Németh Franciska: Ápoló vagyok, nem tévésztár

Németh Franciska a János Kórház Gyermeksebészeti és Traumatológiai osztályának ápolója. A neve és az arca sokak számára ismerős lehet: mielőtt ezt a szép és nagyon nehéz munkát választotta volna magának, modellként, a Barátok közt szereplőjeként és kommunikációs szakemberként is dolgozott. Nem mindennapi pályaív – főleg, ha hozzávesszük, hogy az elmúlt években néhány barátjával hiánypótló civil kezdeményezésként egy online gyerekügyelet-kereső oldalt, a Gyermeksos.hu-t és egy ápolóknak szóló internetes közösséget, a Healers.hu-t is elindította. „Kisgyerek korom óta sebész akartam lenni. Sajnos, engem az orvosláson belül elsősorban a traumatológia érdekel. Bár vannak csodálatos női sebészek, a csontok helyrerakásához azért egy férfi fizikuma kell” – magyarázza, hogy miért döntött végül az ápolás mellett.

Franciska igazi hivatásának érzi ezt a pályát. „Korábban kommunikációs szakemberként dolgoztam: ez volt az első valódi szakmám, és tulajdonképpen mindent elértem benne, amit elérhettem. Megmásztam a szamárlétrát: osztogattam szórólapot, hoszteszkedtem, írtam cikkeket, jártam sajtótájékoztatókra, voltam szerkesztő, műsorvezető és szóvivő is. Huszonkilenc évesen egy európai uniós projekt, az Iskolagyümölcs-program kommunikációs igazgatója voltam. Volt szép irodám, jó fizetésem, elismerték a munkámat. Mégsem éreztem jól magam. Váltanom kellett, úgyhogy elmentem nővérkének.”

Amikor arról kérdezem, nem hiányzik-e neki a pénz, vagy a modellkedéssel, televíziózással együtt járó ismertség és glamúr, nagyot nevet. „Nem. Kipróbáltam, tetszett is. Elvégre szeretek szép ruhákban, profin kisminkelve járni, szeretem ha felfigyelnek rám, ha tetszem az embereknek. De amikor a Barátok köztben szerepeltem, nem tudtam úgy elmenni bevásárolni az édesanyámmal, hogy ne állítottak volna meg ötpercenként egy autogramért vagy közös fotóért. Ez egy idő után nagyon megterhelővé vált, de nem panaszkodom, hiszen ez a munka ezzel jár. Ha azzal akarsz pénzt keresni, hogy a kamerák előtt teszed-veszed magad, kutya kötelességed, hogy ha odamegy hozzád egy rajongó, válts vele néhány kedves, barátságos szót.”

Franciskának nemrég született meg az első gyereke. „Azzal, hogy megszületett a kisfiam, úgy érzem, jobb ápoló lettem. A gyereksürgősségin nemcsak a kicsik, hanem bizonyos szempontból a szülők is a »pácienseddé« válnak: ha van saját gyereked, könnyebben átérzed, mit élhetnek át, amikor a gyerekeiket varrják, gipszelik, műtik. Empatikusabb leszel – márpedig ez elengedhetetlen ehhez a szakmához.”

Miért akar egy sikeres modell, tévésztár és kommunikációs szakember ápoló lenni? Sok fiatal nő a két kezét összetenné, ha olyan lehetőségei lennének, mint neked.

Segíteni akartam. Ráadásul adrenalinfüggő vagyok – márpedig annál kevés dolog pumpálja fel jobban a vérnyomásod, mint ha a sürgősségin dolgozol. Van, akit a bungee jumping pörget fel, van, akit a motorozás vagy a rafting. Engem az, hogy tudom, attól a pillanattól kezdve, amikor egy súlyos sérülttel beáll a mentő a kórház udvarára, a megszokottnál is pontosabban, gyorsabban, nagyobb összpontosítással kell dolgoznom, mert emberek egészsége, élete múlhat azon, hogy hogyan végzem a munkám. Megélhettem, milyen sok pénzt keresni, milyen modellként, tévésként folyton a figyelem középpontjában lenni, jó volt, de elég volt. Nekem ez az igazi hivatásom: ápoló vagyok, nem tévésztár.

