A jó humorhoz nem pénisz kell, hanem önbizalom

Kránicz Dorottya | 2019. Május 09.
Alapvetésnek gondoljuk, hogy a férfiak humorosabbak, pedig az egyre népszerűbb komikák már bebizonyították, hogy a nők is nagyon viccesek tudnak lenni. Ahhoz viszont sok sztereotípiának kell megdőlnie, hogy ezt egy egész társadalom (pláne a magyar) belássa.

2007. január elsején a Vanity Fair oldalán Christopher Hitchens amerikai író, újságíró egy viszonylag combos, 15 ezer karakteres szövegben mintegy újévi ajándékként elmagyarázta, miért nem viccesek a nők. A már címében is lényegretörő Why Women Aren’t Funny című szöveg alapvetően azzal érvel, hogy a férfiaknak muszáj viccesnek lenniük, hiszen az ő biológiai életfeladatuk a nők megnyerése, ami sokkal simább ügy néhány jól betalált poénnal. Az evolúciós pszichológia mögé rejtett szexizmusból kiinduló Hitchens tulajdonképpen esélyt sem ad a női humor létjogosultságának, hiszen már az első sorokban axiómaként közli, hogy a nőknek nincs humorérzékük.

Aztán azzal próbál kárpótolni minket, hogy nekünk úgysem a humorral, hanem a külsőnkkel kell felkeltenünk a férfiak figyelmét, szóval tulajdonképpen meg sem kell szólalnunk, nemhogy vicceskednünk. Lezárásképp pedig még egy utolsó mentőövet dob: a korral a nők viccesebbek lesznek (és, bár ezt nem mondja ki, azért sejteti, hogy cserébe kevésbé vonzóak) – persze azt a férfiaknak ki is kell várniuk, ahogy írja.

Jó lenne azt hinni, hogy Hitchens kirohanása egy magát humorosnak tartó, de lényegében nagyon frusztrált férfi magánvéleménye, de sajnos nem ez a helyzet. A patriarchális társadalom valóban nem ismeri el, és nem is támogatja a női humort. Ahogy Kate Sanborn már 1885-ben ráérzett The Wit of Woman című könyvében: „Egy férfi sem szereti a történeteit jobb és frissebb változatban hallani egy nő ajkáról. A nő pedig ilyen módon azt kockáztatja, hogy szarkasztikusnak, esetleg utálatosnak mondják, mintha célba lőne, vagy akár egy kis éleslövészetben venne részt. Nem, nem, veszélyes dolog az ilyesmi – ha nem halálos.” A humorra tehát hagyományosan férfiértékként gondolunk, ráadásul a vicces nő képe gyakran kimondottan negatív színezetű. Túl harsány, túl sok, túl agresszív, nem elég nőies. Ebben a légkörben nyilván nem is igazán motiváltak a lányok, hogy humorizáljanak – és máris kész az ördögi kör.

Amy Poehler és Amy Schumer a 2015-ös Emmy-gála műsorvezetői (Fotó: Kevin Winter/Getty Images)

Laura Mickes, a University of California pszichológia szakos professzora is hasonlókat tapasztalt, később tudományosan is, de előbb a saját bőrén. A női humor témája akkor kezdte el foglalkoztatni, mikor a szemeszter végén beadott tanári értékelésekben az egyik hallgatója azt írta róla, „nem vicces”. Mickes meglepődött, hiszen alapvetően vicces embernek gondolta magát, amit barátnői mindig meg is erősítettek. 2012-ben Mickes tudományos módszerekkel próbálta kideríteni, hogy hallgatójának igaza volt-e. Diákjai között kinyomtatott képregény-jeleneteket osztott szét, és azt a feladatot adta nekik, hogy írjanak hozzájuk minél viccesebb szövegeket.

A nemi különbségek már a feladat kezdetén megmutatkoztak: míg a férfiak rögtön izgatottak lettek a feladattól, a lányok inkább megijedtek, és szabadkozni kezdtek, mondván, ők nem igazán viccesek. Miután a kísérletben szereplő 32 diák megírta a szövegeket, egy újabb csoport hallgatónak értékelnie kellett őket aszerint, mennyire lettek humorosak. Itt is volt különbség a nemek között, egy egészen kicsivel (0,11 ponttal) a férfiak lettek a viccesebb csattanók szerzői. Ugyanakkor a kísérletből sok más fontos dolog is kiderült, ami máris árnyalja a képet. Bár a férfiak írták a legviccesebb képregényszövegek nagy részét, az ő munkáikban volt a legtöbb obszcén, szexuális humor is, amit a legtöbben viszont egyáltalán nem ítéltek viccesnek. Vagyis a férfiak humorában van a legnagyobb szórás – egyaránt produkálnak elég jó és rémes poénokat is.

