Az Idős emberek fenyegető aurával egy több mint 16 ezer tagot számláló Facebook-csoport, egyetlen célja van: befotózott kommentekkel, bejegyzésekkel és saját történetekkel mutatja be a magyar nyugdíjas társadalom sötét oldalát. A sokszor bántó posztok nagy sikert aratnak, nem csoda, ha sokan a lelkükre veszik őket. Ugyanakkor az interneten körbenézve könnyen láthatjuk azt is, hogy az idősek sem mindig fordulnak szimpátiával az újabb generációk felé. De hogyan jutottunk idáig?
A fiatalok, akik nem kapáltak
A kép némileg ijesztő – és persze egyoldalú. A bejegyzésekben és kommentekben kristálytisztán látszik, hogy mik is az emberek problémái a mai magyar nyugdíjasokkal. Túl korán buszoznak, így elveszik a helyet a munkába és iskolába igyekvő emberek elől, holott logikus, hogy egész nap buszozhatnának. A tömegközlekedési eszközökön durvák, ha egy-egy ülőhely megszerzéséről van szó, még abban az esetben is, ha ülhetnének máshova. Gyakran sértő hangot ütnek meg, és gerjesztik a konfliktusokat, amiknek a megoldásában aztán nem partnerek. Gurulós táskáikkal áthajtanak az emberek lábán, kötekednek, veszekednek, és sokszor szapulják a fiatalokat.
A kommentek szerint a leggyakoribb gondjaik az ifjúsággal, hogy a fiatalok liberálisok, gyengék, nem dolgoznak, legalábbis nem végeznek kétkezi munkát, ami értékesebb, mint bármilyen irodai tevékenység. A fiúk nem voltak katonák, így puhányok, ahogy az egész generáció is puhány, mert nem voltak kapálni a földeken, és nem kaptak elég pofont a tanároktól vagy szülőktől. Meglepő, de a kapálás mint kimaradt gyerekkori, nevelő jellegű élmény meglepően sűrűn fordul elő a nyugdíjasok kommentjeiben, ahogyan a katonaság visszavezetésének igénye is.
És a bejegyzéseket átnézve az is világossá válik, hogy mi is fáj a legjobban mindegyik félnek: kölcsönösen azt szeretnék, ha a másik csoport tisztelné őket. De mégsem találják a közös nevezőt.
A fenyegető aurájú, idős emberek
A csoport létszáma 800-ról egy hónap alatt nőtt 11 ezerre. Szabó Bence szerint, akinek ugyancsak volt kötődése a csoporthoz ez nem véletlen: „A siker titka talán az lehet, hogy mindenki könnyen tud azonosulni a csoportban taglalt problémákkal. Egészen biztos vagyok benne, hogy mindenkit zaklatott már minimum egyszer – és remélhetőleg maximum egyszer – verbálisan egy idős ember, akinek teljesen más világnézete volt, és az adott fiatalabb illető nem felelt meg az elvárásainak. A könnyű azonosulás pedig behúzta a tömeget.”
Bence szerint közel sem arról van csupán szó, hogy adott egy internetes közösség, ahol körberöhögik az időseket. Vannak, akik a felvetődő problémákról komoly párbeszédeket folytatnak – nem ritkán éppen annak a nyugdíjasnak a pártjára állva, akinek a posztolt kommentje felvetette a topikot – sokan mások pedig egyszerűen itt vezetik le a feszültséget. De Bence szerint arról szó sincs, hogy az emberek egymást hergelik, hogy aztán online megtámadják az időseket:
Személyes tapasztalataim szerint az idősebb emberek »tettre készebbek«, ha a fiatalság elleni verbális bombázásokról és feszültség keltéséről van szó. Nap mint nap kaptam meglehetősen vulgáris tartalmú leveleket idős emberektől, akik nem értettek egyet a véleményemmel, vagy egyszerűen nem értették a viccet, az iróniát.
A fiatalabb generációnál ez szerencsére nem bevett szokás, a csoportban pont ki tudjuk magunkat pufogni eléggé, hogy a valóságban kerüljük a konfrontációt.”
