Zsófia 36 éves volt, amikor először tapasztalta a furcsa tüneteket. Egyre sűrűbben támadtak halállal kapcsolatos irreális gondolatai, később üldözési mániája lett, és az utcán járva folyton hátrapillantgatott, mert úgy érezte, valaki a nyomában van. Utólag azt gondolja, ebben egy agykontrolltanfolyam is szerepet játszott: a módszer valamit megbolygathatott a tudatalattijában, ami addig csak a mélyben lappangott. Jöttek a vizuális hallucinációk és a sikolyok. Ettől annyira szenvedett, hogy egy alkalommal majdnem felvágta az ereit, ezután került – járóbetegként – a János-kórház pszichiátriájára, majd az OPNI-ban is vizsgálták. Paranoid skizofréniát diagnosztizáltak nála. Végül egy orvos javaslatára az Ébredések Alapítványhoz került, ahol kiderült, hogy depressziós is.
Többször járt családállításon, ahol minden alkalommal arra jutottak, hogy az édesanyja anyukájának életét valamilyen titok övezi, de erről a család nem akart beszélni. „Egyszer véletlenül megemlítették, hogy a nagymama zsidó volt. Én világéletemben utáltam a történelmet. Nem gondoltam bele abba, hogy a nők és a férfiak miért voltak külön a nagymamám temetésén, és hogy nem katolikus szertartást láttam. Azt sem gondoltam végig, hogy ha a nagymamám zsidó, akkor anyu és én is” – mondja Zsófia. A temetésről viszont mesélt az alapítványnál az orvosának, dr. Harangozó Juditnak, akinek nem kerülte el a figyelmét a dolog. A családállítás után nekiszegezték a kérdést Zsófia édesanyjának, ő pedig akkor már nem tehetett mást, elmesélte a tragikus történetet.
Zsófia valódi nagymamája, akiről azelőtt sohasem hallott, megjárta Auschwitzot. Később, 1949-ben gyermeke született, és amikor a kislány hároméves volt, a férje öngyilkosságot követett el. Ennek magyarázata Zsófia szerint is különös kissé, de a család most már csak annyit tud, hogy a férfi szemészorvosként Budapest és Erdély között ingázott, és egy alkalommal, amikor nem volt otthon, a felesége az összes ruháját eladta. Ettől annyira kétségbeesett, hogy kioltotta az életét. A nagypapa nővére a nagymamát okolta a történtekért, ezért elvették tőle a gyereket, azaz Zsófia édesanyját, és ők nevelték fel. Zsófia mindig is azt hitte, hogy ők az igazi nagyszülei. Később kiderült, hogy a nagymamájának három lánytestvére is volt, akik közül kettőt meggyilkoltak 1944-ben, az egyik testvér gyermekével együtt.
A múltunk térképe
„Történelmi traumákból szinte minden családnak kijutott a 20. században – mondja dr. Harangozó Judit pszichiáter, rehabilitációs és pszichoterapeuta főorvos, az Ébredések Alapítvány vezetője. – A holokauszt, a kitelepítés, a meghurcolás, a megkínzatás, a sok háború mind idesorolhatók, de transzgenerációs traumát okozhat a kegyetlen bánásmód a családban, az alkoholizmus, a bántalmazás, a kitagadás, egy eltitkolt gyerek. Bizonyos esetben nem is tudunk ezekről, és úgy tűnik, minél kevésbé van fogalmunk róluk, annál jobban hatnak, mert a tudattalanban átörökítődnek.” Nincs ebben semmi természetfeletti: a szakemberek tapasztalatai és az újabb és újabb kutatások egyre inkább igazolják a generációkon keresztül ható traumák létét, amire tudományos bizonyítékok és magyarázatok születnek, és a háttérmechanizmusokat is egyre jobban ismerik.
Látogatók a berlini Holokauszt Emlékközpontban (Fotó: Sean Gallup/Getty Images)
Az biztos, hogy anélkül is történnek változások a génekben a környezeti hatásoknak köszönhetően, hogy a DNS alapszerkezete megváltozna. Ezeket a folyamatokat, a generációkon átívelő pozitív és negatív hatásokat az epigenetika vizsgálja.
Egy kísérletben néhány napos egereket elvettek az anyjuktól, mire a kicsiknek depressziós tüneteik lettek. Ez eddig nem is meglepő, a különös inkább az, hogy az ő utódaik szintén produkálták a tüneteket, pedig azokat már nem választották el a szülőktől. A kutatók szerint a traumatikus élmény miatt nem aktiválódtak az első utódoknál bizonyos gének, így az egerek nem is tudták, hogyan kell úgy nevelni a saját leszármazottaikat, hogy azoknál aktiválódjanak. Egy másik, emberekkel végzett kutatás azt találta, hogy a holokauszttúlélők gyermekeinél és unokáinál gyakran alacsony a kortizolszint, ami a poszttraumás stressz szindróma jellegzetes velejárója.