Egy 2011-es kutatás is erre jutott, megállapítva, hogy a férfiak alapvetően többet humorizálnak, vagyis egyszerűen a mennyiségből adódóan nagyobb eséllyel sütnek el jó poént. Az is igaz, hogy merészebbek, ha humorról van szó, de ez az attitűd a rossz humor nagyobb előfordulását is okozza. Ennek fényében igazán kiábrándító, hogy Mickes kísérletében a férfi hallgatók 94 százaléka és a női hallgatók 89 százaléka gondolta úgy, hogy a férfiak alapvetően is viccesebbek, mint a nők.

Inkább macskahumorista szeretnék lenni

2016-ban Amy Schumer lett az első komika, aki felléphetett a Madison Square Gardenben. Ez persze már egy hosszú út egyik mérföldköve volt, amelyet a modern korban olyan nők tapostak, mint a zseniálisan ironikus Bajos Csajokat is jegyző Tina Fey, állandó kollégája, a Városfejlesztési osztályban is látott Amy Poehler, vagy a világszerte ismert műsorvezető, Ellen DeGeneres. Tény, hogy ma már több nőt lehet felfedezni a stand-up comedy műsorok színpadán is, de még így is olyan kevesen vannak, hogy csak a szabályt erősítő kivételek lehetnek.

Ráskó Eszter a magyar stand up comedy kevés női alakjának egyike. Matrjoska néven futó terhesvlogját hétről hétre több ezren nézik a neten, a neve pedig már legalább annyira ismert, mert Kőhalmi Zoltáné vagy akár Bödőcs Tiboré. Ez persze normális esetben nem lenne kiemelésre méltó információ, de ezen a durván férfiak dominálta területen azért mégis az. Nem mintha emiatt „külön műfajt” kellene teremteni a humoristaként dolgozó nőknek – Ráskó Eszter például nem is igazán tudja hová tenni a gyakran hangoztatott „női humorista” kifejezést: „Azt hiszem, ez a terminus már önmagában használhatatlan, mert a női humorista kifejezés maximum akkor jelentene valamit, ha lenne olyan humorista, aki csak nőket akar nevettetni. Az pedig, hogy egy humorista nő-e, az esetek túlnyomó többségében egyértelmű. Ha már szakosodni kell, akkor én inkább macskahumorista szeretnék lenni. Nehéz kenyér ugyan, de legalább a közönség elit.”

Ugyanígy azt sem gondolja, hogy meg kellene különböztetnünk női és férfi humort. Szerinte a humort nem kell szükségszerűen átszőnie a nemi identitásnak, így többnyire inkább az egyén személyisége és nem a neme határozza meg a vicceit. „Minden általam ismert humoristának egyéni humora van, saját szűrőn át látja a világot. A szűrőt formálja az érdeklődési kör, az alkat, a temperamentum, a személyiség, az átélt életesemények meg még vagy 3 millió dolog. Ha akarja valaki, hogy a poénjain érződjön az ő nemi identitása, akkor fog. Nekem ez nem fontos, nem disztingválok.”

Vagyis a sztereotípiákkal ellentétben a nők nem csak a vaginájukról, a szülésről, a menstruációról és hasonlókról tudnak viccelni. Ugyanakkor tény, hogy a komikák gyakran nyúlnak ezekhez a témákhoz, egyrészt valószínűleg azért, mert ezek (nagyrészt) nőket érintő és a nők számára fontos kérdések, de valószínűleg azért is, mert sokan tudat alatt kiszolgálják ezeket a téves elvárásokat. Nem mintha a menstruációs vér vagy a gátszakadás olyan témák lennének, amikkel ne lehetne viccelni, ha valakinek éppen ahhoz van kedve – a még mindig erősen élő tabuk miatt talán kell is. Ugyanakkor azt is rendkívül korlátolt feltételezni, hogy egy nőnek nem juthat jobb az eszébe, mint hogy minden alkalommal A Vagina Monológok humorral turbózott változatával álljon a színpadra. A világon egyébként is az az alapértelmezett leosztás, hogy a férfiak kisajátították maguknak a „fontos” témákat – mint a gazdaság, a politika vagy a művészet –, míg a nők beszélhetnek divatról, szépségről, szerelemről, gyereknevelésről és a női test folyamatairól. Meg a főzésről, nyilván, ameddig megmaradnak a reform rántott hús receptjénél, és nem próbálkoznak a magas konyhaművészettel, ami szintén a férfiak sajátja.

