Emlékszel a gyerekkori álmaidra?
Igen, ráadásul nagyon élesen, de talán azért is, mert ezeknek az álmoknak nagy része folyamatosan visszatért. Már óvodás koromban jelezték az édesanyámnak, hogy van tehetségem a zenéhez, onnantól lett a zene és a zenetanulás az életem szerves része. Az első emlékem, hogy háromévesen állok egy pályaudvaron, és üvöltöm, hogy Katalinka szállj el. Tehát már akkoriban is minden a zenéről szólt az életemben, így nem meglepő, hogy az álomképek is sokban kötődtek a valósághoz.
A kórussal sokat utaztunk külföldre is, és az egyik álmomban a többiek bent ültek a buszban, énekeltek, én meg kívül kapaszkodtam a busz hátuljába és hallgattam őket. Tudtam repülni tehát, de nem úgy, mint egy madár, hanem egyszerűen csak úsztam a levegőben. A másik előbukkanó elem, hogy a víz alatt tudok lélegezni. Nagy élményem, hogy váltogatom a különböző dimenziókat, és mindegyikben otthon vagyok. A másik motívum nem ennyire felemelő, bár a vége mindig jó volt. Ezek az álmok arról szóltak, hogy egyszerűen minden halálnemet túlélek. Fogtak és megégettek, felakasztottak, fejbe lőttek. A lövésre konkrétan emlékszem. Háború volt, egy kőkerítés tövében futottam egy ideig, majd elestem. Ekkor jött egy katona, és golyót eresztett a fejembe.
Gyakran úgy éreztem, ezek nem különböző álmok, hanem egy-egy fejezet mindegyik a nagy egészben, mintha egy sorozat része lennék. Volt, hogy fürdőben nyomtak a víz alá gyönyörű nők, de olykor máglyán is végeztem. Talán mindez az olvasmányélményeimből is jöhetett, igen sokat olvastam gyerekként ókori és középkori történeteket.
Különös álmok ezek egy kisgyerektől…
Speciális családból jövök, a nevelőapám nagyon agresszív volt, és én csak úgy tudtam védekezni, hogy visszahúzódtam a saját világomba. Így ő bármit csinálhatott, az nem ért el hozzám. Tízéves lehetettem, mikor utoljára annyira megvert, hogy nem tudtam leülni a padba, és akkor az iskola feljelentette a gyámhatóságon. Majdnem lecsukták, és onnantól fizikailag nem bántott többé, viszont eljött a lelki terror időszaka. A kukoricán térdeltetéstől az órákig tartó szidalmazásig. Egy idő után annyira megkeményítettem a lelkemet, hogy egyszerűen nem ért el hozzám.
Nyilván hatott rám mindez, de igyekeztem kizárni. A könyveimbe bújtam és a zenében éltem. Az álmaim – minden borzalmas részletük ellenére – inkább felemelőek voltak, a halhatatlanság érzésével töltöttek el. Érdekes módon azonban nemcsak elszenvedőként, hanem szemlélőként is bennük voltam, tudtam, hogy álmodom, néztem magam békésen. Nem szorongtam közben, azok az álmok később jöttek. A katarzisos álmaim viszont a felnőtté válás idején, tizennégy éves korom körül eltűntek.
A zene álomisága hat rád?
Persze. Minden zene kihat az álmokra, hiszen bármelyik ága a komolyzenétől a technóig az érzésekkel operál. Általánosságban talán sokkal felemelőbb a klasszikus zene, míg a pop és a rock a sötétebb érzéseket hívhatja elő, nagyíthatja fel. Sajnos nem vagyok zeneszerző, álmaimban nem születnek olyan dallamok, amikből dal lehet. Ám a dalok – más formában – megjelennek a rémálmaimban. Sokszor visszatér, hogy állok egy színpadon, teljesen egyedül, és nem jut szembe a szöveg, lefagyok. Ez meg is történt egyszer, bőven a rémálmok jelentkezése után.
