Van jobb dolog a függetlenségnél: az Orbital Strangers

Az újságolvasó közönség a Forbesból ismerheti őket, a zenerajongó közönség könnyűzenei előadók fotósaiként, a kiállításra járók pedig például onnan, hogy nemrég a Brody Studiosban The First Show címmel nagy sajtóvisszhangot kiváltó tárlatuk volt: Los Angeles és London fogtak kezet egy egészen sajátos képpárkoncepcióban.
A magyar Forbes vizuális eredetisége, felismerhetősége és egységessége mind őket dicséri – ahogy a lap amerikai vezetői is –, a páros azt mondja, ezen a munkán tudták először lemérni, hogy a kreativitásuk és a szakértelmük valóban összeadódik. Ahogy az ember- és környezetábrázolásról gondolkodnak, ahogy az ember kamerához fűződő viszonya megjelenik egy-egy képen, vagy ahogy egy túlvilágított fotóba is rengeteg spontaneitást engednek be: ez mind a védjegyükké vált. Négy éve dolgoznak együtt – van, hogy éjjel-nappal.
Gábor jobban instruál, talán jobban rálát a részletekre is, Csaba viszont szabadabb, merészebb és sok tekintetben gyakorlottabb is (ezt ők mondják egymásról és magukról, de harapófogóval kell a különbségeket kiszedni belőlük). Az alkotópáros-felállást a legtöbben egyáltalán nem is értik – ez az interjú is erre az értetlenkedésre épül –, nem nagyon tudják hová tenni sem a külföldi megrendelők, sem a hazai munkaadók, aztán amikor a végeredményt kézhez kapják, mindig elfogynak a kérdések és a szkepszis.
Pont úgy, ahogy annál az angol cégnél is, amelyik kifejezetten velük akart dolgozni, és őket kérte fel egy nálunk forgatott angol sorozat fotózására (általában hazai ügynökségek közvetítésével szokott ez történni). A cég egyenesen a BAFTA-tól, a brit filmintézettől kapta a fülest, hogy az Orbital Strangerst keressék, ami, lássuk be, több mint hízelgő. A kölcsönös pozitív tapasztalatok és az elégedettség talán más kapukat is kinyit, és tágítja a horizontot.

Csaba: Gábort onnan ismerem, hogy a képszerkesztőm volt a Figyelőnél, ahová mint portréspecialistát hívtak, és hamar nagyon jóban lettünk. Ez több mint hat éve történt. Nem mellesleg ő maga is fotós. A lapot éppen akkor adták el, Gábor távozott, és fél év múlva én is felálltam. Megszűnt a munkakapcsolatunk, és teljesen eltűntünk egymás életéből is. Másfél évvel később találkoztunk az utcán. De jó lenne meginni valamit. Aha, jó. Hát igyunk. Úgyhogy egyszer csak ott ültünk egymással szemben, és az egész Orbital Strangers egy pillanat alatt megszületett.

Gábor fotósként, amennyire emlékszem, nem volt annyira szem előtt, de te, Csabi, az Orbital Strangers előtt már évekkel jó nevű, keresett és foglalkoztatott fotós voltál. Miért adtad fel?

Csaba: Szeretek csapatban dolgozni. Sokkal hatékonyabbnak és minőségibbnek érzem.

De mégis: mit jelent egy fotósnak a „csapatban dolgozás”?

Csaba: Tágabb látókört és komplexebb megoldásokat.

És hogy beleszólnak a munkádba? Egy ennyire végtelenül szubjektív és magányos meló hogy bír el két irányítóembert?

Csaba: Nem, ez nem beleszólás – vagyis máshogy az. Nevezzük inkább fotográfiai szimbiózisnak, ami szebb is, meg közelebb is áll az igazsághoz. Azon a bizonyos kocsmázáson minden korábbinál élesebben kiderült, hogy nagyon hasonlóak az elképzeléseink a fotográfiáról. Általában és a lehető legkonkrétabb dolgokban is: tehát ugyanazt gondoljuk a portréfotózásról, ugyanazokat a dolgokat véljük problémának, és nagyon hasonló dolgok tetszenek nekünk. Ő sem könnyű eset, és én sem vagyok az.

Ez sem feltétlenül az együtt dolgozás mellet szól, valljuk be. Nem tudom, hogy ezeken a klasszikus „két dudás” szituációkon hogyan tudtok felülkerekedni… De lényegében mitől vagytok ketten többek, mint külön-külön?