Ráskó Eszter (Fotó: Dumaszínház)

Szerencsére Ráskó Eszter szerint a Dumaszínházban abszolút teret adnak a nőknek, arról nem is beszélve, hogy a közönség soraiban is legalább annyi nő ül, mint férfi.

„Szerintem sehol nem örülnek annyira a nőknek, mint a Dumaszínházban. A kollégák és a vezetőség is maximálisan a hanyatló nyugat szellemiségében él, az első perctől kezdve éreztették velünk, ASSZONYOKKAL, hogy mennyire jó, hogy jöttünk. Figyeltek ránk, adtak visszajelzést, ha kértünk, de soha nem próbáltak meg atyáskodni felettünk. Nem mellesleg a Dumaszínház CEO-ja és a közönség fele is nő, nagyon kellene ahhoz rajongani a hímsovinizmusért, hogy ilyen körülmények között is hangot akarj adni neki.”

Rajtad, nem veled

Ha a viccek forrásai nem is, célpontjai gyakran lehetnek a nők. Ez pedig koránt sem ártalmatlan dolog. Thomas E. Ford pszichológus szerint a szexista humor valóban ellenséges érzéseket és diszkriminációt eredményezhet a nőkkel szemben. „A szexista humor nem egyszerű szórakozás. Hatással lehet arra, hogyan érzékelik a férfiak szociális környezetüket, megengedi nekik, hogy elfogadóbbak legyenek a szexizmussal szemben, anélkül, hogy társaik rosszallásától kellene tartaniuk – magyarázza Ford. – Úgy gondoljuk, a szexista humor szabad folyást enged az előítéleteknek.”

Egy viccesnek gondolt reklámfotó az ötvenes évekből (Fotó: Getty Images)

Kísérletében Ford először arra kérte férfi vizsgálati személyeit, hogy képzeljék el magukat egy-egy munkacsoport tagjaiként. Az első csoport szexista vicceket olvasott, a második nem humoros szexista kijelentéseket, a harmadik neutrális (vagyis nem szexista) vicceket, végül pedig arról kérdezték őket, mennyi pénzt adnának egy nőket segítő jótékony szervezetnek. A legkevesebbet azok ajánlották fel, akik szexista vicceket olvastak – még azoknál is kisebb összeget mondtak, akiket szintén szexista tartalmú, de nem humoros állításokkal hangoltak elő.

Egy újabb kísérletben szexista vagy neutrális kabaréjeleneteket mutattak a kísérletben szereplő férfiaknak. Ezután arra kérték őket, képzeljék el, hogy egy olyan bizottság tagjai, akik női szervezetek finanszírozásáról dönthetnek – a szexista humornak kitett férfiak itt is több pénzt vontak volna meg a nőket támogató alapítványoktól. Ez azért van, mert a humor olyan „csomagolást” ad mondandónknak, amiben a társadalmilag elfogadhatatlan üzenet is megszelídül, elfogadhatóvá válik. Ezek a poénok mindig magukban rejtik a visszavonás lehetőségét, hogy kezünket feltéve annyit mondjunk, „csak vicceltem”, épp emiatt pedig már nem lesz tabu nevetni a kisebbségeken, a különböző nemzeteken vagy akár a nőkön. 

A mai napig nem egyértelmű, hogy a humorérzék velünk született vagy a szocializáció során kialakult készség (bár valószínűleg mindkettő igaz), azt viszont most már talán ideje lenne elfelejtenünk, hogy a jó humor a férfiak sajátja. Jelenleg ugyanis olyan helyzetben versenyeznek a nők, ami egyáltalán nem biztosít fair feltételeket: még itt, egy látszólag semleges területen is a patriarchális világkép írja a szabályokat. Ha kislány korunktól kezdve olyan nőkép szerint próbálnak formálni minket, amelynek nem része a humor, de annál inkább benne foglaltatik a visszafogottság, kedvesség, vidámság és szelídség, nem is csoda, ha a nők maguk is azt gondolják, hogy nem elég viccesek. A jó poénokhoz pedig ha péniszre nem is, önbizalomra tényleg szükség lenne.

Exit mobile version