A Csinibaba filmzenéjének a bemutatója a Corvinban volt. Két dalt kellett előadnom, ám az egyiket elfelejtettem. Lezúdult az a bizonyos félelmetes fekete függöny. Elkezdtem, hogy “Csak félig lenne meg, az ami nincs” és onnantól csak lalaláztam. De végignyomtam. Először dermedt csend lett, aztán kitört a nagy nevetés. Lidérces volt. Az is visszatérő, hogy nem érek oda valahová, lekésem a szereplést. Érdekes módon azt soha nem álmodom, hogy nem tudok énekelni, mindig a szövegekkel van problémám.
A megálmodás, a félelmek előrevetítése jellemző rád? Ezeket egyfajta bevonzásnak, figyelmeztetésnek tartod?
Sok esetben igen. Van két meghatározó figyelmeztető álmom. Az egyikben rémülten pakolok. Eleve sokat költözöm, ez a fajta gyökértelenség jellemző az életemre, így talán nem csoda, hogy álmomban is dobozolok, bőröndöket tömök tele, úgy érzem, soha nem érek a végére, de már jönnek értem, hogy “gyere, indulni kell”. Ilyenkor úgy ébredek, mintha valóban végigpakoltam volna az éjszakát. A másik szörnyűbb. Nem vagyok sírós, nem tudok sírni, csak nagyon ritkán, viszont álmomban sokszor ráz a zokogás. Menekülnék, de nem tudok, olyan a lábam, mintha tonnányi súlyok lennének rajta. Vannak kerítések vagy fák, amikbe kapaszkodom, hogy menjek tovább, de nem tudok. Ez annyira félelmetes és frusztráló, hogy feltör belőlem a sírás. Erre ébredek.
Szeretsz aludni egyébként?
Igen. Sokat alszom. Ez is egyfajta menekülés. Nagy halogatóművész vagyok, amikor nem tudom kitalálni, mi legyen, lefekszem aludni.
Vannak azért feloldó, szép álmaid is?
Azok többnyire utazással kapcsolatosak. Megálmodtam például évekkel azelőtt, mielőtt kiköltöztem volna Fuerteventurára – ahol végül öt évig maradtam – az egyik apartmanomat, ahol laktam. Amikor beléptem, már tudtam, merre lesz a szoba, hol fog állni egy bizonyos szék. Beugrott, hogy én már voltam itt, és ez nem egyedi eset, előfordult velem Franciaországban, Angliában is. Mostanában New Yorkról álmodom, pedig sosem jártam még arra. Szeretnék ott élni, és jó lenne, ha ez az álom – mint a régiek – “elrepítene” oda.
Máshol másképp álmodsz? Ott könnyebb? Vagy viszed magaddal a rémálmokat?
Eleinte minden nagyon pozitív, egy-két hónapig nagyon jó hatással van rám a távollét. Azt megfigyeltem már, hogy a régi dolgaim jelennek meg az első álmokban, és a beilleszkedésben segít, hogy más fénytörésben látom eleinte őket.
A Voice-ba elég konkrét vággyal indultál, ám az az álmod nem vált valóra. Most mintha keresésben lennél.
Nehéz volt az elmúlt időszak, megviselt, hogy a rémálmom megtörtént. Egyedül voltam,
lefagytam, nem voltam önmagam. Vissza kellett találnom a régi énemhez, az útkereséseim a régmúlthoz kapcsolódnak. Jelenleg például énekelek egy underground zenekarban, a Sweet Jane-ben, mint a kezdetek kezdetén. Ez egy érzékenyebb, irodalmibb projekt, ahol súlya van a szövegeknek. Rájöttem, milyen fontos számomra a közösség, hogy igazándiból csapatban tudok a legjobban működni.
