„Imre vagyok, 34 éves és még szűz. Anyámmal élek, és ez nekem jó”

Pán Péter történetét jól ismerjük. Ő az a szomorú fiú, aki kisgyermekként él Sohaországban, mert nem hajlandó felnőni, hiszen nincs is szükség erre, mert a tündérpor minden problémát megold, mégsem boldog. A fogalom az örök gyermek szinonimájaként van definiálva.

A gondtalanság, az éretlenség, a felelősségvállalás hiánya jellemzi őket. Félnek a felnőtt lét kihívásaitól, éppen ezért semmit sem tesznek azért, hogy kikerüljenek ebből a helyzetből.

Kerülik mindazokat az élethelyzeteket – mint a házasság, családalapítás és otthonteremtés –, amik a felnőtt élet velejárói. Magányos és kényelmes életük legtöbbször egy elakadás következménye, ami a félelemből, a kényelemből, esetleg a személyiségfejlődési zavarból adódó abnormális kötődés miatt alakul ki. Nem képesek a felnőtt én-állapot elérésére, éppen ezért az általuk megélt örömök csakis gyermeki örömök lehetnek. Napjainkban egyre több fiatal marad a mamahotelben, az eredeti családdal egy fedél alatt, hiszen ez nagyon idilli és kényelmes élet számukra.

Nem kell háztartást vezetni, nem kell főzni és takarítani, mert az édesanyjuk mindezt boldogan megcsinálja helyettük. Pénzbe sem kerül otthon lakni, tehát lehet spórolni és félretenni. Csakhogy mire egy lakás ára összejönne, addigra gyakorlatilag képtelenek különköltözni, hiszen az önálló életet egyre inkább veszélyesnek és nehéznek érzik. Egyáltalán nem vágynak arra, hogy majd ezek után egyedül oldják meg a mindennapos problémákat. 

Erről mesél Imre, aki 34 éves technikus. Soha nem volt párkapcsolata, még egy éjszakás kalandja sem. A kora ellenére még mindig szűz, a szexuális életét a laptopja előtt éli. Pornót néz, és ha az anyukája nincs otthon, akkor maszturbál.

Néha fantáziál egy szexi barátnőről, de képtelen lányokkal ismerkedni. Egyre nehezebbé válik számára, mert szégyenérzete van amiatt, hogy egyáltalán nincs szexuális tapasztalata. Rendszeresen depressziósnak érzi magát, ennek ellenére mégsem ismeri fel azt, hogy a különköltözés lenne az első lépés a változás felé.

„Harmincnégy éves fiatalemberként a legnagyobb problémám, hogy még mindig szűz vagyok. Még soha nem voltam nővel, pedig már nagyon vágyom rá. Persze nincs könnyű helyzetem, mert nem vagyok a nők esete. Semmi baj nincs velem, nem vagyok kövér, nem rondák a fogaim, de valahogy mégsem jövök be a lányoknak. Túl jó fiú vagyok, és talán a nők a rossz fiúkat szeretik. Anyámmal élek egy lakásban, amióta nagymamám meghalt, már csak ketten vagyunk. Nekem jó érzés, hogy anyámmal lehetek, mert tudok neki segíteni. Ő meg abban segít nekem, hogy kimossa a ruháimat és mindig főtt étellel vár. Tulajdonképpen nekem kifizetődőbb vele élnem, mintha külön lakásba költöznék.

Imre és az édesanyja olyan módon él most is, mint Imre kiskorába, szimbiózisban. Az anyuka gondoskodik és ellátja őt, ennek cserében Imre úgy viselkedik, hogy megfeleljen az édesanyjának. Ez már egy kamasznál sem helyénvaló magatartás, hiszen a kamaszkor az öndefiniálásról, az identitáskeresésről, a konfliktusokról és harcokról szól.

Imre megrekedt a fejlődésnek ebben a korai fázisában, hiszen egyáltalán nem lázadt, az egész életét az édesanyjával való kapcsolatnak rendelte alá. Nincsenek céljai és tervei, elképzelése a saját jövőjéről. Fontos különbséget tenni Imre és egy kényszerpályán lévő fiatal között, aki rendelkezik célokkal, vannak elképzelései az önálló életről, vágyik is rá, csak az anyagi körülmények miatt lakik még mindig a szülőkkel. Ha elolvassuk Imre szavait, akkor érezhető, hogy ő nem rendelkezik jövőképpel, és ideológiát gyárt ahhoz, hogy miért is él még mindig az édesanyjával.