Csaba: Nem a kattintás aktusa a lényeg – azt mindig egy ember csinálja, persze. A fotográfiában vannak olyan műfaji határok, amelyeket átlépve az ember már valóban nem tud csapatban dolgozni – ilyen az autonóm fotográfia. Ott van a nevében: azt egy ember tudja csinálni, igazi magányos farkasoknak való. És igen, a fotográfia általában is elég magányos műfaj, hiába dolgozik sokszor nagy stábokkal az ember. Ott mindenki részfeladatokat lát el, de az egészért te felelsz, abból egyes-egyedül neked kell készet csinálni. Ez elég önzően hangzik, hogy ott egy csomó szatellit résztvevő, te meg a mindent irányító középpontként pózolsz, de így van, és kész. Előttünk viszont sokkal inkább képzőművészeti alkotópárosok példái lebegtek – ott kifejezetten gyakori és gyümölcsöző az együttműködés.

De a te munkádhoz mit ad a Gábor, és viszont?

Csaba: Mióta együtt dolgozunk, sokkal több mindent tudunk elvégezni. Fizikailag és praktikusan is, de ami a lényeg: mindezt úgy, hogy nem megy a minőség rovására. Hihetetlenül jól tudjuk tehermentesíteni egymást. Sokkal magabiztosabbá és profibbá tesz a csapat – mondjuk motiváltabbá is.

Gábor: Nagyon felnézünk egymás munkájára, és ha a szakmán belüli egókat összeméred, ez nem is annyira tipikus. Tudjuk építeni és vezetni egymást. A közös célok valahogy fontosabbak az egyéni sikereknél, és ez a lehető legjobb együttállás, mert nagyon eredményessé tesz.

Hogy van a leosztás?

Gábor: Nincs leosztás. Olyannyira, hogy nem is nagyon szeretünk szétválni, és szeparáltan dolgozni, de néha muszáj. Tegnap például pont ketten kétfelé mentünk – de éreztük is mindketten a másik hiányát.

Ezt kábé úgy képzeljem el, hogy amikor ő megy fotózni, az olyan, hogy akár te is mehettél volna, és tudod, hogy minden rendben lesz?

Csaba: Na, ez a másik! Ezért is tudunk és szeretünk együtt dolgozni: rendre kiderül, hogy bízunk egymásban, sőt csak egymásban bízunk szakmailag. Kockáztattunk mind a ketten, lényegében nagyon vakmerően vágtunk bele ebbe az együttműködésbe, de pontosan tudtuk, hogy mire képes a másik, hogy emberileg mire számíthatunk tőle, és szakmailag mit szeretnénk, hol a léc. Egyetlen este alatt fixen eldőlt minden – és azóta sem bántuk meg egy pillanatra sem. Biztosan szerencsénk is volt, de az is benne lehet, hogy jól mértük fel, hogy ebből valami nagyon jó elsülhet, és hogy érdemes egy erős brandért magunkból visszább venni. Van jobb dolog a függetlenségnél: az Orbital Strangers.

Az induláskor nagyjából mi volt a terv?

Gábor: Hogy zenekarokat fotózunk – aztán elkezdett nőni az egész. A Forbeshoz már Orbital Strangersként pályáztunk. Ott azóta sem pusztán fotósok vagyunk, hanem a lap teljes vizuális koncepciójáért felelünk, és ez már az indulás óta így van. Ők eleve csapatot kerestek (fotográfust, képszerkesztőt, az újság teljes vizualitását kézben tartó szakembereket), nekünk pedig kapóra jött, hogy épp csapatban dolgoztunk. Testhezálló, de kemény feladat.

És mennyire fogja szorosan a gyeplőt az amerikai anyalap?

Csaba: Elég lazán veszik, teljesen szabad kezet kaptunk már a startnál, és nagyon elégedettek velünk. Az amerikai kiadás ráadásul sokkal kevésbé magazinos, kéthetente jelenik meg, és teljesen mást képvisel vizuálisan. De nem voltak az elején sem erődemonstrációs körök: bizalmat szavaztak nekünk, és hagytak dolgozni.

Gábor: Amikor a régió Forbes lapjait értékelték Amerikában, egyből a magyart húzták ki, hogy mennyire egységes és szép. Mi lettünk a jó példa. Azt azért hozzá kell tenni, hogy vannak elég megterhelő időszakai is, volt hónap, amikor hetven fotózásunk volt csak ennek a kiadónak – az extrém sok –, nyilván ebbe bele kell érteni a Forbes mint brand más hazai kiadványait is.

Ilyenkor felvesztek még valakit? Vagy belepusztultok?