Egy törött test látványa a legtöbb embert megrémisztené.

Ha a sürgősségin dolgozol, nincs időd arra, hogy megrémülj. Ez a munka nem rólad, nem a te érzéseidről szól: azért vagy ott, hogy másoknak segíts. Ha úgy vesszük, egy kicsit menekülés is, mert így könnyen a szőnyeg alá söpörheted a saját érzelmi, magánéleti problémáidat. Ezért is olyan fontos, hogy amint a műszak végén kilépsz a kórház kapuján, lelkileg is becsukd magad mögött az ajtót. Ha ez nem sikerül, abba szó szerint belebolondulhatsz. Fontos, hogy legyen idő a töltődésre, kikapcsolódásra – többek között ezért is olyan nagy baj, hogy az ápolóhiány miatt rengeteget kell dolgozniuk a kollégáknak. Meg persze azért is, mert egy ápolónak majdnem akkora felelősség nyomja a vállát, mint egy orvosnak. Kialvatlanul könnyű hibákat elkövetni – akár olyan súlyos hibákat is, amik egy ember életébe kerülnek.

A gyerektraumatológia különösen nehéz terep lehet.

Persze, hogy az, ezt most, néhány héttel azután, hogy megszületett a kisfiam, még erősebben érzem. Sajnos nálunk, a gyerektraumatológián is előfordul, hogy elvesztünk egy kis pácienst – ehhez nem lehet hozzászokni: mindenkit megvisel, az operációt végző orvost épp úgy, mint engem, aki nővérként segítem a munkáját. Attól a pillanattól kezdve, hogy anya leszel, még inkább átérzed azt a fájdalmat és félelmet, amit azok a szülők éreznek, akik egy-egy súlyos baleset vagy betegség miatt behozzák hozzánk a gyerekeiket. Ilyenkor belegondolsz, mi lenne, ha a te kisfiad kerülne hasonló helyzetbe, és ez borzasztó érzés. De a fiam érkezése szerencsére ennek ellenére is megerősített a hivatásomban, még értékesebbé tette a szememben azt, hogy ápolóként lehetőségem van segíteni. Ráadásul nagyon szeretem ezt a kórházat és ezt az osztályt. Kiskoromban folyton összetörtem magam, így aztán állandó vendég voltam a Jánosban; egy idő után a nővérek már csak a fejüket csóválták, „Franciska, te már megint itt vagy?” Talán ez oka annak is, hogy tudom, hogyan lehet megnyugtatni egy sérült, ijedt gyereket, hogy el tudom mondani neki, mennyire fáj egy tetanusz-injekció, milyen érzés, amikor összevarrnak egy sebet, mennyi idő alatt forr össze egy törött csont. Nekem az ápolás olyan, mint a drog. Amikor veszélyeztetett terhesként szülési szabadságon voltam, akkor sem tudtam megállni, hogy terhesgondozás után, hatalmas hassal be ne álljak a traumatológiára besegíteni egy kicsit az ápolóknak. Egyszerűen belógtam a budai traumacentrumba, és nekiálltam pátyolgatni a rendelésre váró, öreg néniket, bácsikat.

Pedig az ember azt gondolná, hogy az ápolás elég frusztráló szakma lehet. Annál is inkább, mivel ha betegként bekerülsz a magyar egészségügyi rendszerbe, néha óhatatlanul is úgy érzed, hogy a hályogkovácsolás óta nem sokat fejlődött az orvostudomány.

