de a hieroglifákhoz sem, mert nagyrészt a latin betűk írott és nyomtatott képének jellegzetes alkotórészein alapszik, amelyeket a székely rovásírás néhány eleme egészít ki (ezek érhetők tetten az s-ben és az sz-ben, illetve az írás irányában).

És hogy milyen tartalmat rejtettek a cirkalmas betűk? Nos, a lehető legváltozatosabbat: írói tanácsadás, nyelvtankönyv, napló és füveskönyv egyaránt akad az 1906-tól 1922-ig született szövegek között. Ez pedig már elvezet a legizgalmasabb kérdéshez: hogy miért kellett mindezt titkosírással lejegyezni. Mivel a szövegek keletkezése egybeesik azzal az időszakkal, amikor Gárdonyi Gézából a kertes házában rejtőzködve élő „egri remete” vált, korábban sokan mindenféle okkult suskust és szabadkőműves üzelmeket sejtettek a Titkosnapló hátterében (is), valójában azonban éppen ezekből az írásokból derült fény rá, hogy a szerző nem volt sem boszorkánymester, sem gőgös mizantróp, csupán egy visszahúzódó, mélyen filozofikus életszemléletű ember, aki folyton vívódott, tépelődött, és rendre újraalkotta önképét. Ez pedig egyúttal választ ad arra is, hogy miért fejlesztette ki saját jelrendszerét: egyrészt nyilván izgatta önmagában a játék, a szöveges bújócska is, másrészt azonban egyértelműen megfejtésre váró titokként tekintett az életre és – ahogyan a borítón álló, már citált sorok is jelzik – magára a nyelvre, az írásra is, ezek a feljegyzések pedig a maguk kezdetleges, bizonytalan, bensőséges formájában örökítik meg a válaszok keresése közben felbukkant gondolatait, ötleteit. Egyszóval kitárulkozás ez a szó legszorosabb értelmében, de ahogy az a szerzőhöz és a tartalomhoz is a legméltóbb, nem a könnyen kapható fajtából való – valódi kincs.

(A „Titkosnapló” története / hvg.hu / urbanlegends.hu / cultura.hu)