„Válaszolnom kell erre az e-mailre!”
Már három hete nem találkoztam a testvéremmel, amikor végre le tudtunk ülni egy kávéra. Annyi mesélnivalóm volt, hogy levegő nélkül hadartam azért, hogy biztosan minden beleférjen az időbe. A számomra fontos emberekkel nagyon szeretek beszélgetni, szinte lubickolok az érzésben, lebegek, és elsodor a flow. Ezúttal is sodoródtam volna, ha a műmárvány asztalkára fektetett okostelefon (rezgéssel egybekötött csipogása) nem zökkentett volna ki állandóan. Jött a hangeffekt ha chaten vagy épp mailben üzent neki valaki, ő pedig pavlovi reflexszel már nyúlt is a féltégla nagyságú eszköz után. Biztatott, ne hagyjam abba a mesét, figyel, csak egy e-mailt kell megválaszolnia. Aztán jött még úgy öt-hat.
Mobil a hálószobában
Körülbelül egy éve éltünk együtt a párommal, amikor egy nem várt pillanatban elgurult nálam a gyógyszer. Édesanyja üzent ránk este 23:23 perckor, hogy „Mizu?”, a pasim pedig hosszas chatüzenetekben számolt be a napjáról. Természetesen nem az anyukájára haragudtam, és nem is barátaira, akik éjszaka simán megtalálták egy üzenettel vagy céges maillel, sokkal inkább őt tudtam utálni azért, hogy a mobiltelefonja a legintimebb pillanatainkban is közénk állt. Idegesítő és kitartó háborút indítottam, aminek vége egy megállapodás lett: az okostelefon a hálószobába nem teheti be a lábát. Ébresztés céljából vettünk elemes ébresztőórát, de megegyeztünk abban is, hogy a papíralapú könyv sem tiltólistás. Máig nem tudom, hogy a szakításunkban közrejátszott-e az, hogy sokszor inkább a nappaliban, a kanapén aludt el.
Fotó: Profimedia
Like-vadászat
Úgy vártam a szombatot, mint a Messiást, két külföldre disszidált legjobb barátnőm végre hazalátogatott. A kedvenc éttermünkben foglaltunk asztalt, hogy hosszú órákon át, finom falatok és borok mellett újra felvegyük egymás életének fonalát. Tíz perce ülhettünk az asztalnál, amikor a egyikük keze elindult aranyszínű retikülje irányba, kotorászni kezdett benne, majd elővarázsolta ugyancsak aranyszínű telefonját, és miközben társalgásban voltunk, megnézte, mi újság az Instagramon meg a Facebookon. A készülék aztán végig az asztalon maradt, hogy lebegő, csilingelő értesítések formájában figyelmeztesse a barátnőmet, hány like-ot kapott a legutóbbi bejegyzése.
Hírfüggőség
Pár évvel ezelőtt alig lehetett lebeszélni az anyukámat a butatelefonról. Ragaszkodott a kék Nokiához, amiről előszeretettel küldte a napi tíz sms-t. Aztán megtört a jég, belement, vettünk neki egy közepesen jó okostelefont, amivel eleinte ugyan nagyon sokat perlekedett, mára a kezéhez nőtt. Az évek alatt hírfüggő nyugdíjas lett, akinek tudnia kell, mi történik belföldön, de nem maradhat le a Fehér Házban vagy épp a Mianmarban zajló eseményekről sem. Mindent tud a klímaváltozásról, a legfrissebb tudományos kíséreltekről, a friss divattrendekről, és receptekről – mindezt három nyelven: magyarul, angolul és németül. Ennek fényében nem meglepő, ha a vasárnapi családi beszélgetés hamar hírolvasásba csap át, amit rendre az én édesanyám kezdeményez.
Szelfi, szelfi, szelfi
Furcsán vagyok bekötve, ugyanis egyáltalán nem vágyom arra, hogy a közösségi média valamely platformján vigyorogjak egy bécsi múzeumból, a portugál óceánpartról vagy a sarki késdobálóból. Nem akarom az ezerfős virtuális baráti köröm orrára kötni a koordinátáimat, ahogy azt sem, hogy mit csinálok, és mennyire vagyok boldog. Emiatt rendre összetűzésbe kerülök a barátaimmal, ők ugyanis mindent, de tényleg mindent megörökítenek és posztolnak. Nem elég egy zárt csoport, egy közös online album, nem, annak mennie kell címlapra. Legutóbb az egyik barátnőm orrolt meg rám, mert én bizony megkértem, hogy vágjon le a közös fotó bal széléről, ha azt meg akarja osztani a nagy kék oldalon; egy másikkal meg amiatt vesztem össze, mert nem tudtam neki elmagyarázni, hogy a hároméves Panka lánya intim pillanatainak semmi keresnivalója a világháló látszólag ártatlan bugyraiban.
Ma már szinte minden napra kijut egy okostelefonos összetűzés, ami miatt gyakran érzem, rossz időben, rossz bolygóra születettem.