Cigánynak születtem és szegénynek is. Egy hatgyermekes családban harmadik gyerekként, első lányként. Anyám sem írni, sem olvasni nem tudott. Nem könnyű élet ez, főleg, ha nem kéri és nem ezt várja az ember. Gyerekként megfigyeltem az embereket, a viselkedésüket, a mozdulataikat, inkább háttérszereplőként, mint felhívva magamra a figyelmet. Bolyongtam, és fogalmam sem volt, hogy lesz-e helyem ebben a világban nekem, akit a szerencsétlenség ekkora mértékben sújt. Szégyelltem, aki vagyok, ahogy élünk, a ruháimat, a házunkat. Azt gondoltam, mindenki tud mindent rólunk, a veszekedéseket, a pénztelenséget, anyám depresszióját, apám agresszióját.
Hosszú út (Fotó: Profimedia)
Emiatt bezárkóztam magamba, és olvastam. Anyám utálta, ha olvasok, szerinte az semmire sem való, és különben is minek, „miniszter akarsz lenni?” kérdezgette.
Azután hétévesen találkoztam a játszótéren egy hölggyel, akit rendkívül szépnek láttam. Vettem a bátorságot, és megszólítottam. Ő kedves volt, és beszélgetett velem. Érdekes, hogy akármikor visszagondolok erre az alkalomra, mindig összekapcsolódik ez a találkozás azzal a gondolattal, hogy Isten itt fogadott a kegyelmébe. Ez a hölgy egy lelkész felesége volt, gondolom, hogy imádkozott értem.
Ő nem tett mást, csak beengedett a családjába, és láttam, hogy másképpen viselkednek, beszélgetnek, esznek és hisznek.
És azt gondolom, hogy én itt, ebben a családban lettem bátor. Eldöntöttem, másképp fogom csinálni. Másképp akarok élni, mint a szüleim. Kilencévesen hoztam az első döntéseimet. Sokat fogok dolgozni, nem dohányzom, nem iszom, és nem lesz olyan férjem, mint az apám. Utóbbi döntést nagyban befolyásolta, hogy azt gondoltam, minden cigány férfi olyan, mint apám. Ha iszik, akkor megver. Apám anyámat verte, anyám meg a gyerekeit.
Talán a legnagyobb bátorság ahhoz kellett, hogy merjem másként csinálni, merjek szorgalmas lenni, elutasítani azt, ami az örökségben vállalhatatlan. Amikor az ember gyerekként hányást takarít a részeg szülei után, ott születnek az emberben az elhatározások, hogy én ilyen állapotban sosem leszek. Utáltam az anyám fájdalmasan keserű arcát, amivel rám nézett. Tudtam, ilyen sem akarok soha lenni. De ennek ára van.
A cigány közösség azt mondja, paraszt vagy, kiközösítésre ítéled magad, a nem cigányoknak csak egy cigány maradsz, akiből csak valami isteni csoda folytán lehet jó ember. És benne találod magad egy identitászavaros, lebegő állapotban, ahol az egyetlen cél, hogy legyen újra talaj a lábad alatt, lehessek az az ember, akit én megálmodtam, és ne a származásom ítéljen halálra.
Mindenesetre a döntéseimhez ragaszkodtam. Sosem dohányoztam, nem iszom, és tanultam, mármint tovább, mint eddig a családomban volt szokás.
És itt átkerültem az árnyékos oldalról a fénybe, valóban. Anya lettem, csodálatos gyerekekkel megáldva, van egy férjem, aki nélkül sosem lehetnék az, aki ma vagyok. Elmondhatom, hogy begyógyultak a szívemen azok a sebek, amit a verések, éhezések, a szegénység okozta beszűkült, kábult tudat okoz.
Ma én próbálok szociális munkásként olyan gyerekeknek segíteni, amilyen én voltam. Az élet szép, néha nagy bátorság kell szembemenni az árral, de megéri.
Ma már nem szégyellem, hogy cigány vagyok. Nem kértem, de ezt kaptam.
(Képeink illusztrációk.)
A pályázatról
A Terézanyu-pályázatot 2010-ben hívta életre Rácz Zsuzsa író. Azóta minden évben a női lét valamely tabutémája a feldobott téma – Hogyan változott az életed az anyasággal?, Te miért dolgozol?, Jár-e a nőnek szabadidő? –, melyre nők százai írták meg történetüket egyes szám első személyben, névvel, arccal, gyakran a legnehezebb családi, személyes történeteiket, titkaikat felvállalva. Az idei pályázat különlegességét az adja, hogy a céges támogató távozását követően a Terézanyu Klub tagjai önerőből, önkéntes munkával, a noivalto.hu-val közösen hozták létre a kilencedik pályázatot, melynek témája a váltás, változás volt: 20 nap alatt 200 írásmű érkezett. Az elmúlt években beérkezett több ezer írásból kirajzolódik, hogyan élnek ma a nők hazánkban. A pályázat díjazottjaiból, résztvevőiből egy országos női támogató hálózat alakult ki, a Terézanyu Klub, ahol az összetartozás alapja: „együtt írunk – együtt nevetünk”.