Képünk illusztráció (Fotó: Leéb Ádám)
Az időseknél az egyik legnagyobb probléma éppen az, hogy nem tudják rendeltetésszerűen használni a közösségi felületeket, nincsenek tisztában az internetes etikettel, és abban a tévhitben élnek, hogy a Facebook az ő felségterületük, így ha egy fiatal kifejti a véleményét, az számukra sértő – tartja Bence.
Mindezekre viszont lenne megoldás. Az internetes etikett tanulható, ahogyan az is, hogy hogyan kommunikálunk embertársainkkal. Ahogy számukra fájó bármilyen „nyugger” szintű leegyszerűsített általánosítás, úgy minden bizonnyal a fiatal korosztály számára is bántó az a világnézet, melyben mindegyikük naplopó, gyenge és életképtelen. Emellett mindez sajnos az idősebbeknél sokszor a digitális világon kívül is jellemző: a hangos trágárkodások és a fizikai agresszió meglepően sokszor bukkan fel a csoportban posztolt történetekben, amire semmilyen szinten nincs mentség.
A fiatalok is hibásak
A csoportban sokat kell szűrni a posztokat. Bence szerint állandók az olyan beküldött – ám aztán nem engedélyezett – bejegyzések, melyeken csupán annyi látható, hogy egy idős felhasználó virágos keretet vagy egy párt logóját teszi a profilképére. Ezen nincs semmi nevetnivaló. Pont ezek a posztok példázzák jól azt, hogy a fiatal generáció is mennyire túlzásokba tud esni, ha az öregek rosszindulatú megítéléséről van szó: „Ha egy idős nem tud használni egy telefont, és emiatt kellemetlen helyzetbe kerül, az is nevetség tárgyává válik. Ennyi frusztráció után nem is csoda, ha elvesztik időnként a türelmüket. Ebben mi is ludasok vagyunk. Kialakítottunk az idősekről egy általánosító képet, csak mert így egyszerűbb volt feldolgozni azt, hogy két különböző világnézet csattan össze, elég gyakran. Ha nekünk nem lenne sáros a kezünk, nem is lenne most »nyugdíjaskép«, amiről beszélhetnénk.”
Ám nem csak ennyi van a fiatalabb generáció rovásán:
A mi kommunikációs gyakorlataink sem a legjobbak. Nem tudjuk érthetően és eladhatóan reprezentálni a gondjainkat és azok forrását, így hiteltelenné válunk a szemükben, hisz úgy érzik, annak idején ők többet tudtak, és többet is bírtak. Viszont mivel nincs elfogadás, a fiatalabb generáció ugyanúgy átmegy védekező állásba, és csak a saját szempontjából hajlandó megközelíteni a dolgokat. Lázadók vagyunk, nem tárgyalunk, inkább hidakat égetünk, semmint építenénk, és ez nem megoldás.
Régen minden jobb volt?
Bár azt gondolhatjuk – és gyakran halljuk is –, hogy a régebbi időkben az idősek tisztelete alapvető volt, és nem voltak ennyire kiélezettek a konfliktusok a fiatalok és az idősek között, az idős emberek pozíciója valójában mindig is kérdéses volt a társadalomban. Már a tízparancsolatban is benne volt: „Tiszteld atyádat és anyádat, azért, hogy meghosszabbodjanak napjaid”, ami jól jelzi, hogy az idősek tisztelete már több ezer éve fontos volt az emberek számára. De ez nem azt jelentette, hogy valóban tisztelettel is bántak velük.
Fontos megjegyezni, hogy ha a történelmet nézzük, viszonylagos, hogy mikor ki számított idősnek „A 19–20. században 50 felett az ember már idősnek számított, 60 felett már öregnek, 70 felett nagyon öregnek, 80 felett pedig aggastyánnak” – mondja Saly Noémi történész. Ám az idő előrehaladtával ezek a korhatárok lassan, de biztosan egyre inkább kitolódtak – és ahogy egyre tovább éltek az emberek, úgy voltak jelen az idősek egyre nagyobb erővel a társadalomban. Mindez új normákat teremtett. Erre jó bizonyíték, hogy a 20. század elején kezdték el egyre hangsúlyosabban arra tanítani a fiatalokat, hogy tiszteljék az időseket – erre az attitűdre a 19. században még nem volt annyi példa.