Gábor: Nem volt egyszerű, maradjunk ennyiben.

Csaba: Az Orbital Strangers mint brand sokféleképpen tud nőni, sokféle lehetőség is van a pakliban, például az, hogy adott esetben kiszervezzünk dolgokat. Az biztos, hogy alapvetően a projektmunkák felé szeretnénk elmozdulni, mert azok menedzselhetők jól, míg a rendszeres havi jelenlét kicsit komplikáltabb. Sok mindennel és mindenkivel próbálkoztunk már, de nem véletlenül vagyunk még most is ketten az Orbital Strangers.

Gábor: Van most egy angol sorozat, nálunk forgatják, nem árulhatom el sajnos, hogy melyik, de mi fotózzuk. Egyedül kellett mennem rá, a Csaba egy Forbes-fotózásra utazott. Az előzetesen leadott anyagért teljesen odavoltak, és tegnap, ahogy kint voltam, kérdezték is, hogy amúgy mi miért vagyunk ketten, amire azt válaszoltam, hogy bár nekik nem kerül többe, mi egy teljesebb, érettebb, profibb anyagot tudunk ketten leadni. De amit mondani akartam: hiányosabbnak éreztem egy kicsit az elkészült anyagot így, hogy egyedül csináltam.

Ezek szerint közösen tudtok és szerettek is a legjobban dolgozni, és mivel minden munkát ketten visztek, és ennyi munka lett… Nem akarok ezzel az ócska házassághasonlattal előhozakodni, de hát mégiscsak nagyon össze kell fésülni a magánéleti naptárakat is, nem?

Csaba: Tudod, mit gondolok erről? Hogy ez legyen a legnagyobb problémánk az életben. Annyi extrém durva, megrendítő helyen jártunk az elmúlt években fotózni, hogy elképesztő. Dolgoztunk például egy csirkefeldolgozóban. Akik ott dolgoznak, akik oda járnak be nap mint nap: nekik kemény. Mi az ilyen típusú, nüansznyi gondokat, hogy ki mikor utazik el pihenni, megoldjuk.

Gábor: Annyiszor előjön ez mostanában. Hogy milyen szerencsések vagyunk, és milyen hálásnak kell lennünk ezért.

És anyagilag ez miért éri meg nektek?

Gábor: A legkevésbé sem az anyagi megfontolás a döntő. Idősebbek és tapasztaltabbak vagyunk már ennél. Fontos, de vannak ennél fontosabb dolgok.

Csaba: Egyrészt jól tudjuk magunkat menedzselni, másrészt a Forbeson kívül nem nagyon dolgozunk a sajtóban. Más területeken mások a nagyságrendek – az összegek, a források és az attitűdök –, a sajtóban sajnos egyáltalán nincs pénz. De a pénztől függetlenül sem szeretnénk ezen a hetilapos-magazinos vonalon dolgozni.

És mi a következő szint? A nemzetközi piac?

Csaba: Igen, az jól hangzik, és nyitottak is vagyunk rá.

Gábor: A kiállításunk is részben ezért volt, ezt a vonalat mindenképpen továbbvisszük, sőt egyre jobban szeretnénk erre koncentrálni, és minél több galériával kapcsolatba kerülni.

Utazik a kiállítás, és ti vele?

Csaba: Ősszel egy új kiállítás anyagával szerettünk volna előállni, de az egy picit csúszni fog, most legalábbis úgy tűnik. Csak halkan mondom, de éppen ma kaptam e-mailt arról, hogy ennek a kiállításnak (a The First Show-nak) egy részét talán be tudjuk mutatni az Art Marketen, amely egy nemzetközi kortárs képzőművészeti vásár, nagyon fontos platform, és komoly presztízsértékű rendezvény. Ennél jobbat most hirtelen elképzelni sem tudok.

Gábor: Az új anyag koncepciója teljesen más lesz, közös alkotásokat szeretnénk kiállítani, amelyeket kifejezetten arra az alkalomra csinálunk és állítunk össze.

Csaba: Nagyon határozott célunk, hogy a kiállításokat és az ott bemutatott alkotásokat leválasszuk az alkalmazott fotográfiáról, a munkásságunknak arról a részéről. A képzőművészeti munkáinkat minél messzebb szeretnénk pozicionálni az egyéb tevékenységeinktől, és bár Orbital Strangers ez is, az is, törekszünk rá, hogy erősen megkülönböztethető legyen a kettő. Nagyon tudatosan, de görcs nélkül szeretnénk dolgozni.

Szöveg: Fiáth Marianna