Imre hangsúlyozza, hogy édesanyja sem szeretné, hogy elköltözzön. Ehhez a megrekedt állapothoz az édesanya hozzáállása is kell, hiszen neki legalább olyan fontos és komfortos, hogy Imre otthon éljen, mint a fiának.

A Pán Péter-szindróma esetén a két ember viszonya mutat rá a szülő–gyerek kapcsolat infantilis jellegére. Ez azt jelenti, hogy a kettőjük között konzerválódott kapcsolatot az édesanya is fenntartja, ő sem törekszik arra, hogy a fia önálló életet éljen.

Imre számára a fiatal kamaszkorra jellemző maszturbálás a szexualitás egyetlen formája. A lopott percekben, titokban, online felületeken a férfi szexuális viselkedés képzeletbeli megélése a jellemző.

Ehhez nem szükséges elmenni otthonról, nem kell ismerkedni, majd egy nő szemébe nézni és udvarolni, nincs szükség a szexuális együttlét kezdeményezésére, majd a szexuális együttlét alatt a partnerre sem kell figyelni. Mindez felelősségvállalással járna, erre pedig Imre nem képes. Imre pszichoszexuális fejlődése is megakadt a kamaszok szintjén, most is ugyanott tart, ahol bő húsz éve.

„Reggel elmegyek munkába, technikusként dolgozom. A munkahelyemen ellátom a feladataimat, alig várom, hogy hazaérjek. Akkor eszem édesanyám főztjéből, és sorozatokat nézünk együtt. Később bevonulok a szobámba és akkor szoktam maszturbálni. Mindig arról ábrándozok, hogy egyszer egy valódi nővel is csinálhatom, de sajnos még akkor is szorongok, ha kettesben kell maradnom egy nővel. Inkább elfutok, mint hogy megszólítsam őt!”

A Pán Péter-szindrómás férfiak, ha el is jutnak oda, hogy a plátói szerelmek helyett kapcsolatot létesítsenek, nagy valószínűséggel egy jóval fiatalabb nővel teszik azt, koruk ellenére sokszor egy tini lánnyal kerülnek párkapcsolatba.

Mindez nem szándékos, hanem egy ösztönös választás következménye. Ennek az a mozgatórugója, hogy a személyiségük fejlettsége idős koruk ellenére hasonló szinten tart, mint a fiatal lányoké. Az ilyen kapcsolatokban nem érzik a felelősségvállalás súlyát, hiszen a fiatal lány még nem akar családot, egyelőre gyermeket sem szeretne szülni. Számukra az a fontos, hogy megélhető legyen az amerikai „rózsaszínű tiniálom”.

Erről mesél Gyuri, a közel 40 éves férfi, aki üzletkötőként dolgozok. Gyuri a jelenlegi barátnőjével való megismerkedés után, 38 éves korában költözött el a mamahotelből. Ezt is a barátnője, a 21 éves Zsuzsi erőltette, mert önszántából nem tette volna meg.

„Zsuzsi válaszút elé állított. Azt mondta, ha nem költözöm el anyámtól, akkor szakít velem. Ezt semmiképp sem szerettem volna, hiszen Zsuzsi annyira édes jelenség. Olyan, mint egy plüssnyuszi. Jókat bújunk esténként, filmezünk, bárokba járunk együtt. Mindig arra gondolok, milyen jól mutathatunk egymás mellett az utcán, sokszor nézem magunkat a kirakatokban, és elégedettséggel tölt el a látvány.

Gyuri megfogalmazza azt a jelenséget, hogy a személyiségfejlődés elakadása miatt a szexuális élet sem működik. Az elköteleződés és intimitás riasztóan hat az örökifjú gyermekekre. A fantázia szintjén ugyan megjelenik, de amikor valósággá válik, akkor nem képesek rá, hiszen ez egy bizonytalan, nehézségekkel teli terep.