Vitatkoznom kell. Többek között azért is szeretem annyira a traumatológiát, mert ez az orvostudomány egyik leggyorsabban fejlődő területe. Jól kidolgozott, kipróbált protokollok szerint dolgozunk, tudjuk, mit kell tennünk, ha baj van. Egy ideig a Semmelweis Orvostudományi Egyetem sürgősségi betegellátó osztályán dolgoztam, és lenyűgözött az a profizmus, amivel az ottani kollégák végzik a dolgukat. Ha betelefonálnak a mentősök, hogy hoznak egy időablakos sztrókost, azonnal mozgásba lendül a gépezet: mindenki tudja, hova kell állnia, mit kell csinálnia, hogy a lehető legrövidebb idő alatt elláthassák. A vezető főorvos egy-egy húzósabb eset után mindig összehívja azokat, akik részt vettek a páciens ellátásban, és együtt kiértékelik a közös munkát, megbeszélik, mi az, amit jól csináltak és mi az, amit rosszul. Folyamatosan javítanak a metodikán – és így egyre jobb eredményeket tudnak elérni, egyre több komoly életveszélyben lévő beteget menthetnek meg. Hiszed vagy sem, de a közismert problémák ellenére, a magyar egészségügyben is vannak olyan területek, amelyek nagyon jól teljesítenek és fejlődnek – ilyen a sürgősségi is, ami éppen ezért komoly sikerélményeket tartogat azoknak, akik ott dolgoznak. Ezzel együtt persze tény és való, hogy vannak olyan szakterületek is, amelyek jóval kevesebb forrást és figyelmet kapnak: ezek – mint például a belgyógyászat – afféle „számkivetett poklai” a magyar egészségügynek. És persze akármilyen ütemben is fejlődik az egészségügy, akármilyen műtéti, gyógyászati újításokkal áll elő az orvostudomány, mindig lesznek olyan páciensek, akiknek nem tudjuk megmenteni az életét – ez egy kőkemény lecke, amit orvosként és ápolóként is meg kell tanulnia az embernek.

Mondják, hogy a magyarok nagyon hanyagul bánnak az egészségükkel, és csak akkor fordulnak orvoshoz, ha már nagyon muszáj. Gyakorló ápolóként te is így látod?

Nem feltétlenül. Persze, sokan vannak, akik nem törődnek az egészségükkel: tele vannak káros szokásokkal, nem járnak szűrővizsgálatokra, elhanyagolják a krónikus betegségeiket – de olyanok is, akik szó szerint sportot űznek abból, hogy rendelésre járnak. Nem csak az orvos- és a nővérhiány miatt annyira túlterhelt az egészségügyi rendszer, hanem az emberi hülyeség miatt is. Persze, ez nem csak a páciensek hibája: sajnos, senki sem tájékoztatja őket megfelelően arról, hogy kinek mi a szerepe az ellátórendszerben. Sokan azt sem tudják, mikor kell háziorvoshoz fordulniuk, szakrendelésre menniük, beszaladniuk a sürgősségire vagy mentőt hívniuk – és persze azt sem, mennyit ártanak azzal, ha egy torokfájással az ügyeletre mennek. Bosszankodnak, hogy órákig kell a rendelő előtt várniuk, de abba már nem gondolnak bele, hogy amíg egy szakorvos a gyulladt mandulájukkal van elfoglalva, lehet, hogy érkezik egy olyan, súlyosabb eset, akivel a kollégáknak foglalkozniuk kellene. Persze, hogy hátrasorolják őket. Igaz, az ellenkezője is gyakran előfordul, az egyik terhes nőknek szóló Facebook-csoportban például találkoztam olyan leendő anyával, aki már hetek óta erősen vérzett, mégis, ahelyett, hogy orvoshoz ment volna, a többi kismamát kérdezgette arról, hogy mi ilyenkor a teendő. Egyszóval, nagyon fontos lenne, hogy nagyobb figyelmet fordítsunk a betegedukációra.

Tavaly néhány barátoddal elindítottátok a Gyermeksos.hu-t. Ezzel is a betegek tájékoztatása volt a célotok?

