„Nincs flört és nincs szerelem” – Budapesten nyitott escortügynökséget New York vállalkozószellemű gavallérja

Fable | 2024. Február 18.
A huszadik század elején több nagyvárosban is működtek férfikölcsönzők, az egyik legsikeresebb ügynökség fővárosunkban is nyitott irodát. Igaz, az alapító később bíróság elé került, és bukott vele a vállalkozása is,

Nemrég írtunk arról, hogy elindult Magyarország első férfikölcsönzője, ahol nők bérelhetnek maguk mellé férfi kísérőket különböző programokra. Itt tisztába tettük azt is, hogy escort és escort között van különbség, pontosabban ezt a szót ma már kicsit más jelentésben használjuk mint régen, most már feltételezzük, hogy szexuális szolgáltatást is nyújt, aki escortként dolgozik, míg eredetileg tényleg csak kísérőt, kíséretet jelentett.

Miközben az interjúra készültünk, az is kiderült, hogy a férfikölcsönző egyébként nem új találmány, bő száz éve is volt ilyen szolgáltatás, például a New York-i Lyric Theatre igazgatója is kínált ilyen lehetőséget a női színházlátogatók részére, és úgy döntöttünk, kicsit jobban utánajárunk, hogyan is működött ez akkoriban, és fellapoztuk a régi, archivált újságokat. 

„A barokk hölgyeinek megvolt a maguk seladonja, ki pásztorszellemben nyavalygott körülöttük s mindig készen állt apró szolgálatokra; a rokokó hölgyeinek megvolt a cicisbeojuk, ki a púderes skatulyát vitte utánuk s néha még a gyermeket is kellett dajkálnia. A modem asszonynak is szüksége van kísérőre s New-Yorkban már intézet is alakult a modern cicisbeo nevelésére. A »társaság« hölgyei bevásárlásaiknál, sétáiknál, színházba menet stb. már nincsenek a férjük kíséretére utalva, mert az asszony egyszerűen csak telefonál a »lady-escort« ügynökségnek” – adott egy kis történeti betekintést Az Ujság 1908-ban.

Hogy kicsoda?

A seladon, vagyis szeladon francia eredetű szó. Celadon egy népszerű, régi francia regény főhőse volt, és innen származik a kifejezés másik jelentése, ami a következő: szoknyabolond, epekedő szerelmes férfi. A cicisbeo, vagyis csicsiszbeó pedig férjes nő állandó lovagja, kísérője; házibarát.

(via 1,2)

 

Egyedülálló nő megosztaná

Sok helyen említik meg azt a szolgáltatást, amit a színházba járó hölgyek vehettek igénybe Londonban, pénzért bérelhettek egy fiatalembert, aki elkísérte őket, hiszen egyedül nem nagyon volt illendő ilyen helyekre járniuk. Az üzlet állítólag nehezen indult be, a nők nem merték rábízni magukat a hivatásos kísérőkre, de végül mégis egy komoly üzletággá fejlődött, olyannyira, hogy az egyik korabeli lap szerint az escorteur-ök még szakszervezetet is akartak alakítani. Mint a Pesti Napló írta 1911-ben, állítólag először a fiatal lányok éltek a lehetőséggel, az idősebb hölgyek csak később csatlakoztak, mert attól tartottak, hogy megszólják őket.  

Persze akadtak, akik szerint ez a szolgáltatás badarság volt, és sokat elárult arról, milyenek is az angolok. „Hát nem utálatos ez? (Be igen!) Ha már egy nő abban a helyzetben van, hogy rokonságában és egész  társaságában nincs férfi egyetlen egy sem, aki őt  kísérhetné, miért nem mégy egyedül az utcán? Egyáltalán miért ne mehetne a nő egyedül az utcán. És miért ne mehetne különösképpen Londonban, ahol angol férfiak laknak, legendásan lovagias és jó modorú angol férfiak. Londonban találják ki az escorteurnek az intézményét, Londonban, ahol a legtöbb  a suffragette, ott, ahol a leginkább küzdenek a nő szavazati és egyéb politikai jogaiért, ott akarják a nőt társadalmilag kiskorúvá tenni azáltal, hogy nem engedik őt az utcán egyedül járni, hogy a nő magamagát nem engedi az utcán egyedül” – írta egy dühös női olvasó a Pesti Naplónak még 1911 decemberében.

