Egyszer volt, hol nem volt… volt nekem egy ezüsthajú nagymamám. Első emlékemet hozzá kötöm: ahogy a babakocsim fölé hajol, hogy egy káprázatos mosollyal betakarjon. Kétéves se lehettem, de a kép örökre a fejembe égett. Ahogy cseperedtem, egyre erősebben éreztem és tudtam, hogy Rózsa mama egy angyal: hangjának csendessége, alakjának fénye, szemének bölcs ereje és őszinte jósága egyszerűen nem adott más értelmes magyarázatot. Senki nem tudott meggyőzni az ellenkezőjéről később se, amikor már nem élt.
Sokat beszélt hozzám, mesélt, babusgatott és ringatott. Tőle hallottam először a Jóistenről, szegényekről és gazdagokról, igazságról és igazságtalanságról, szeretetről, békéről és háláról. Az utolsó különösen fontos volt neki. Mindig magyarázott, biztatott, hogy érezzek hálát: örüljek a szilvás gombócomnak, az illatos napsütésnek, a félszemű babámnak, legyek hálás a szüleimért, a testvéremért, a puha párnámért, az új cipellőmért. Rejtett félmondatokba csomagolta az intelmeit, soha nem éreztem pressziót, akaratot, csak a tanítást.
Kicsike voltam, amikor örökre elment, meséi, hangja, a mondatai azonban bennem maradtak – ahogy a hála érzése is. Figyelem és engedem, hogy az érzés belekapaszkodjon a szívembe, átjárja, és őszintén örüljek a legapróbb dolgoknak is. Hangosan kimondani azonban nem szeretem: a környezetem nem tud mit kezdeni ezzel: a hála egy kenetteljes, képmutató és eltúlzott valami, amit csak a „spirituális szentek” hirdetnek. Szóval nem is szajkózom, csak magamban élem meg, a legunalmasabb hétköznapok perceiben – miközben tudom, szerencsés vagyok. A legtöbb ember ugyanis „csak” a halálos ágyán jut el erre a pontra, amikor lelkében már a harag és a megbánás tombol, mert nem értékelte „eléggé”, amije volt: családot, gyereket, egészséges testet. Traumára, tragédiára és sötétségre van szükség, hogy átértékeljünk, hogy hálásak legyünk.
Sokan hiszik, hogy a hála valamiféle spirituális folyamat, pedig a lélek tudósait is komolyan foglalkoztatja a hála, annak neurobiológia szegletei. „Az ember egyik legfontosabb képessége, hogy képes a figyelem állapotára” – magyarázza Julia DiGangi neuropszichológus a Psychology Today hasábjain. Minden kifejezés, mozzanat, tárgy, látvány egészen addig csak szunnyadó statiszták, amíg az ember figyelme beléjük nem kapaszkodik. Amint ez megtörténik, életre kelnek, és megszületnek az élmények, az ötletek, a tapasztalások. (Ezért történhet, hogy ugyanazon eseményt két ember két merőben eltérő valóságnak él meg.) Éppen ezért nem mindegy, hogyan figyelünk – és ha megtanulunk jól figyelni, azzal önmagunkat gyógyíthatjuk.
Az elmúlás, a veszteség minden ember életében bekövetkezik, a tragédia pedig lángra lobbantja a lelket, és a harag, a fájdalom olyannyira elviselhetetlen méreteket ölthet, amit az elme már nem képes feldolgozni; mindent elkövetünk, hogy elnémítsuk őket és eltereljük róluk a figyelmet. Pszichológusok szerint ezen a ponton jön a képbe a hála állapota, ami nemcsak a megbánást, de a haragot és a bánatot is csillapítani képes. A hála ugyanis lehetőséget ad arra, hogy szembenézzünk mindazzal, amivel korábban nem tudtunk.
A hála érzésének megtapasztalására minden ember képes, ehhez mindössze arra van szükség, hogy a figyelmünket minden egyes nap erre irányítsuk. Idővel eljuthatunk abba az állapotba, hogy másként szemléljük az életünket. A hála gyakorlása az egyetlen viselkedési minta, ami képes hozzásegíteni minket ahhoz, hogy feldolgozzuk a legfájóbbat.