A gyász folyamatáról meséltek nekünk olyanok, akik már elvesztették a szüleiket. Természetesen nagyon nem mindegy, hogy valakinek gyerekkorában, vagy esetleg már akkor halnak meg a szülei, amikor ő maga is szülő. Ha valakinek már vannak leszármazottai, akkor talán egy picit könnyebb feldolgozni a veszteséget, a gyászt.
Hagyjunk időt magunknak (Fotó: Pexels.com)
Újra tudnak káromkodni, és ez jó
A 49 éves Tamás édesanyja fél évvel ezelőtt halt meg súlyos betegség következtében. Még nagyon friss a seb, de a férfi már most úgy érzi, hogy javult a helyzet, és az egész család napról napra jobban van a hatalmas megrázkódtatás után.
„Biztosan nem véletlen találták ki az őseink a gyászévet. Érzem magamon, hogy egy év múlva már másképp fogom látni ezt az egészet. Az az igazság, hogy már most is vannak olyan pillanatok, amikor nem anyámra gondolok, sőt néha reggelente is azt veszem észre magamon, hogy nem az az első gondolatom, amikor kinyitom a szemem, hogy milyen rossz nekem édesanyám nélkül. Amikor meghalt, olyan mély és erős fájdalmat éreztem, hogy azt gondoltam, itt a világvége. Pedig apám még él, feleségem és gyerekeim vannak, és muszáj volt tartanom magam. A temetés után egy héttel mégis el kellett jönnöm két hét betegállományra, hogy legyen időm gyászolni, mert különben nem tudtam a munkámra se koncentrálni.”
Tamás mindenkinek azt ajánlja, hogy adjon időt magának, és nyugodtan legyen egy kicsit egyedül. A gyászt és a fájdalmat meg kell élni, tudni kell elbúcsúzni a szeretett szülőtől gondolatban is. Érdemes elővenni a fényképeket, és nyugodtan lehet zokogni.
„Kialakult egy gyászmenetrendem. Amikor elment itthonról a család, átmentem apámhoz reggelizni. Nem nagyon beszéltünk, de fogtuk egymás kezét. Aztán mindig megkért, hogy most már menjek haza. Nem kérdeztem, de gondolom, ugyanazt tette, amit én. Sírtunk otthon. Volt, hogy boroztam is közben. Aztán délután lementem sétálni napszemüvegben, és időt adtam a szemeimnek, hogy elmúljon a vörösség. Ezután elmentem a lányokért az iskolába. Fél év alatt oda jutottunk, hogy már nem beszélünk róla mindennap. Ez nem jelenti azt, hogy ne gondolnék rá akár minden egyes órában, csak már nem mindig hozom szóba. Apám is jobban van, felhív, és politikáról beszél, meg napi dolgokról.”
Tamás azt mondja, hogy a karácsony nagyon nehéz volt nekik, mert ez volt az egyik olyan ünnep, amit mindig együtt töltöttek. Tapintható volt az anyukája hiánya, és látványosan üres maradt az asztalnál a helye. Mindenki csendben evett, végül a felesége megtörte a csendet, és elkezdett mesélni a nagymamáról az unokáknak. Akkor mindenki sírt, de az már boldogabb sírás volt, az összetartozás könnyeivel. Fél évvel a temetés után a család már újra ugyanúgy csinál mindent, mint előtte. Moziba járnak, jókat nevetnek, sportolnak, sőt káromkodnak is, ha úgy hozza az élet.
„Érdekes volt, de anyu halála után egyszer csak észrevettem, hogy nem káromkodunk még a kocsiban sem. Nem arról van szó, hogy úgy beszéltünk volna, mint egy kocsis, de néha azért kiszaladt egy-egy csúnya szó. És ezek a szavak most kezdenek visszatérni.”
Tovább kell lépni (Fotó: Pexels.com)
Már nem árva gyerek, hanem egy felelős szülő
Réka szülei öt éve haltak meg autóbalesetben. A gyászt nehezítette, hogy egyszerre veszítette el mindkét szülőjét.