A 19–20. században az idősek megítélése nagyban függött a lakóhelytől és a család anyagi helyzetétől. A falusi közösségekben rendkívül fontos volt például, hogy milyen volt az idős ember fizikai és szellemi állapota.
Fotó: Hulton Archive/Getty Images
„Az öregember, a családfő nagyon tekintélyes figura volt, akinek a szavára mindig ugrani kellett, és akire még a felnőtt fiai is kénytelenek voltak nagyon sok esetben hallgatni. Azok az öregek, akik együtt laktak a családjukkal, és a szellemi épségük még csorbítatlan volt, rendben voltak. Ha elkezdtek visszaesni, fizikailag és szellemileg nem tudták betölteni a funkciójukat, onnantól kezdve a hasznosságuk rendkívüli mértékben visszaesett.
Mindez pedig azért is volt veszélyes rájuk nézve, mert a falusi világban a hasznosság volt az ember legnagyobb értéke. Persze egy ideig még ekkor is fontos tagjai lehettek a családnak: vigyázhattak a gyerekekre vagy magára a házra. Ám
ha az öregek magatehetetlenek lettek, akkor már csak »kenyérpusztítóként« tekintettek rájuk, akikkel csak baj volt. A paraszti réteg is tudta, hogy morálisan miként helyes viselkedni az idősekkel, hogy vigyázni kell rájuk, meg kell becsülni őket, de a gyakorlatban nem viselkedtek úgy.
Városiak és gazdagok
A városokban kedvezőbb volt a helyzet, hiszen ott általában jobban éltek az emberek, és hozzáfértek olyan kulturális vagy civilizációs javakhoz, amiket a vidék nem engedhetett meg magának. „Ahogy a társadalom egyre civilizáltabbá vált, úgy lett az öregekkel való bánásmód is egyre civilizáltabb” – magyarázza a történész. Így a modernebb városi létben jobb lehetőségük volt a családoknak arra, hogy a morális értékek szerint jól bánjanak az idősebb tagjaikkal.
A legjobb helyzetben természetesen a tehetősebb családok idősebb tagjai voltak.
A jómódúaknál a gazdag öregembert nagyon nagyra tartották, hiszen egyrészt tőle örököltek, másrészt pedig tisztelték, mert meg tudott szerezni egy vagyont, gyarapította, és a családja iránti felelősséggel kezelte.
Itt már az sem jelentett különösebb problémát, ha az idős férfi vagy női családtag magatehetetlenné vált, hiszen az ápolás nem a családtagok terhe volt – mint a parasztoknál –, hanem rábízták a papát és a mamát a szolgálókra.
A társadalom és a politika számára viszont ekkoriban az idősek még nem voltak jelentős tényezők – függetlenül anyagi helyzetüktől. „Korábban nem volt elöregedve a társadalom, így az öregek szavazati joga a maihoz képest arányaiban jóval alacsonyabb volt” – összegzi a szakember.
Láthatatlan emberek
A 20. században viszont ez is megváltozott, a nyugdíjasok ekkor lettek a jóléti államban a politika szempontjából könnyen megszólítható és könnyen befolyásolható csoport. Ám míg a politikában egyre fontosabb szerepet kaptak, a társadalmi megbecsülésük egyre gyengébbé vált.
„A 20. század második fele óta az idősek fokozatosan elveszítették azt a presztízst, amivel korábban rendelkeztek – mondja K. Horváth Zsolt, az ELTE-BTK Művészetelméleti és médiakutatási intézetének adjunktusa. – A hatvanas évek ellenkultúrája épített először kultuszt a fiatalság köré, abban a nemzedékben volt talán a legnagyobb szakadék az idősek és a fiatalok között.” Akkoriban erőteljesen alakult át a társadalom is: fontos lett a fejlődés, ami nem tett jót az öregek helyzetének:
Minél inkább a fejlődés mellett tör lándzsát egy társadalom, annál inkább tűnnek az öregek kerékkötőnek.
