Andreas úgy ötéves lehetett, amikor az anyukája idegesen megragadta a kezét, majd a nappaliba szuszakolta. A nő feszült volt, rettegett, és megparancsolta gyermekének, hogy ne merjen az ablak közelébe menni, mert meglátja őt a férfi, aki mindig a nagy fűzfa alatt áll. Majd kívülről gyermekére zárta a szobát, és hosszú órákra magára hagyta. A kisfiú hiába könyörgött, hiába kiabált, a szoba ajtaja zárva maradt, anyja meg se hallotta, annyira kimerült volt, hogy álomba ájult. „Gyerekként szinte egész nap a tévé előtt lógtam” – emlékszik vissza a most 28 éves férfi, aki tudja, hogy félelmeit, a másoktól való szorongását édesanyjától hozza, nemcsak a rengeteg megrázó és felkavaró epizód hagyott mély nyomot benne, de tudomást szerzett arról is, hogy miközben édesanyja terhes volt vele, súlyos pszichózist szenvedett el; nem sokkal később pedig bipoláris zavart diagnosztizáltak nála.
Fotó: Thinkstock
Andreas számára a családi légkör sem nyújtott semmiféle kapaszkodót, apja ugyanis az alkoholba menekült, és amikor felöntött a garatra, gyakran bántalmazta feleségét és gyermekeit. „Mindig is azon voltam, hogy anyámat megvédjem. Mindig siettem haza, hogy mellette legyek. Soha nem tudtam biztonságban őt. Minden gondolatom körülötte forgott” – emlékszik vissza a fiú.
Sajnos Andreas esete nem egyedülálló, világszerte súlyos milliókra rúg azon gyerekek száma, akik úgy kényszerülnek felnőni, hogy legalább az egyik szülőjük pszichésen beteg, depressziós, skizofrén, borderline szindrómával küzd, függő vagy kényszeres. Egy kiskorúnak ezzel felvenni a kesztyűt szinte lehetetlen, ráadásul a szülők állapota sok esetben olyan súlyos, hogy gyermekeik legelemibb szükségleteiről sem tudnak gondoskodni. Ilyen helyzetekben gyakran a legidősebb gyermek az, aki magára vállalja a szülői feladatokat, takarít, főz, házi feladatot ír a fiatalabb testvérekkel – de ellátja a szüleit is. Olyan felelősségteljes feladatokat vesz át, amihez túlságosan kicsi.
„Gyerekként végig kellett néznünk, ahogy az édesanyánkat felemészti a félelem. Segíteni akartunk rajta, de kudarcot vallottunk, hiszen fogalmunk sem volt arról, hogy a skizofréniát hogyan gyógyítják” – meséli a felnőtt Christian, aki számára szinte megugorhatatlan feladatnak tűnt, hogy hátrahagyja beteg anyukáját, és elkezdje a saját életét élni – ez ugyanis egyet jelentett azzal, hogy magára hagyja édesanyját saját „őrült” világában, hogy valahogy boldoguljon. Pedig, akiket igazán magára hagytak, az Christian és az öccse volt. „Olyan volt, mintha soha nem kaptam volna igazán levegőt – emlékszik vissza, és kitér arra is, milyen nehéz volt felnőtté, emberré válni: „Hogyan tudnád megfejteni, hogy te magad ki vagy, ha nincs körülötted senki, aki a jó és a rossz viszonyítási pontod lehetne?” – fakad ki a fiú, akinek emlékeiben mind a mai napig él, milyen zaklatottság vette körül mindig. „Nem volt egy biztonsági zóna, egy békés sziget, ahol kikapcsolhattunk volna” – emlékszik vissza anyja kiszámíthatatlanságára, akit bármelyik pillanatban utolérhetett egy düh- vagy pánikroham, jobb esetben egy melankolikus fázis. „Megtanultunk mindig ébernek maradni.”