„A traumának van genetikai nyoma is, tehát a múlt beleivódik a génjeinkbe. A genetika nem egy statikus dolog, sokszor a környezeti tényezők aktiválják vagy gátolják egy génszakasz működését. A gén tulajdonképpen egy térképet ad a múltunkról és az életünkről, amit átörökítünk” – magyarázza dr. Harangozó Judit.
A család bennünk él tovább
Azt, hogy a saját problémáink és elakadásaink vajon a felmenőink traumáiból adódnak-e, nehéz felismerni, de gyanús lehet, ha hiányosak az emlékek, ha valami homályos, vagy éppen nem kapcsolódnak egy eseményhez érzések. A családi viselkedésmintákat, hiedelmeket, gondolkodásmódot egyébként is anélkül vesszük át, hogy megkérdőjeleznénk őket, és ezeket természetesen a traumák is formálják.
A szakember elmondja, hogy sokszor alakulnak ki tipikus szerepek a családban: lesz egy bántalmazó, egy áldozat és egy megmentő. Ezek helyzetenként és személyenként változhatnak, utóbbi eset, amikor például egy nőt bántalmaz a férje, ő pedig ugyanezt teszi a gyerekével. Dr. Harangozó Judit úgy látja, ezek a szerepek generációról generációra sokszor kitartóan továbbadódnak, de nem biztos, hogy mindenkinél tünetet okoznak: lehet, hogy csak az egyik unokánál ütközik ki a probléma.
Előfordul, hogy a szülő – nem tudatosan – az utódján veri le az elszenvedett sérelmeket, vagy éppen tőle várja, hogy jóvátegye a történteket, illetve hogy átvegye a terheit. Több ezzel kapcsolatos tanulmányban említik a transzgenerációs traumát mint az anorexia okát holokauszttúlélők utódainál. A magyarázat szerint ilyenkor a gyermek vagy az unoka a felmenője érzéseit teljesen magára vállalja, sajátjává teszi, és azonosul annak koncentrációs táborbeli kinézetével.
Ugyanakkor léteznek pozitív transzgenerációs hatások is, esetenként a lelki ellenálló képességünket, a rezilienciánkat növeli, amin a családunk átesett. Sokszor az orvosok vagy más segítő munkát végzők életében is egy ilyen traumaháttér biztosítja az erőforrást és a motivációt.
Zsófia mesél a skót származású Ron Colemanről, aki tapasztalati szakértőként – tehát úgy, hogy maga is érintett a témában – hanghallókkal foglalkozik. Ő figyelte meg, hogy míg a legtöbb esetben a hangok utasításokként vagy negatív megjegyzésekként jelennek meg, sikolyokat kizárólag a zsidók hallanak. „Amikor megnéztem a Schindler listáját, a Saul fiát és több hasonló filmet, akkor lett számomra világos, hogy amiket hallok, azok a gázkamrában haldokló emberek sikolyai lehetnek” – fogalmazza meg Zsófia.
A gyógyszereit eleinte nem volt egyszerű összehangolni, de végül a tabletták és a pszichoterápia megszüntette a hátborzongató tünetet. Miután fény derült a transzgenerációs traumára, utánanézett a családfájának, és most már az édesanyjával is tudnak beszélgetni a témáról. Vannak rosszabb napjai, amikor fáradtnak érzi magát, és semmihez nincs kedve, máskor viszont nagy lendülettel áll neki főzni és kitakarítani a lakást. Imád kötni, ami egyfajta terápia is a számára, mert sokszor előfordul, hogy déjà vu-je van, és úgy érzi, mintha a múltban lenne, a kötés viszont visszarángatja a jelenbe. Jár az Ébredések Alapítvány traumafeldolgozó csoportjába, valamint tapasztalati szakértőként iskolalátogatásokra és más érzékenyítő programokra, és ő szerkeszti a Nyitnikék oldalt is, amely a pszichés kórképekkel élő emberek megbélyegzése ellen küzd.
