Hogyan lesz egy fiatal, bőbeszédű svéd kereskedőből Budapesten diplomata? Hogyan menti meg aztán zsidók tízezreit, miközben ez nála befolyásosabbaknak sem sikerül? Miért rabolják el, rendeznek kirakatpert a halála kapcsán, tüntetik el végleg, hogy aztán a lehetséges igazságok közül mindenki a számára legkevésbé kínos verziót lobogtassa? Későn, túlságosan is későn kezdték el szétszálazni a róla szóló ellentmondásos információkat, és túl sok kérdés maradt megválaszolatlanul.
A bársonyszékből a gettóba
A stockholmi születésű Raoul Wallenberget mindenáron bankvezetőnek szánta a nagyapja (aki a neveléséért felelt, az édesapja ugyanis még a születése előtt meghalt), világlátott, tájékozott, nagy tudású és széles látókörű vezetőt szeretett volna faragni belőle. Lévén az egyik leggazdagabb svéd család tagja, gyerekkorától sokat élt külföldön, franciául, angolul és németül is megtanult az 1920-as, ’30-as években, majd egy michigani egyetemen végzett építészként.
A bankszakmával azonban sehogyan sem bírt megbarátkozni. Bonyolultnak és fárasztónak érezte, sokkal inkább vonzotta az építészet. Ez a berzenkedés aztán a családtagok számára is meggyőzőnek bizonyult, az amúgy is szószátyárnak, komolytalannak tartott fiú végül egy magyar zsidó férfi vezette, élelmiszerekkel kereskedő svéd–magyar cégnél kapott állást, ahol hamarosan igazgató lett. Wallenberg kétszer fordult meg Magyarországon üzleti ügyben. A negyvenes évek elején járunk, a ’44-es német megszállás előestéjén.
A következő pillanatban már az amerikai Háborús Menekültügyi Bizottság stockholmi képviselőjének megbízásából a budapesti zsidómentő akció irányítójaként látjuk. A döntés meglepő: a fiatal, tapasztalatlan, magyarul nem beszélő Wallenberget ekkora felelősséggel járó feladattal megbízni kockázatos volt. Követségi titkárrá nevezték ki, majd beszámolókból kiderül: 1944 júliusa után olyan hallatlan profizmussal, annyira eltökélten, olyan zseniális tárgyalópartnerként és szervezőként dolgozott a hazai zsidóságért – a vidéken élőket addigra már deportálták –, ami a diplomácia legnagyobbjai mellé emeli.
A védőútlevelek (Schutzpassok) kiadásával több ezer budapesti zsidót mentett meg a deportálástól, de nem egyszerűen dokumentumok megírásáról és lepecsételéséről van szó. A védett házak őriztetésére ugyanúgy gondja volt, ahogy személyesen tudta kiemelni a határ felé gyalogosan hajtott zsidók közül azokat, akiknek svéd útlevelük volt, de a józsefvárosi pályaudvaron is személyesen járt el a „svédek” ügyében, és akadályozta meg a bevagonírozásukat. Precízen és fáradhatatlanul dolgozott.
Raoul Wallenberg budapesti irodájában (Fotó: Laski Diffusion/Getty Images)
Elvarratlanul
1945 januárjában tűnik el. A Nemzetközi Vöröskereszt irodájában egy orosz tiszttel még kezet fog, vele megy. Előtte való nap azt mondja, Debrecenbe utazik, és a zsidó gettók érdekében szeretne eljárni Malinovszkij tábornagynál. Innentől a szovjetek foglya. Írásos dokumentum van az utasításról, hogy Wallenbergnek minden kapcsolatát meg kell szakítani a külvilággal, és Moszkvába kell vinni. Január 17-én látták utoljára élve. A szálak innentől végképp összegabalyodnak.
Egyes híradások arról szóltak, hogy biztonságban van a Szovjetunióban, más források szerint még Magyarországon megölték. 1945 márciusában a szovjet felügyelet alatt álló Magyar Rádióban be is mondják, hogy náci vagy nyilas atrocitás áldozata lett, és a Debrecenbe tartó úton megölték. 1953-ban még kirakatpert is előkészítettek: eszerint Wallenberget a Zsidó Tanács bizonyos tagjai ölték meg, akik Gestapo-ügynökök voltak. A koncepciós pert Sztálin halála után állították le. Később a szovjetek azt állították, Raoul Wallenberg valójában 1947 júliusában halt meg a moszkvai Lubjanka börtönben. Az útlevele és néhány személyes tárgya csak 1989-ben került elő, ezeket kiadták a családnak.
Az ügyön a családtagok mellett egy svéd–orosz vegyes bizottság is dolgozott, a svéd jelentés nem zárta ki, hogy Wallenberg még később is életben lehetett. Talán egy esetleges fogolycsere miatt tartották fogva a szovjetek, talán azért, mert kémnek hitték. Néhány évvel ezelőtti hír, hogy az orosz biztonsági szolgálat (FSZB) archívuma szerint egy 7-es számúként emlegetett rab – akit Wallenberg állítólagos halála után hat nappal hallgattak ki – nagy valószínűséggel a svéd diplomata lehetett. Mindenesetre 2016. október 26-án a svéd állam hivatalosan is holttá nyilvánította Wallenberget: a diplomata 1952. július 31-én halt meg, az indoklás szerint azért ekkor, mert ’47 júliusa óta nincs róla hír, a svéd törvények szerint pedig az eltűnt személyeket eltűnésük után öt évvel kell halottnak tekinteni.
Wallenberg útlevele (Fotó: Wojtek Laski/Getty Images)
Tovább, tovább, tovább
Máig több kutató fenntartja, hogy diplomáciai mellényúlások sorozata, ahogy Wallenberg eltűnésének és felkutatásának ügyét kezelték. Az emlékét ugyanakkor hazai és nemzetközi fórumokon is intenzíven ápolják. Film és több könyv is született róla, a hazai Raoul Wallenberg Egyesület (www.wallenbergegyesulet.hu) és a Nemzetközi Wallenberg Alapítvány honlapján (www.raoulwallenberg.net) is rengeteg információ és dokumentum található.
Magyarországon 2001 óta minden évben augusztus 4-e, Raoul Wallenberg születésnapja a humánum napja. Ilyenkor azokra emlékeznek, akik a vészkorszak idején önzetlenül, az életüket kockáztatva mentették embertársaikat. A Raoul Wallenberg-díjat pedig minden évben azok vehetik át, akik hátrányos helyzetben élőkért, diszkriminációt elszenvedőkért állnak ki, és kitartóan dolgoznak értük. Szeptemberben még töltőtoll-kollekciót is elneveztek róla: az embermentő diplomata tiszteletére tervezte meg a svéd származású, St. Louis-i David Oscarson tollkészítő új, Raoul Wallenberg kollekcióját.