A pszichésen beteg szülők gyerekeinek nagy százaléka már gyermekként pszichés problémákkal küzd, ugyanakkor vannak olyan kicsik, akik – szinte csodával határos módon – nemhogy betegek nem lesznek, de olyan lelki ellenálló képességre tesznek szert, ami határozottsággal, temperamentummal és problémamegoldó képességgel ruházza fel őket. Ez legtöbbször abban az esetben alakul ki, ha a gyerek – a szülő helyzete ellenére – erős kapcsolatot tud kialakítani az édesanyjával, az édesapjával vagy egy olyan harmadik személlyel, aki biztos pont az életében. Külön fontos, ha a pszichés betegség tényét nem söprik a szőnyeg alá, hanem nyíltan beszélnek róla – mindez segíti a gyerekeket abban, hogy a tüneteket felismerjék, és tudják, miért jelentkeznek.
Christián számára sajnos nem létezett az az ember, akibe kapaszkodhatott volna, akiben megbízhatott volna. „A lelkem mélyén tudtam, hogy valami nem oké, ám körülöttem mindenki úgy tett, mintha minden rendben lenne, és egyszerűen magamra hagytak. Szükségem lett volna egy felnőttre, hogy megértsem, mi zajlik körülöttem” – emlékszik vissza a fiú, akinek se a nagyszülők, se a tanárok, se az iskolaigazgató nem segített, holott tudták, baj van. „Minden rendben lesz, meglátod, mondogatták nekem a nagyszüleim, míg a település szociális munkatársa beérte annyival, hogy a testvérem és én kaptunk annyit enni, hogy életben maradjunk, és jó jegyeink voltak. Mi ketten persze azt hajtogattuk, hogy minden tökéletesen jó, akaratlanul is azon dolgoztunk, hogy a díszlet ne sérüljön.” A legtöbb érintett mindent elkövet, hogy a normalitás látszatát fenntartsa, aminek többek között része az is, hogy nem visznek haza barátokat, mert szégyellik szüleik zavart viselkedését, a káoszt, ami otthon uralkodik. A legtöbb érintett kisgyerek sem a rokonságra, sem az iskolára, sem a gyerek- vagy háziorvosra nem számíthatnak.
A pszichésen beteg szülők zöme nem hajlandó állapotukról őszintén és nyíltan beszélni, gyakran még maguknak sem ismerik be, hogy betegek – vagy abban a hitben élnek, hogy a gyerek úgysem vesz észre az egészből semmit, hiszen kicsi. „Nagyon sokáig tiltakoztam, hogy segítséget kérjek, mert nem akartam, hogy rossz anyának tartsanak – meséli egy depressziós édesanya, akinek férje 2007 óta szintén súlyosan depressziós. – Azzal nyugtattam magam, hogy a kisfiamnak nem lehetnek ebből problémái, hiszen soha hozta szóba. Aztán összeomlottam. Nem tudtam többé egyedül helytállni. Sok volt a munka, a háztartás, a gyerek – és egy férj, aki egész nap az ágyban fekszik, mert nincs ereje felkelni. A kisfiam ebben az időben csak úgy elvolt, amíg én dolgoztam nem foglalkozott vele senki. Állandóan lelkiismeret-furdalás gyötört miatta.” A fiatal anyuka aztán szakszerű segítséget kért, előbb magát építette fel, elkezdett újra teljes értékű édesanyaként funkcionálni, és megtanulta férje depresszióját kezelni.
Andreas számára iskolai hitoktatója volt a mentőmellény, aki a véletlennek köszönhetően ugyanabba a faluba költözött, ahol a fiú is élt. „Átlátta a helyzetem, tudta, milyen körülmények között élünk, és a segítségünkre sietett. Nemcsak nála sírtam el a bánatom, de a tanulásban is segített, együtt gyakoroltunk, hogy ne maradjak le. Otthon senkit nem érdekelt, hogyan teljesítek, hogy tele vagyok egyessel” – emlékszik vissza Andreas, aki nem azért volt rossz tanuló, mert lusta vagy buta lett volna, hanem mert anyja állapota nemcsak az idejét, de az erejét is felemésztette. A nagy változás 19 évesen érte el, amikor érettségi után időskori szakápoló vizsgát tett, a munka miatt egy közeli nagyvárosba költözött, édesanyja számára pedig keresett egy otthont, ahol vigyáznak rá. Végre a saját életét élheti, már nem kell többé édesanyja felett őrködnie.
forrás: Psychologie Heute