Amikor a nácileszármazottak és a holokauszttúlélők találkoznak
A történelmi traumák feldolgozását nagyban segíti a közösség ereje. Abban az esetben, ha valakinél nem okoz súlyosabb tüneteket, nem is kell feltétlenül pszichológushoz rohanni. „Egy kicsit a terápia is amolyan virtuális valóság, amikor egy idegennek próbálunk megnyílni. A legjobb, ha ehelyett vagy emellett számunkra fontos emberekkel, családtagokkal vagy sorstársakkal beszélgetünk” – hangsúlyozza dr. Harangozó Judit. A közösségi események, találkozók nagy jelentőséggel bírnak a traumafeldolgozásban.
Egy német evangélikus lelkész például észrevette, hogy az elmúlt évtizedekben rengeteg az olyan testi vagy lelki problémákkal küzdő ember, akinek a múltjában valamilyen titok rejtőzik. Kiderült, hogy ezek felmenői háborús bűnöket követtek el, amiről a gyerekeknek sokszor fogalmuk sem volt. A trauma náluk is hasonlóan hatalmas méreteket öltött, mint az áldozatok oldalán, hiszen akik koncentrációs táborban gyilkoltak, pszichésen szintén sokan tönkrementek, és a sebeiket átadták a következő generációnak. A lelkész tehát létrehozott egy mozgalmat, melynek lényege, hogy a nácik leszármazottai holokauszttúlélőkkel találkoznak és beszélgetnek. Sokszor a társadalmi szintű gyűlölködés és bizalmatlanság is a traumákból fakadhat, így az ehhez hasonló gesztusok a kollektív gyógyuláshoz járulnak hozzá.
A családállítás segít a traumák feldolgozásában (Fotó: Profimedia, Alamy)
„Mára azért sokat változott ebben a világ – mondja dr. Harangozó Judit. – Megjelentek olyan mesekönyvek, amik a szegénységgel, a nyomorral, a migrációval, a rasszizmussal foglalkoznak. Az a fajta pszichológiai kultúra kezd terjedni, hogy már a gyerekek elől se titkoljunk semmit. Nem az a felfogás uralkodik, hogy nem beszélünk valamiről, mert nem neki való, hanem hogy az ő szintjén beszéljük meg a legsúlyosabb dolgokat is.”
Le lehet rakni a terhet
„Transzgenerációs családgondozás pszichotikus emberekkel szinte még csak nálunk létezik Magyarországon – meséli dr. Harangozó Judit. – Ilyenkor beszélgetünk a múltról, segítünk megtalálni az érzéseket, amiket kifejeznek és megosztanak egymással a családtagok. Fényképeket nézegetünk, gyertyát gyújtunk, segítjük az emlékezést, adott esetben a nyomozást.”
Előfordul, hogy a nagyon erős lelki traumák egyszerűen „kisütik” az érzéseket, ez egyfajta védekezési mechanizmus, ha már nem bírnánk el többet. A Sorstalanságban vagy a Saul fia című filmben ezt nagyon szépen ábrázolják. „Ez az elérzéstelenítés a lélek csodálatos gyógyereje, de az a baj, hogy nem lehet csak úgy visszakapcsolni, amikor úgy gondoljuk. Meg kell tanulni kezelni azt is, ami az életben rossz, mert a jót is csak akkor tudjuk megélni. Ez nem veszélyes. Ha a rossz érzésbe bele merünk menni, akkor később kiemelkedünk belőle. Ha viszont nem merünk, nem tudunk megélni rossz érzéseket, az belül pusztít, és testi betegségekhez is vezethet. Merjünk szomorúnak lenni, merjük megismerni a dühünket, a haragunkat is” – összegzi a szakember.
Nagyon sokféle terápia alkalmas lehet a transzgenerációs traumák feldolgozására. Vannak meditációs technikák, jó a pszichodráma, a családállítás pedig különösen hasznosnak bizonyul. Pár mondatban nehéz összefoglalni ennek a módszernek a lényegét, de nagyon lebutítva csoportos szituációs gyakorlatokról van szó, ahol az egyes emberek az érintett családtagjait jelölik, és közben fény derül az egyén hozzájuk fűződő viszonyára és érzelmeire, amit a tudattalanja rejt. Sokan támadják és tudománytalannak bélyegzik a technikát, dr. Harangozó Judit szerint viszont nagyon gyorsan rá tud világítani azokra a múltbéli eseményekre, amelyek hatása tovább él bennünk, és foglalkoznunk kell velük. Előkerülnek lezáratlan sorsok, tudat alatt számunkra fontos történetek, vagy éppen kiderülhet, hogy valaki másnak az életét éljük. Ha megismerjük az addig láthatatlan hatásokat, megértjük, megemésztjük, feldolgozzuk őket, akkor végre elengedhetjük, nem kell tovább cipelnünk a terhet. Ráadásul a gyerekeink sem öröklik meg.