Férfi kísérő bérelhető! – áll egy újsághírdetésben

Felvetette azt is, hogy ugyan mégis milyen úriember lehet az, aki vállalja, hogy pénzért gavallér lesz.  Hozzátette, az „angol butaság és az angol szentimentalizmus és az angoloknak túlerkölcsösséggel fedett és titkolt, de belül annál erősebben élő és dolgozó romlott érzékiségük” lehet a magyarázat arra, hogy erre a szolgáltatásra igény van. „És talán erre lesz jó az escorteur és a kivasalt csirkefogó, akivel az ember az utcán jár, hogy megvédelmezze őt a többi csirkefogó ellen, de akiből idővel kedvenc-csirkefogó lesz és akit — kifizetvén — egy vagy két óra múlva el lehet bocsájtani. Akivel az ember csak szórakozik és aki iránt nem tartozik hűséggel és ragaszkodással és egyéb ilyen dolgokkal, amelyek unalmas bilincsé teszik a szerelmet azok szerint, akik ezt az érzést ismerik” – zárja szavait.

Persze nemcsak az angoloknál voltak hölgykísérők, New Yorkban is lehetett úriembereket bérelni ügynökségen keresztül. „Az amerikai férfiak nagyon el vannak foglalva s nem kísérgethetik a hölgyeiket, ha ezek el akarnak menni hazulról. S egyik-másik hölgy nem járhat-kelhete egyedül, különösen akkor nem, ha pénzestárca van a kezében, vagy pedig ha éjjel kell hazatérnie, íme, ez a mi ügynökségünk alkalmas kísérőket küld e hölgyeknek. Ne nevess! Nem könnyű feladat ám a nők kisérgetése. S mindenekfölött nagy időpocsékolás ez, amit nem engedhet meg magának az amerikai üzletember” – indokolta meg egy külföldi lapnak egy állítólag escortként dolgozó férfi, miért is van rájuk szükség.

Hozzátette, ügyfelük akad bőven, és főként olyan hölgyek veszik igénybe a szolgáltatásaikat, akik vásárolgatni érkeznek a városba, és nem akarnak a zsebtolvajok áldozatává válni, majd arról panaszkodott egy sort, mennyire nehéz dolga van, amikor egy shoppingoló ügyfelet kell kísérgetni. „Vásárlás közben rendkívül követelőzők és idegesek a hölgyek. Minden pillanatban ránk kiáltanak: «Kísérő! Nyissa ki az esernyőmet!» «Kísérő! Csukja be az esernyőmet!» «Kisérő! Vigye magával a Fifit!» Óh, ez a Fifi! Átkozott szolgálat az ölebecskék őrizése” – szól az idézet.

Egy német úriember, Fritz Grün munka közben, 1930. (Fotó: ullstein bild via Getty Images)

Persze – derült ki a cikkből – akadtak olyan hölgyek is, akik plusz vendégként hívták meg az ügynökségtől kibérelhető férfiakat, akik között bőven akadtak fiatal ügyvéd vagy kezdő mérnökök, és akiknek jól jött egy kis kapcsolatépítés a felsőbb körökben.

I’m just a gigolo

Hogy az embereket mennyire érdekelhette ez a világ, azt jól mutatja az is, hogy 1933-ban az Amerikai Magyar Népszavában hír volt az, hogy egy dzsigoló 5500 dollárra (ez ma sem kevés pénz, hát még akkor) beperelte gazdag ügyfelét, mert az özvegyasszony nem fizette ki a jussát. „Thompson 175 esetben kísérte az asszonyt teára, amiért esetenkint 15 dollárt számít. 63 esti táncmulatságon való részvételért esténkint 25 dollárt és 250 privát táncleckéért egyenként 10 dollárt számít fel. Az asszony azt állja, hogy Thompson szolgálatait minden esetben megfizette.”

Legyél te is taxigavallér!