A progresszív társadalom pedig emellett a tradíciók elhagyásával is jár, ami egy újabb kötelék megszűnését jelentette és jelenti továbbra is az idősek és a többségi társadalom között.
Bár a nyolcvanas évek óta a nyugati világot ismét a neokonverzatív diskurzus határozza meg, az öregek azóta sem tudták visszaszerezni méltóságukat. „Azt szokták mondani, ők a láthatatlan emberek” – magyarázza a szakember. A helyzeten pedig nem segített az sem, hogy az évtizedek alatt a fiatalság árucikké vált: a szépség, a test, az erő és a teljesítmény lett az igazi érték, amihez az idősek nem köthetők. Ráadásul nem is tudnak vele azonosulni.
A fogyasztói identitásokat építő marketingből tökéletesen kimaradnak az idős emberek. Ha ruhát szeretnének vásárolni, és nincs rá elegendő pénzük, hova menjenek? Egy fast fashion üzletbe feliratos pólóért?
Mindez a kirekesztettség pedig csak újabb feszültséget szül.
Jó hír, hogy mindez napjainkban változóban van. Az új, most kialakuló nyugdíjas réteg, a nyugdíjasok egy új generációja már Magyarországon is egyre értékesebb vásárlói réteget jelent. Ők alkotják az új, silver fox (ezüstrókák) elnevezésű réteget, akikre már a reklámszakmának is megéri koncentrálnia. Míg a huszon- és harmincévesek megannyi hitelt nyögnek, az új ötvenes, sőt hatvanas korosztály már sok esetben nem fizet semmilyen hitelt, még dolgozik, vagy akár nyugdíj mellett dolgozik, és van annyi pénze, na meg az egészségi állapota is megengedi, hogy utazzon, vagy egyszerűen megvásároljon egy divatos sportcipőt vagy modern technikai kütyüt. Sok esetben éppen ez az új nyugdíjas réteg jelenti a jelenlegi generáció számára a reményt arra, hogy az „új idősek” már inkább hasonlítanak a kapitalizmusban felnőtt generációkhoz, így kevesebb lesz köztük a félreértés, több lesz a megértés, a közös pont – és a politika is nehezebben használja majd ki őket, hiszen anyagi helyzetük már nem teszi őket olyannyira kiszolgáltatottá.
Képünk illusztráció (Fotó: MTI / Balázs Attila)
„Mi neveltük a mai fiatalokat”
Csillagné Máté Mária 66 éves, nyugdíjas. Bár véleménye szerint a fiataloknak is óriási felelősségük van abban, hogy ekkora a feszültség a korosztályok között, a voksát mégis mellettük teszi le. A saját korosztálya sokszor káros viselkedésének véleménye szerint megannyi oka van.
Az én korosztályom egy zárt világban élt, a társadalmi viszonyok miatt nem volt lehetőség világot látni, utazni és tapasztalni, így egy begyöpösödött, zárt idős generáció lettünk, akik úgy gondolják, hogy ők mindent mindenkinél jobban tudnak.
És míg a múltbeli rendszer csalódást okozott, az új világgal már nem tudják tartani a lépést, ami csak újabb frusztrációt szül: „A kialakult helyzetben való mérhetetlen csalódás is közrejátszik bizonyos szempontból. A fiatalok emellett haladnak a korral, de az idősebbek nem tudnak, mert
borzasztó anyagi körülmények között élnek, és emiatt sok minden nem is adatik meg nekik, mert nem tudják megoldani. Iszonyatos nagy az elkeseredés, amit az ember mindig letölt, levezet valakin. És kin vezeti le? A fiatalokon, mert a fiataloknak mindaz megadatik, ami nekik nem.