Igen. A Gyermeksos.hu egy gyerekügyelet-kereső oldal, amit azért indítottunk, hogy segítsünk megtalálni a szülőknek a lakhelyükhöz legközelebbi szakellátó helyeket. Egyelőre a budapesti és Pest megyei ellátóhelyeket gyűjtöttük össze rajta, de szeretnénk az egész országra kiterjeszteni ezt az ingyenes szolgáltatást – ez csak idő és persze pénz kérdése, nem véletlen, hogy folyamatosan keressük a támogatókat, hogy fejlődhessünk. Szerettük volna a lehető legnagyobb mértékben megkönnyíteni a szülők dolgát, ezért tematikus bontásban – belgyógyászat, fül-orr gégészet, sebészet, fogászat, traumatológia stb. – kereshetnek az ügyeletek között. Elég, ha megadják a kerületet vagy a települést, ahol élnek, kiválasztják, milyen típusú ellátásra van szükségük, és a rendszer automatikusan elirányítja őket a legközelebbi ellátóhelyre. A tájékozódást egyébként egy interaktív térkép is segíti, és az összes fontos telefonszám is megtalálható az oldalon. Nem volt könnyű elindítani, hiszen az Országos Mentőszolgálat ötvenhét oldalas listájából kellett egy átlátható és jól kereshető adatbázist összeállítanunk, de végül sikerült, köszönhetően annak, hogy egy csomó kedves és lelkes ember dolgozott rajta, köztük webtervező és informatikus barátaink is, akik teljesen ingyen rakták össze az oldalt.

Ez egy jól kommunikálható, CSR (társadalmi, vagy vállalati felelősségvállalás) szempontból hálás projektnek tűnik. Gondolom, rengeteg a támogató.

Sajnos, ebben tévedsz. Ragaszkodunk ahhoz, hogy ne legyenek reklámok, felugró ablakok, szponzorüzenetek az oldalon, ami nagyon megnehezíti a potenciális támogatók felkutatását. Szerencsére, tavaly beválogattak minket a Design Terminál mentorprogramjába, amelynek keretében nagyon jó szakemberek – Gál Dorka, Csokonyi Zsófi, Meskó Bertalan és mások – adtak tanácsokat azzal kapcsolatban, hogyan fejleszthetnénk tovább az oldalt. Az is sokat számított, hogy – mivel ösztöndíjat is kaptunk tőlük – négy-öt hónapig „teljes állásban” foglalkozhattam a Gyermeksos-sel – ahelyett, hogy mint korábban, az ügyeletek alatti pihenőidőmben, vagy otthon, munka után bővítgetem, javítgatom az oldalt. Az év végén egy közösségi finanszírozási kampányt is indítottunk, és bár negyedannyi pénz sem jött össze belőle, mint amennyire hosszú távon szükségünk lenne, de annyi azért igen, hogy ki tudjunk fizetni pár fontos fejlesztést.

Van egy másik online projekted is.

Igen, a Healers.hu. Ez egy ápolóknak szóló internetes közösségi platform és életmódmagazin. Azért indítottuk el, mert Magyarországon eddig nem voltak olyan fórumok, amelyek a betegellátásban dolgozó emberek életével, problémáival foglalkoznának. Merthogy az ápolók is emberek: őket sem a száraz, hivatali bikkfanyelven megfogalmazott kamarai hírlevelek érdeklik, hanem az, hogy hol találnak munkát, hogyan képezhetik tovább magukat, milyen érdekvédelmi szervezetekhez fordulhatnak, ha segítségre van szükségük – és persze az is, hogy hogy áll nekik az egyenruha, vagy hogyan sminkeljék magukat, hogy egy tizenkét órás műszak végén se nézzenek ki hullának.

Másrészt pedig azért, hogy a fiatalok számára is vonzóbbá tegyük ezt a hivatást. Nagyon kellene az utánpótlás, de sajnos a középiskolákból frissen kikerülő gyerekek közül csak nagyon kevesen akarnak ápolók lenni: nem kis részben azért, mert szinte semmit nem tudnak erről a szakmáról. Pedig a mostani fiatalok között sokan vannak, akiknek nem annyira a pénz számít, mint inkább az, hogy társadalmilag hasznos, segítő munkát végezhessenek. Őket szeretnénk megszólítani olyan tartalmakkal, amik nekik is érdekesek lehetnek. Szerencsére, a Healers elég hamar befutott: rengeteg olyan tartalmunk van, amelyek komoly, több százezres elérést produkálnak az interneten.