Harminc évvel később a nőknek még mindig szükségük volt kísérőkre, voltak helyek, ahova egyáltalán nem mehettek be vagy csak társasággal, a gazdasági válság miatt pedig sok fiatalember volt, aki hajlandó volt áruba bocsájtani szabad idejét. Senki nem lett olyan híres közülük mint Ted Peckham, aki állítása szerint tehetős családból származott, de vagyonuk szertefoszlott a válság alatt, neki pedig fel kellett találnia magát. Mivel kapós volt a jó társaságokban – ahogyan a Pesti Naplóban fogalmaztak eszébe jutott egy ötlet, amivel később megcsinálta a szerencséjét.

„Egy csinos, szőke, elegáns fiatalember, Ted Peckham New-Yorkban két évvel ezelőtt közel volt az éhenhaláshoz. Nem tudott munkához jutni. Megpróbált mindent, de hiába. Végső kétségbeesésében nagyszerű ötlete támadt. Utolsó centjeivel egy hirdetést adott le több újságban. A hirdetésben kísérőül ajánlkozott magános hölgyek mellé. Megfelelő díjazás mellett vállalta a dámák kíséretét színházba, vendéglőbe, bárba, mulatóhelyekre. Annyi meghívást kapott, hogy képtelen volt valamennyinek eleget tenni” – írta róla egy vidéki lap 1937-ben.

Mit volt mit tenni, megkérte barátait, hogy segítsenek neki, majd megalapította saját cégét, aminek a világ több pontján is lett fiókirodája, a The Guide Escort Service például Londonban, Párizsban, Rómában és Bécsben is megvetette a lábát. Mint a cikkekből kiderült, csak diplomával rendelkező fiatalembereket vett fel az ügynökséghez. A kísérők fix áron dolgoztak, de állták a költségeiket, illetve ajándékot is elfogadhattak.

Ted Peckham egy fiatal hölggyel

Ami a szabályokat illeti, meg volt szabva, mennyit ihattak, tilos volt számukra kapcsolatba bonyolódni az ügyfelekekkel, vagy ismerőiket bemutatni nekik, és ha az adott hölgy túl spicces volt, akkor a személyzet gondjaira kellett bízni. „Nincs flört és nincs szerelem. A vállalat szolgálatában álló fiúk szegény, törekvő egyetemi hallgatók, akik azért vállalják ezt a munkát, hogy pénzt keressenek. Amióta szervezetem működik, flört egyetlen egyszer sem fordult elő” – nyilatkozta Peckham, akinek egy idő után meggyűlt a baja a konkurenciával, és kifejezetten zavarta, hogy azoknál a követelmények nem voltak olyan szigorúak, mint nála, például fittyet hánytak az erkölcsre.

Mint a korabeli cikkekből kiderült, a fiatalember Magyarországon is járt, és tervei között szerepelt, hogy itt is nyit egy irodát. „Egy igen előkelő budapesti dáma lesz a budapesti irodám vezetője. Hangsúlyozom, hogy csak az idegenek számára építem ki itteni szervezetemet, tehát elsősorban az angolok és amerikaiak, azonkívül a franciák, olaszok és skandinávok számára. Természetesen ha magyarok is igénybe akarják venni intézményemet, ennek semmi sem fog útjában állani. Már tárgyaltam budapesti irodáin jövendő vezetőjével, aki két listát terjesztett elém. Mondhatom, a budapesti taxigávallérok testőrgárdája nyugodtan felveheti a versenyt minden más szervezetem tagjaival” – nyilatkozta a Pesti Naplónak adott interjújában.

Peckhamre sikeres vállalkozásának köszönhetően Hollywood is felfigyelt rá, le is szerződtették, hogy írjon egy forgatókönyvet az ügynökségi tapasztalatai alapján, és mindeközben sztárokkal járt szórakozni, még Mae Westtel is hírbe hozták. De minden jónak vége szakad egyszer. Az 1939-es év elég jól indult, eljegyezte barátnőjét, és nyáron nősült volna, de júniusban elítélték, mert engedély nélkül működtetett munkaközvetítő irodát. Ugyan vállalkozása fenn tudott volna maradni, ha a hiányzó dokumentumokat beszerzi, de az illetékesek azt mondták, biztosan nem fogja megkapni az engedélyt, mert azon ügynökségek, amik az ő sikere után nyíltak, sok problémát okoznak.

