Ericnek rohadtul elege van. Minden reggel úgy megy be a munkahelyére, hogy már attól herótja van, amikor az irodája felé tartva el kell mennie a kollégák asztalai mellett, és mindenkinek jó reggelt kell kívánnia. Eric a racionalitás és a számok embere: könyvelő. A szakmában töltött sok-sok év után azonban már nem látja értelmét mindannak, amit a munkaidejében csinál. Egész nap unottan néz ki az irodája ablakán, és csak akkor látszik némi életkedv megcsillanni a szemében, amikor eljön a dél. Ilyenkor Eric nem az ebédlőbe rohan, hogy a kollégáival csevegjen, és bedobjon egy csikós tokányt, hanem egy közeli uszodába, hogy gyors stresszlevezetésként ússzon pár hosszt, és felfrissülve mehessen vissza a taposómalomba. Emellett Eric magánélete sincs teljesen rendben. Nem tud tiszta szívből örülni felesége, Heather szakmai sikereinek, sőt meggyőződése, hogy a nő a háta mögött megcsalja őt a főnökével.
Ne szépítsünk: Eric mélyponton van. Vajon mi rángathat ki valakit a magánéleti és szakmai gödörből? A szinkronúszás!
Fotó: imdb
Kapuzárás
A kapuzárási pánik egyszerre szomorú és nagyon is vicces jelenség, épp ezért tökéletes témát jelent egy könnyed, nyári vígjáték számára. Őszintén: van abban valami szánalmasan vicces, hogy az életük csúcspontját elérő vagy azt éppen csak meghaladó férfiak hirtelen mindenben elbizonytalanodnak, legyen az a munkahelyük, a házasságuk vagy a gyerekeik. Látszólag problémamentes emberek nagyon rövid idő alatt tudnak teljesen kifordulni önmagukból, és mivel túl jó dolguk van, azt is megengedhetik maguknak, hogy amit korábban felépítettek, azt emiatt porig rombolják. A jelenség szánalmas viccességét mostanáig az Amerikai szépség tudta leghatásosabban visszaadni, de Sam Mendes mesterművén felül is olyan ragyogó gyöngyszemek foglalkoztak még a témával, mint a Kerülőutak, az Egy komoly ember vagy a Wonder Boys. Az angol Oliver Parker (Johnny English visszatér) filmjének esze ágában sincs olyan mélyre ásni, mint a fent felsorolt filmeknek: ő a kapuzárási pánikot csupán kiindulópontnak használja ahhoz, hogy rávegyen egy csapat egyáltalán nem modellalkatú, kisportolt testű férfit, hogy magukra fecskét és úszósapkát húzva csináljanak teljesen hülyét magukból a medencében. És láss csodát: a dolog működik.
Szinkronúszással a gondok ellen
Eric egy napon érdekes dologra lesz figyelmes a medence szélén. Néhány látszólag egyáltalán nem sportos pasas vitatkozik azon, hogyan rakjanak össze egy úszásalakzatot. A mindent számokban látó hősünk ebben is matematikai problémát vél felfedezni: túl sokan vannak ahhoz, hogy a megfelelő alakzatba álljanak, ha eggyel kevesebben lennének, rögvest működne a dolog. Csakhogy az úszósapkás, fecskenacis pasik nem akarnak hallgatni rá. Szerintük sokkal jobb ötlet, ha inkább eggyel többen lennének, ezért felajánlják Ericnek, hogy csatlakozzon hozzájuk, ami fordulópontot jelent a férfi életében. Hirtelen hasonló érdeklődési körű barátok veszik körül, akik között újra érezni kezdi, hogy talán mégis van értelme az életének. Azonban ez a meglehetősen furcsa hobbi nem az, amit mások olyan könnyen el tudnának fogadni. Eric fia például kapásból melegnek hiszi a faterját, amikor megtudja, hogy az örege beállt egy férfiszinkronúszó csapatba, akik ráadásul nem elégednek meg azzal, hogy a medence négy fala között csinálják a maguk perverzióját, hanem indulni akarnak az Olaszországban megrendezésre kerülő férfiszinkronúszó világbajnokságon, hogy ország-világ előtt megmutassák, mit tudnak…
Igaz történet alapján
Nem akarok úgy tenni, mintha nem tudnám, hogy a Férfiak fecskében poénjainak nagy része nem arról szól, hogy milyen viccesen is néz ki egy csapatnyi középkorú férfi, amint éppen szinkronúszást imitál – az imitálás szó akkor válik érthetővé, ha megnézzük a filmben látható egyetlen női csapat gyakorlatát. A stáb láthatóan mindent megtett azért, hogy minél látványosabb képekkel mutassa be nekünk az első ránézésre is vicces kinézetű csapat gyakorlatait, és bár ez tényleg nem több olcsó viccelődésnél, azt nem vitatnám el tőlük, hogy működik.
Fotó: imdb
A Férfiak fecskében szereplői ugyanis láthatóan baromira élvezték, hogy a kamerák előtt csinálhatnak hülyét magukból, és a jókedvük a nézőre is átragad. A film ügyesen idézi meg az olyan klasszikus brit komédiák szellemiségét, mint az Alul semmi vagy a Felül semmi, és közben ügyesen él az amerikai sportkomédiák régi, jól bevált receptjével is. Azokra a vígjátékokra gondolok, amikben van egy rakat, első ránézésre tökkelütött fazon, akik összeállnak egy csapatba, hogy valamilyen bajnokságon elinduljanak, csapódik hozzájuk egy első blikkre alkalmatlannak tűnő edző (itt egy bájos lány az uszodából), és bár teljesen esélytelennek tűnnek, mivel csapatként jól működnek, a végén a dicsőség – legalábbis az erkölcsi – biztosan az övék lesz. Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy a Férfiak fecskében nem kiszámíthatóan halad a borítékolható happy end felé, de közben mégis annyi bájjal és tök jó karakterrel ajándékoz meg minket, hogy a sablonossága cseppet sem ront a szerethetőségén. Az pedig csak a hab a tortán, hogy a filmet valós események ihlették: a 2010-es Men Who Swim (Férfiak, akik úsznak) című dokumentumfilm egy svéd férfiszinkronúszó csapatot mutatott be, és ez az aranyos doksi volt az, ami megihlette a Férfiak fecskében alkotóit.