A túlkoros tinédzserek nemcsak férfiak lehetnek. Magdi 38 éves nő, aki tanítónőként dolgozik és még mindig szűz. Együtt lakik a családjával egy kis lakásban, ő egy szobában él a nővérével, aki 41 éves óvodapedagógus, és aki a Magdihoz hasonlóan szintén szűz. Az öccsük már elköltözött a családtól, de ők ketten otthon rekedtek. A szüleik a másik szobában laknak, csupán egy ajtó választja el őket egymástól. A két lánytestvér nem tud elszakadni egymástól, mindenhová együtt járnak. Nincsenek sem barátaik, sem pedig szerelmi kapcsolataik.

Magdi mesél:

„Amikor Bandi, az öcsénk nagy cirkusz árán elköltözött 29 éves korában, akkor kezdtem el azon gondolkozni, hogy vajon jól van-e az, hogy én még otthon lakom? Meg is válaszoltam magamnak a kérdést. Úgy éreztem, hogy nem hagyhatom cserben a családomat. Hova is költöznék? Így legalább tudok félretenni, meg aztán mégis jobb a családi környezetben esténként, mint egyedül kuksolni a saját lakásomban. Szerintem anyu bele is pusztulna, hiszen soha sehová nem engedett el egyedül, még szórakozni is mindig Sárival, a nővéremmel közösen kellett mennem. Amikor mi ketten elmentünk, akkor meg óránként hívogatott anyucika, hogy jól vagyunk-e. Most 38 évesen kezdtem el azon gondolkozni, hogy lassan szülnöm kellene, de hogyan, ha még szűz vagyok. Egyre kellemetlenebbül érzem magam emiatt, így még ismerkedni sem merek, mert kinevetnének érte.”

Abban, hogy a serdülőkori krízis elhúzódjon és konzerválódjon egy családban – tehát a családi rendszer infantilis módon működjön még akkor is, amikor a gyermekek már felnőttek – a szülőknek is óriási szerepük van.

Nem választották le a gyerekeket, nem bíztak bennük, azt sem engedték nekik, hogy tapasztalatot szerezzenek a világról. Ennek eredményeképp a személyiségfejlődés, ezzel párhuzamosan a pszichoszexuális fejlődés is megakadt. A felnőtt női testbe bújtatott gyermeklányok kamaszként élik az életüket boldog tudatlanságban, a szexuális élet minden fajtáját mellőzve, mert hát még a maszturbálásra se nagyon van lehetőség közös szobában élve. Jellemző, hogy megjelenik a vágy Magdiban, miszerint jó lenne felnőtt módra élni, de ez csak egy ál-énkép. Arra jó, hogy elhitesse magával, ő valóban felnőtt nő, de érzelmek és viselkedés szintjén ez nem tud érvényesülni.

Az örök gyermekek sok esetben felnőtt foglalkozást űznek, esetleg felnőtt életmódot folytatnak, keresettel rendelkeznek, de ez csak egy álca, amivel védik magukban a mélyen meghúzódó sérülékeny gyermeket.

Az esetekből is jól látható, hogy felnőtt tinédzserek nem képesek közel kerülni az emberekhez, képtelenek megélni az intimitást.

Ha egy felnőtt korú gyermek segítséget kér a pszichológustól, ez azt jelenti, hogy a segítségkéréskor éli meg azt az identitáskrízist, amit egyébként 13 és 18 év között élnek a fiatalok. Már felismeri, hogy problémája van, tesz is lépéseket a megoldás érdekében, de még ingadozik a reménytelenség és az önbizalommal teli állapot között.

Ha ezek az örök ifjak hosszú távú párkapcsolatot létesítenek, akkor valószínűleg olyan társat találnak, akik a mama helyett éppen úgy ki fogják szolgálni az igényeiket. Találnak egy „megmentőt”, aki „felnőtt én-állapottal” rendelkezik és meghozza helyettük azokat a döntéseket, amikre ők nem képesek, tehát a tehetetlen gyermeki státuszt a párkapcsolat is konzerválja majd.

Szülőként felelősek vagyunk azért, hogy gyermekeinket ne akadályozzuk a fejlődésükben. Segítenünk kell azt, hogy megtapasztalják a világot, kipróbálják a határaikat, megvívják a harcaikat annak érdekében, hogy a kamaszkor után célokkal rendelkezzenek, képesek legyenek válaszolni önmaguknak arra a kérdésre, hogy „ki is vagyok én?”.

Bíznunk kell bennük, hiszen a mi bizalmunk azt sugallja nekik, hogy nem kell félni a világtól, mert a világ szép, és ők értékes emberekké válhatnak benne.