„Kedd van. 9:00 óra van. Ki alszik kedden ilyen sokáig? – mondja a lelkiismeretem, minek hatására azonnal elszégyellem magam, mert merő véletlenségből kinyomtam az ébresztőm. – Emberek hajnalban kelnek, hogy az isten háta mögött kettővel vonatra üljenek, hogy időben beérjenek gürizni, te meg henyélsz itt.” A belső hang képtelen leállni, hosszan szövi a mondandóját, hogy véletlenül se essen jól a hosszú, pihentető alvás.
„Már megint nem utaztál haza hétvégén a szüleidhez! Ez már a második hét, hogy nem voltál otthon. Segítségre és támogatásra szorulnak, elfelejtetted?” – szombat reggel erre a fájó kérdésre ébredtem, és megint bevette szívemet a lelkiismeret-furdalás, hogy a hazaút helyett inkább a suli felé vettem az irányt.
Erika! Jaj, az Erika! Megígértem, hogy visszahívom, de elfelejtettem, a cseszegetős énem persze ekkor sem bír csendben maradni: „Eh, szép kis barátnő az ilyen!”
Csütörtök este van. Nincs kedvem vacsorát főzni, helyette rendelek egy pizzát kétezerért, az agyam hátsó szegletéből pedig már jön is a gondolat: „Képes vagy egy nyomorult négysajtos pizzáért ennyit fizetni? Családok sok napon át élnek ennyi pénzből, meg különben is, ha felszívod magad, simán összedobsz magadnak egy pizzát. De hajrá, te csak szórd a pénzt!”
Amióta az eszemet tudom, minden lépésemet, döntésemet ez a bizonytalan, bűntudattal fűszerezett belső hang kommentálja, ami olyan apró tőmondatokkal kezdi a műveletet, hogy:
Biztos vagy benne?!
Na, ezúttal mire nem gondoltál?
Nem, ez nem lesz jó!
Már megint mit csinálsz? És legfőképp: miért csinálod?
Szerintem ezt inkább ne csináld!
Gyerekként természetesen bedőltem „neki”, elhittem, hogy nekem soha semmihez nincs jogom, nem érdemlem meg, nekem nem jár, minek következtében épp csak azért nem kértem bocsánatot, hogy megszülettem. Elhittem, hogy nekem nincs jogom zongoraórára járni, mert az túl komoly anyagi megterhelést jelent a szüleimnek. Elhittem, hogy velem soha nem járna a Pityuka, mert már az ötlet nevetséges. Elhittem, hogy nincs jogom nemet mondani, ellenkezni, véleményt mondani, mert hát ki vagy én? Elhittem, hogy nem baj, ha kinőttem a lyukas futócipőt, és lejön miatta a lábamról a köröm, ahogy elhittem azt is, hogy a tökfőzeléket kötelező lenyelni. Aztán, ahogy cseperedtem, egyre inkább azt éreztem, hogy ez a belső hangszóró egy tőlem teljesen független rosszakaró, akitől valahogy szabadulnom kell.
Úgy tizennégy lehettem, amikor odamerészkedtem a kedvenc könyvtárosomhoz (olyan okos nő volt, hogy istenként tekintettem rá), és meséltem neki erről a „belső” hangról. Szerencsém volt, nem hívta rám az egészségügyet, helyette sokat beszélgetett velem, és megkért, mondjam ki hangosan ezeket a kínzó kétségeket. Megnyugtatott, nem vagyok őrült, nem kerülök bolondok házába, és elárulta nagy titkot is: nem vagyok egyedül, a szégyen nagyon sok ember keresztje, olyan az, mint egy belső lemezjátszó, ami soha nem áll le. Hogy honnan jön, és mi táplálja, arra csak homályos válaszok vannak, ám hinni „neki” legtöbbször nem érdemes.
Fotó: Thinkstock
Nagyon elcsodálkoztam a szavain, talán nem is értettem őket pontosan, mindenesetre annyit összeraktam, hogy ezt a lemezjátszót – melynek eredetéről mit sem tudtam – valahogy le kell állítanom. Szüntelen nyomozásba kezdtem, a szégyenről faggattam a falu plébánosát, a szüleimet és a nagyszüleimet, a háziorvost, és minden létező könyvet elolvastam a témában. A szégyenem miatt jártam aztán agykontrollra, de „miatta” tanultam meg meditálni is – hátha valahogy sikerül kiiktatnom.
Ahogy a fenti belső párbeszédek mutatják, nem jártam sikerrel, a belső lemezjátszó húsz évvel később is megállás nélkül pörög, és bár a szégyen hangja szüntelenül a háttérben zakatol, megtanultam nem komolyan venni. Hagyom, hogy megszólítson, hogy próbálkozzon, de elsüllyedni, megsemmisülni már nem akarok. Tudom, hogy van, hogy életem végéig kísért majd, de az eszemmel megértettem, hogy nem szabad hallgatnom rá – mert nem vagyok rossz ember, nem kell vezekelnem, nincs miért bocsánatot kérnem. Jó ember vagyok!