Nem csak virtuális fórumként működtök, máshogy is segítitek az ápolókat.

Fontosnak tartjuk, hogy törődjünk a kollégákkal, már csak azért is, mert a hétköznapokban általában annyit sem kapnak a munkájukért, hogy „köszönöm”. Szerencsére, vannak olyan segítőkész magánemberek, vállalatok, akikre számíthatunk. Nemrég például az orosházi kórházból kerestek meg minket azzal, hogy tudunk-e szerezni nekik egy fotelt, mert húsz éve nem tudták lecserélni a bútorokat a pihenőben, és már nagyon kényelmetlenek a régi székeik. Megkerestünk egy bútorkereskedő céget, kértünk tőlük egy fotelt, mire azt mondták, vigyünk kettőt. Ráadásul teljesen önzetlenül segítettek, még azt sem engedték, hogy cserébe reklámozzuk őket. Vagy ott volt az Ápolók hete, amikor egy családi vállalkozásnak köszönhetően friss gofrival lephettük meg a kollégáinkat. Fogtuk a kaját, és körbejártuk vele a kórházakat; nagyon jó élmény volt, volt olyan kolléga, aki elsírta magát meghatottságában. De olyan is volt, hogy jóga-bérletet vagy koncertjegyeket tudtunk szerezni az ápolóknak. Ezeknek az embereknek nagyon sokat jelentenek az ehhez hasonló apróságok – remélem, hogy idővel olyan támogatókat is találunk, akik segítségével még többet tehetünk majd értük.

Gyereksürgősségin dolgozol, on-line közösségeket menedzselsz, hol látod magad harminc év múlva?

Ápolóként. Kevesen tudják, de ez egy olyan munka, amit nagyon magas szinten lehet művelni. Persze, ehhez a tanulmányok is hozzátartoznak: lehet például ápolástudományból doktorálni – de persze, az még arrébb van, most az elsődleges célom a mesterdiploma, szülés után azonnal vissza is mentem a suliba, hogy minél hamarabb megszerezzem. De szívesen dolgoznék azért is, hogy az ápolás újra megbecsült, magas presztízzsel rendelkező hivatás legyen Magyarországon. Mára sajnos nagyon felhígult a szakma, egyre alacsonyabbak az elvárások, ami miatt sok olyan ember dolgozik ápolóként, akik nem oda valók, mert nem elég elhívatottak ehhez a feladathoz. Pedig az elhívatottság nagyon fontos, mert már azzal rengeteget segíthetsz vagy árthatsz egy páciensnek, hogy hogyan viselkedsz vele.

Ha az ápolók helyzetén szeretnél javítani, miért nem mész el szakpolitikusnak?

Nem érdekel a politika. Engem az ápolás érdekel, most is, hogy gyesen vagyok, már annyira hiányzik a kórház, hogy legszívesebben rohannék vissza dolgozni. Ez tényleg hivatás, nem csak egy munka. És ha neked ez a hivatásod, előbb-utóbb úgyis az ezt fogod csinálni: lehet, hogy tizennyolc és az is lehet, hogy ötvennyolc évesen, lehet, hogy orvosként, lehet, hogy ápolóként vagy beteghordóként, de az egészségügyben fogsz kikötni. Azért is lenne jó, hogy ha újra megbecsült – és persze, jól megfizetett, honorált – szakma lenne a miénk, mert ezt csak így, valódi hivatástudattal lehet igazán jól csinálni. Itt nem lehet olyan, hogy „rossz napom van, inkább elbliccelem a feladataimat”, mert ha beteg emberekkel dolgozol, nem engedheted meg magadnak a lazítást. Ha nincs kedved ahhoz, amit csinálsz, egyetlen dolgot tehetsz: a lehető leggyorsabban másik melót találsz magadnak.