Miután Hollywood pár éve kivonult a mainstream romantikus vígjátékok piacáról, a műfaj egyre sokoldalúbbá és érdekesebbé vált, illetve nagyrészt átköltözött a tévébe. Ha mutatnak is be manapság a mozik romkomokat, azok nagyrészt független stúdiók kis költségvetésű munkái, akik általában bátrabban nyúlnak a zsánerhez, mint ahogy Hollywood tette, amikor még hatalmas sztárokkal készítették a happy end felé tartó, kiszámítható és jól jövedelmező termékeiket. Ennek egyik folyományaként manapság a romantikus vígjátékok nem korlátozódnak a húszas-, harmincas-, esetleg negyvenes férfiak és nők szerelmi életére, hanem megjelentek a kifejezetten az érett, nyugdíjas közönséget kiszolgáló darabok, melyekben a britek alkottak leginkább maradandót például a Keleti nyugalom – Marigold Hotel első két részével. Ezek a filmek nagyrészt arra a félelmünkre építenek, hogy mindannyian tartunk kicsit attól, mi vár majd ránk, ha egyszer nem kell bemennünk dolgozni, az életcéljaink javát (diploma, házasság, karrier, házépítés, gyerek/ek…) már elértük, és szeretnénk azt hinni, hogy még ebben a korban is szerethetünk és élhetünk boldog életet. Az olyan filmek, mint a Táncterápia, arra hivatottak, hogy reményt adjanak nekünk.
Két nővér, egy eset
Az mondjuk önmagában nem lenne túl izgalmas, ha azt néznénk végig, ahogy egy jómódú, nyugdíjas párocska boldogan éli az aranyéveit, szóval kell egy kis konfliktus. Sandra életében ez akkor következik be, amikor a férje nyugdíjba menése alkalmából szervezett bulin rajtakapja a férfit, amint épp a legjobb barátnőjével nyomul egy félreeső szobában. Nyilvános balhé, szakítás, a jómódban élő nő pedig kétségbeesésében úgy dönt, hogy rég nem látott nővéréhez, Bifhez fordul segítségért, és beállít hozzá minden motyójával együtt, hogy új életet kezdjen. Csakhogy, bár ők ketten még mindig szeretik egymást, bizonyos szempontból olyanok, mint a tűz és a víz. Sandra az évek során vérbeli sznob lett, míg Bif klasszikus brit kispolgári életet él, egyáltalán nem fényűző módon, látszólag mégis sokkal boldogabb és kiegyensúlyozottabb a húgánál, és ez Sandrát kimondottan idegesíti.
A film nem árul zsákbamacskát, és hamar kiderül, hogy a tétje nagyjából az, hogyan lesz az évek során befeszült, másokat lenéző, bizalmatlan Sandrából ismét egy jó fej, életvidám és barátkozó nő. Nyugalom, nem kell mellőzni a címben említett táncot, és a romantikus szálat sem: annak rendje és módja szerint Sandra életében is feltűnik egy férfi, az ellazulást pedig azokon a táncórákon kezdi elsajátítani, amikre Bif is jár a szabadidejében.
Romantika és csöppnyi halál
De mitől más egy ilyen romantikus vígjáték, mint az összes többi? Leginkább attól, hogy bár a társaihoz hasonlóan ez is a szerelemről és az életigenlésről szól, egy kicsit azért belengi a halál és az elmúlás szele. A film férfi főhőse, a szerelő Charlie például folyton bejár az Alzheimer-kóros feleségéhez az otthonba, aki már odáig jutott, hogy fel sem ismeri a férjét, és igen, egy súlyos betegség is felüti a fejét a történet során. A Táncterápiához hasonló filmek üzenete az, hogy ne hagyjuk elmenni magunk mellett az életet, mert az bármikor, gyorsan véget érhet, ezért élvezzük ki, amíg lehet.
Timothy Spall és Imelda Staunton a Táncterápiában. (forrás: imdb)
Persze a szép üzenethez erős szereplőgárda is dukál, és szerencsére az angolok nincsenek híján a kiváló színészeknek. A Vera Drake-ből és a Harry Potter-szériából ismert Imelda Staunton például hazájában színpadi musicalsztárként is ismert, és a Táncterápiában ezt a képességét is bevetheti. Egyszerre tud kissé savanyú, ugyanakkor nagyon is szerethető lenni, és egy pillanat alatt elhittem, hogy ő és a tesóját, Bifet alakító Celia Imrie valóban testvérek. Imrie alakítása finom, és apró gesztusokkal tud mélységet adni a karakterének, de a film igazi hőse számomra Charlie alakítója, Timothy Spall. Spall maga is nemrég épült fel rákbetegségéből, és ha van olyan színész, akiről sohasem gondoltam volna, hogy egy romkom főhőse lehet, az pontosan ő. Azonban hiába nem szép ember Charlie, Spall a vászonra tudja varázsolni a figura hatalmas szívét és jóságát, amit Sandrával együtt mi nézők is megszeretünk.
Egy gyönyörű hazugság
A Táncterápiával csupán egyetlen baj van: Richard Loncraine rendező túlzottan patikamérlegen adagolja benne a nevetést, az életigenlést és a könnyeket, és nem igazán van bátorsága elszakadni a műfaji kliséktől. Ezt kiválóan mutatja, hogy a nagy szerelmi vallomást ismét egy nagy üldözés, és taxival rohanás előzi meg, pedig ez a romkomklisé már tizenöt évvel ezelőtt is iszonyatosan elhasználtnak és fáradtnak számított.
Loncraine egyetlen szerencséje, hogy a kiváló szereplőválasztással elvégezte a munkája nagy részét, ugyanis a Staunton/Imrie/Spall hármas még a legpapírízűbb dialógusokon és fordulatokon is olyan természetességgel vezet át minket, hogy leginkább csak a film után jut eszünkbe, hogy mennyire hamis és mesterkélt volt mindaz, amit láttunk. Mondjuk, olyan nagyon azért kár lenne panaszkodnom: a romantikus vígjáték zsánerének mindig is része volt a füllentés. Ezek a filmek részben azért annyira népszerűek, mert elhitetik a nézőkkel, hogy a világ szebb, jobb és egyszerűbb, mint amilyen valójában, és teszem azt, egy táncóra akár terápiás hatással is lehet az életünkre, az igaz szerelem pedig mindig megtalálja azt, aki igazán megérdemli. Tudjuk, hogy ez nem feltétlenül így van, de ha már egy hazugságot akarunk nézni, akkor legalább olyan szuper angol színészek hazudjanak nekünk, mint Imelda Staunton, Celia Imrie és Timothy Spall.