Ha mindez nem lett volna elég, pár hónappal később menyasszonya egy másik férfinak lett a felesége. Peckham, aki később régiség- és ékszerkerekedő lett, megrögzött agglegényként 1987-ben halt meg hosszú betegség után. „Hihetetlenül elbűvölő ember volt, mindenki imádta” – emlékezett meg róla egy barátja.

Ted Peckham, a leghíresebb kísérő egy korabeli képeslapon

Bő húsz évvel azután, hogy az ő vállalkozása tönkrement, és Londonban még mindig voltak szexmentes szolgáltatást nyújtó escortügynökségek, legalábbis ez derült ki a Magyar Szó egyik 1962-es számából. A cikkben megszólal egy hivatalos kísérő is, aki elárulta, banktisztviselőként dolgozik, de a fizetéséből nem tudna eljutni olyan előkelő helyekre, ahova a hölgyek elviszik, és az sem hátrány, hogy érdekesebbnél érdekesebb embereket ismerhet meg.

„Olyasvalami ez, mint a vonatban kötött futó ismeretség. Az emberek itt szívesen és gátlás nélkül beszélnek mindenről, mert tudják, hogy a legközelebbi állomáson elválnak, és valószínűleg többé sohasem fogják egymást látni” – nyilatkozta, és szívesen válaszolt arra a kérdésre, mi történne, ha beleszeretne ügyfelébe. Mint elmondta, még soha nem fordult elő, számára ez üzleti viszony, nincs intim közeledés. „Az ördög persze nem alszik. Megtörténhetik, hogy egy
rendkívül szép nővel kerülök össze, aki nagy hatással van reám . . . Csakhogy, ebben az esetben, azonnal fel kell bontanom az ügynökséggel kötött megállapodásomat!”

Bérelj családot!

Változnak az idők, így a szexmentes szolgáltatások is. Az 1990-es években Japánban megjelentek azok az ügynökségek, ahol nemcsak kísérőket, de barátokat és családtagokat is lehet bérelni, őket hivatásos színészek alakították. Az ázsiai országban az ilyesfajta külsőségek sokat számítanak, fontos, hogy mások mit gondolnak rólunk, hogyan látnak minket, miközben az emberek egyre jobban elmagányosodnak, elszigetelődnek, ez az, ami – ha durván akarunk fogalmazni felpörgette az üzletet.

És persze nemcsak Japánban volt igény ilyen szolgáltatásra, Dél-Koreában a kilencvenes években már szintén lehetet kísérőt kölcsönözni esküvőkre, sőt, van olyan ázsiai ügynökség, ami az egész vendégseregről gondoskodik, Kínában pedig a CNN egy korábbi cikke szerint az üzleti tárgyalásokra gyakran béreltek külföldieket, ha nemzetközi ügyfelekkel, partnerekkel találkoztak. 

Idővel a nyugati országokban is elérhetőek lettek a barát- és rokonkölcsönzők, és ahogyan megjelentek a közösségi oldalak, igény lett arra is, hogy legyen valaki, aki pózol velünk egy képhez vagy videóhoz, amit megoszthatunk. Az Egyesült Államokból indult Rent-A-Friend szolgáltatás egyébként világszerte, így Magyarországon is elérhető, Budapestre szűkítve a keresést például 11 találatunk volt. 

És, hogy milyen a másik oldalon lenni, az utóbbi években több cikk is született egy japán férfiról, Shoji Morimotóról, aki amikor munka nélkül maradt, úgy döntött, azzal keres pénzt, hogy bérbe adja társaságát. „Nem vagyok sem barátja, sem ismerőse a kliensnek. Így aztán az unalmas dolgokra felfogadhatnak, vagy olyasmikre, amiket nem szívesen osztanak meg olyanokkal, akiket ismernek, de közben nem akarnak egyedül lenni” – nyilatkozta.

Ami pedig a jövőt illeti, érdekes kérdés az, hogy a chatbotok, a mesterséges intelligencia hogyan elégíti ki majd a társaság iráni igényünket. És valójában ez már nem is annyira a jövő, hiszen már most is vannak olyanok, akik egy virtuális személyt választottak partnernek, bizalmasnak

Exit mobile version