Kétségtelen, hogy egy beteg, nagyon beteg idős korosztály él Magyarországon. Ez lett belőlünk.” Ám Mária szerint ez az attitűd nem újdonság: „Ez az én fiatalkoromban is jellemző volt az idősekre. Az idősebb korosztályban van egy mérhetetlen gonoszság és gyűlölet, nemcsak a fiatalok iránt, hanem a saját korosztályuk iránt is.”
Mindezen nem segít a politika sem. Mária szerint amíg jellemző a napi szintű gyűlöletkeltés és propaganda, addig nem is igazán várható más. A politika pedig ezen nem is fog változtatni, hiszen ez pont kapóra jön számára. „Kétségtelen, hogy a propaganda nagyon felhasználja az időseket. Valamiért vihetők is ebbe az irányba, de ez összefügg a nacionalizmusukkal. De önmaguknak is látniuk kellene, hogy a kormány részéről mindez tudatos cselekedet, és megveszik őket, mert meg tudják venni őket. Nyilvánvalóan kihasználják őket. És hogy miért? Mert egy beteg társadalom nyilvánvalóan ki tudja használni őket.”
Azt Mária is látja, hogy a fiatalok is sok mindenben hibásak. Érzése szerint sokszor nézik egyszerűen butának az időseket, holott ők is értelmes emberek, ez a fel-felbukkanó lenézés pedig igen bántó. Hiányolja belőlük az empátiát és a tisztelet is – de emiatt nem feltétlenül őket hibáztatja:
A fiatalok toleranciája, empátiakészsége nem fejlődött ki rendesen. Kölcsönösen tolerálni kéne egymást, és empatikusnak kéne lenni. Az én fiatalkoromban az idős ember tisztelete egy abszolúte elfogadható és normális dolog volt. Fel sem vetődött bennünk, hogy ha felszáll a buszra egy idős, ne adjuk át a helyünket. Ma ez valahol hiányzik. De ez nevelés kérdése, hiszen mi neveltük a fiatalokat.
Most is azt látod a buszon, hogy amíg a nagymama áll, az unoka ül. Tehát az sem biztos, hogy ebben a fiatal a hibás, mert ilyenné tette őt a környezete, a családja, a világ – mondja. – Sok idős azt mondja, hogy nem akarom, hogy a gyerekem ugyanazokon a nehézségeken menjen át, amiken én is átmentem. Pedig ez hülyeség, mert csak a saját hibáiból tanul mindenki.”
Mária nem lát sok esélyt a változásra – úgy tartja, generációs különbségek mindig lesznek. Holott a megoldás egyszerű lenne: empátia és tisztelet a másik iránt. Ám nyugdíjasként is azt vallja, hogy leginkább a nyugdíjasoknak lenne esélyük változni: „Én amióta nyugdíjas vagyok, 8-9 előtt fel sem kelek. Nem értem azt a korosztályt, aki fut a busz után. Itt az idősebb korosztálynak kellene jobban tekintettel lennie arra, amelyik reggel nem azért kel fel, hogy elmenjen kenyeret venni, hanem azért, hogy megkeresse azt a pénzt, amivel megveszi a kenyeret. Az idősebb korosztálynak nagyobb toleranciát kellene mutatnia azok iránt, akik a kötelességtudat miatt mennek el dolgozni. Nincs az rendjén, hogy azért szidom a fiatalt, mert reggel nem adja át nekem a helyet.” Igaz, teszi hozzá, a fiataloknak sem kellene ekkora problémát csinálniuk egy tömött buszból, vagy abból, ha valaki átmegy egy bevásárlókocsival a lábukon. Vannak nagyobb problémák is a világon.
Mária a kölcsönös tisztelet gyökerét is az idősebbekben látja, akiknek nem várniuk kellene a tiszteletet, hanem példát mutatni róla: „Én azt mondom, hogy tiszteletet csak az kap, aki ad. Márpedig nekem kellene őt megtanítanom tiszteletet tanúsítani bárkivel szemben. Ha én őt nem tisztelem, akkor miért várom el, hogy tiszteljen?”