Szeretnék újra kórusban énekelni, szeretném azt a felemelő érzést visszakapni, hogy része vagyok valaminek. Persze nem adtam fel a szólóénekesi álmaimat, de a hangsúlyok eltolódtak. Szólistaként is zenekart szeretnék, társakat. Most nagy lelki változásban vagyok, egyre biztosabban érzem, hogy talán nem azért kaptam ezt az ajándékot, hogy nárcisztikus előadóként szerepeljek. Sokszor és sokan jelezték nekem, hogy a hangom gyógyítóan hat. Megpróbálom ezt újraértelmezni, hogy a jövőben önmagamat és másokat is gyógyítani tudjak a zene erejével.
|
Dr. Mirnics Zsuzsanna klinikai szakpszichológus, hipnoterapeuta kommentálja Heni álmait Heni álmai három álomcsoporthoz köthetők. Az első típusúak közvetlenül az élettörténetéhez kapcsolódnak. Közös üzenetük egyszerre negatív (“mindent túlélek”) és pozitív (“mindenütt feltalálom magam”. Életmentő ez egy bántalmazott gyermek számára. Heni a zene eszközével maradhatott egészséges a traumáktól terhelt gyermekkor után. A kiszolgáltatott, de tehetséges gyermek túlélésében ugyanakkor vannak különleges, felemelő pillanatok: ilyen a víz alatt lélegzés, a repülés. A hétköznapi életben ezek megfelelői a zenéhez köthetők, hiszen tehetséges gyermekként Heni a művészet eszközével “világok között mozog”. A félelmetes álomsorozat a veszélyeztetettség és ezzel együtt a saját “túlélőkészlet” kettősségét fejezi ki. Sok traumatizált (de tehetséges) gyermekre jellemző mindez. Azzal, hogy Heni gyakran szemlélőként, kívülről látja magát, azt teszi lehetővé, hogy extrém helyzeteket is elviseljen; azon az áron, hogy “nem önmaga”, az élményt elidegeníti. A második álomcsoport a teljesítményszorongás aktuális helyzeteivel függhet össze. Ez egy gyakori szorongásos álomtípus, így történhet, hogy egyes rémálmok a valóságban is “megtörténtek”. Heni helyében nem csodálkoznék, hogy a dallamot nem felejti el, hiszen a zene számára a legtermészetesebb, archaikus önkifejezési eszköz, ellentétben a verbalitással. A zene a legmélyebb szinten, természetes módon segíti az érzelmek napi szintű kifejezésében, átélésében, és ezt elfelejteni körülbelül annyit tenne, mint elfelejteni lélegezni: szóval nem kell ettől félni. Terápiás helyzetben azért érdemes volna rákérdezni, pontosan milyen érzelmi üzenete lehetett annak a szövegnek, amely nem jutott eszébe, és annak a helyzetnek, ahol ez történt. A válasz sok mindent megmagyarázhat. A harmadik álomcsoportban a szorongás elvontabb szinten jelenik meg: a gyökértelenség egzisztenciális szorongásaként. Heninek folyamatos idegenségélménye van, és maga ez a körülmény a szorongató. Ritka, de markáns tapasztalat, hogy életünk egyes helyszíneire, eseményeire – akár álomban is – ráérezhetünk, és ez csodálatos, mély, a létezésünkben megerősítő tapasztalat. A szorongások kifejezője a zokogás is. Heni “a zenében él”, gyerekkorától kezdve így fejezi ki érzelmeit, és a realitásban nem mindig vállalhatók számára rossz, mély érzései (“nem sírós”). Lehet, hogy szorongásai, fájdalmai egy része a realitásban megengedhetetlen, vagy egyszerűen nincs rá lehetőség, hogy megossza, kimondja őket. Általános tapasztalat, hogy álmainkban engedélyt adunk magunknak arra, amit – gátlásosság, szorongás, rossz tapasztalatok miatt – ébrenlétben nem tennénk, ugyanakkor szükségünk is volna rá. Heni a gyermekkorától magányos “túlélőharcos”. A rémálmok jelezhetik, hogy a tudattalanban még megvannak a sérülések lenyomatai, és ezt önmagában a zene nem korrigálja. |