„Az első hétre nem is emlékszem, pedig nem szedtem még nyugtatót se. Annyi rémlik csupán, hogy se a hangokat nem hallottam jól, se a színeket nem láttam, mintha víz alatt lettem volna folyamatosan. Aztán megvolt a temetés, jött a depresszió, amire kedélyjavítót kaptam, végül elkezdtem kilábalni a gyászból. Nem volt könnyű, de a gyerekeimre gondoltam, és a férjemre, ezért megtettem.
Először talán másfél évvel később voltam újra boldog. Még lelkiismeret-furdalásom is volt egy kicsit, amikor rájöttem, hogy nemcsak megfeledkeztem a szüleimről pár órára, de még jól is érzem magam. Aztán azt mondtam magamnak, hogy az életnek mennie kell tovább, és nekem igenis boldognak kell lennem. Onnantól kezdve tudatosan kerestem a boldog, jó pillanatokat. Kicsit talán megszállottan is a pozitív oldalát akartam látni a világnak, de engem akkor ez vitt előre.
Megtanultam agyagozni, majd ólomüveg lámpákat készíteni. Értékelni kezdtem a szabadidőt, és különösen a családdal töltött időt. Én lettem a nagy család motorja, aki összehívja a többieket.”
Öt évvel később Réka már úgy érzi, hogy a gyász elmúlt, nem árvaként, hanem olyan felnőttként tekint magára, aki már nem elsősorban valakiknek a gyereke, hanem inkább valakik anyukája. Ha most eszébe jutnak a szülei, már csak jó érzések töltik el a szívét, nem a szorongás és a bánat.
Mindennap gondol rá
Gábor anyukája húsz éve halt meg. Azt mondja, hogy a mai napig mindennap gondol rá, sokszor naponta többször is eszébe jutnak az édesanyjával kapcsolatos történetek.
Napról napra könnyebb lesz (Fotó: Pexels.com)
„Még mindig felhívnám őt néha egy-egy pillanatra, amikor pedig olyat eszek, amit ő is főzött, egészen összeszorul a szívem. A kisebbik lányomban is őt látom. A mozdulatai, a hangja teljesen olyanok, minta anyu lenne. De már nem olyan közeli a halálával kapcsolatos üresség és bánat. Azt mondanám, hogy mostanra teljesen elmúlt. 20 éves voltam, amikor meghalt, tulajdonképpen még gyerek. Az életem egyik nagy eseményén se lehetett ott, és ez mindig nagyon fájt. Ott kellett volna táncolnia az esküvőmön, és büszke lehetett volna rám a diplomaosztón, de sajnos akkor már nem volt velünk. Amikor megszülettek a lányok, én nemcsak a boldogságtól sírtam, hanem a bánattól is, amiért anyu nem lehet ennek a részese. Biztos vagyok benne, hogy életem végéig mindennap hiányozni fog, és nem fog nap úgy elmúlni, hogy nem gondolok rá legalább egy pillanatig, de az idő tényleg mindent megkönnyít.”
Gábornak sokat segített az évek alatt az, amikor valakivel meg tudta beszélni az érzéseit, de csak akkor, ha ez a valaki nem családtag volt. Egy másik, kívülálló gyászoló valahogy mindig sokkal hitelesebbnek tűnt neki, és ő is őszintébben mert vele beszélni, nem tartott attól, hogy sebeket tép fel egy idegenben. Éppen ezért évekig keresett olyan csoportot, ami a gyászmunkában segített volna neki, de nem talált, csak egyéni segítséget, amivel nem élt. Végül az idő lett a terapeutája.
Egyetért azzal a gondolattal, hogy amikor egy hozzátartozónk meghal, akkor magunkat is pont annyira sajnáljuk, mint azt, akit elvesztettünk. Szeretné, ha mindenki megengedné magának ezt az önsajnálatot, mert szerinte ezzel kezdődik a gyász feldolgozása.
„Rengetegen nem mernek gyászolni, és ez nem egészséges. Én is anyu halála után négy évvel jöttem rá, hogy mennyi pótcselekvést csináltam, csak ne kelljen szembenézni a gyásszal. Tanultam, mint egy őrült, buliztam napokig. De mikor tényleg felnőtt lettem, elvégeztem a gyászmunkát. Megérte, mert akkor tudtam őszintén elbúcsúzni anyukámtól.”