„Van, amit szavakkal nem lehet elmondani” – Lakatos Mónikával beszélgettünk

Lakatos Mónika, a Romengo együttes énekese október 8-án mutatta be első szólólemezét a Budapest Ritmo fesztivál keretében. A Gryllus kiadó gondozásában megjelent Romanimón egytől-egyig tradicionális hallgatók, azaz lassú, lírai hangvételű cigány balladák szerepelnek. Bátor vállalkozás, annál is inkább, mivel a magyar közönség elsősorban a gyorsabb, vidámabb, „mulatósabb” számokat szereti.

„Ezekre a dalokra nem szoktunk táncolni ezért is hívják őket hallgatóknak – mondja Mónika. – Főleg családi, baráti körben énekeljük őket. Minden érzésünket ki tudjuk fejezni velük – a hallgatókban benne van a cigányok igazi lelke: ezekkel sírunk, nevetünk, ezekkel altatjuk a gyerekeinket. Nem véletlen, hogy minden összejövetel, buli a hallgatók közös éneklésével zárul.”

Fotók: Neményi Márton

A hallgatók előadása közben nagy szerephez jut az improvizáció. „A dalok szövege, tartalomvilága folyamatosan alakul, változik, attól függően, hogy éppen milyen hangulatban van az, aki előadja őket – kapcsolódik be Mónika férje, Rostás Mihály „Mazsi”, a Romengo alapítója. – A mindennapi élet dolgairól szólnak: olyasmiket is kimondhatunk általuk, amit egyébként nagyon nehéz lenne megfogalmazni.” „Van, amit szavakkal nem lehet elmondani, de a hallhatókkal igen” – teszi hozzá Mónika.

Nem hitte volna, hogy énekes lehet

Azért vannak olyan hallgatók is, amelyeknek hosszú évtizedek, sőt, akár évszázadok óta változatlan a szövegük, a lemezen is többségében ilyenek szerepelnek. „Ezek a dalok a szájhagyomány útján őrződtek meg, édesanyám és Mazsi édesanyja még a nagyanyjuktól tanulták őket gyerekkorukban, aztán, amikor eljött az idő, továbbadták nekünk. Ilyen például a Xaszajlasz e Iboly is, amiből az album reklámvideóját forgattuk” – magyarázza Mónika.

Móni és Mazsi életében amúgy is nagy szerepet játszik a családi hagyomány, mindketten autodidakta módon, a szüleik, testvéreik körében tanultak meg muzsikálni. „Eleinte mi is, mint minden cigánygyerek, a magunk örömére énekelgettünk otthon. A mi életünknek fontos része a zene és a tánc; a szüleink is magukat mulattatták, hát mi is így tettünk. Sokáig egyáltalán nem gondoltam arra, hogy profi énekes leszek, de aztán úgy hozta az élet, hogy az unokatestvéreim elhívtak a Holdvilág Kamaraszínházba zenélgetni, próbálni. Sokat köszönhetünk Malgot Istvánnak, a színház akkor igazgatójának, aki lehetőséget adott arra, hogy színpadra vigyük a dalainkat – meséli Mónika. – Így kezdtem el közönség előtt énekelni, az első előadásig még a szüleim sem tudták, hogy milyen a hangom. És ott találkoztam Mazsival is.”

A kettejük megismerkedéséből gyorsan szerelem lett. „Amint meghallottam a hangját, rögtön tudtam, hogy Mónival akarom leélni az életemet – emlékszik vissza Mazsi. – A következő előadáson már én kísértem őket gitárral.” Azóta is szerelmes a felesége hangjába:

„Szerencsés vagyok, mert nap, mint nap hallgathatom, ahogy a konyhában énekel. A Romanimo is azért készült el, mert megkértem, énekeljen fel nekem pár számot a stúdióban, hogy akkor is hallgathassam, amikor nem vagyunk együtt.”

Jó lenne, ha valódi értékként kezelnék a hagyományos cigányzenét

Mónika és Mazsi 1996-ban érték el első nagy sikerüket, amikor Malgot István benevezte őket a Ki mit tud?-ra; Lakatos Mónika és a Hold Gyermekei nevű zenekarukkal meg is nyerték a népdal kategóriát. Addigra már házasok voltak, és hamarosan megszületett a lányuk, Dzseni is. Mónika úgy érezte, a kicsi mellett kell maradnia, ezért három évre visszavonult az énekléstől. „Épp elég munkát adott a gyereknevelés és a házimunka” – mondja nevetve.

A kihagyás után előlről kellett felépíteniük a karrierjüket. Mazsi beszállt a Romano Dromba, és időnként Mónika is fellépett a zenekarral, de az igazi kiugrást a Romengo megalapítása hozta el a számukra 2004-ben. A tradicionális nagyecsedi oláh cigány zenét játszó zenekarnak azóta két albuma is megjelent (Kétháné – 2010, Nagyecsed – Budapest – 2014), mindkettő az első tízben debütált a World Music Charts Europe toplistáján.

A Romengo rendszeresen koncertezik itthon és külföldön is. Mint mondják, Franciaországban, Németországban és a tengerentúlon sokkal többen ismerik a zenéjüket, mint Magyarországon. „Ennek talán az lehet az oka, hogy nálunk inkább a mulatós meg a vendéglátós zenét kedvelik az emberek – vélekedik Mazsi. – A cigány folkzene olyan műfaj, amivel nagyon nehéz érvényesülni Magyarországon.

Na, nem akarok panaszkodni – de azért boldogabbak lennénk, ha itthon is legalább annyi koncertünk lenne, mint külföldön. Már csak azért is, mert ez azt tükrözné, hogy megbecsülik, valódi értékként kezelik a hagyományos cigányzenét.”

A zene nem elég

És persze azért is, mert a zene talán alkalmas lenne arra, hogy enyhítse az itt élő cigányok és nem cigányok közötti feszültségeket. „Mi, zenészként szerencsés helyzetben vagyunk, mert kevesebb feszültséget, hátrányos megkülönböztetést, gyűlöletet kell megélnünk, mint kevésbé szerencsés társainknak. De ettől függetlenül mi is tapasztaltuk már, milyen az, amikor ferde szemmel néznek az emberre az orvosi rendelőben vagy a boltban.

Az utóbbi időben a menekülthullám miatt ugyan »cigánycsend« volt, de ez nem jelenthet tartós megoldást a társadalmi együttélés problémáira.

A cigányok között is vannak értékteremtő, példás életet élő emberek. Bűnözők pedig minden népcsoportban vannak – ez nem »cigány kérdés«.”

Mazsi szerint már csak ezért is fontos lenne, hogy minél többen megismerjék az itt élő cigányság kultúráját. „Menjenek el egy koncertre, ismerkedjenek meg a hagyományainkkal, az értékeinkkel, akkor talán jobban megértenek majd minket is – mondja. – Persze, ehhez nem elég a zene: az is kellene, hogy mint mi most itt, ebben a kávézóban, leüljenek és beszélgessenek egymással az emberek.”

„Kemény, megrázó folyamat volt”

A Romanimo felvételei hosszú hónapokig tartottak – jóval tovább, mint egy átlagos albumnál. „Nehéz időszakon vagyunk túl, az elmúlt két évben mind a ketten elvesztettünk valakit, aki nagyon fontos volt a számunkra” – mondja Mónika. De nem csak ezért tartott olyan sokáig a munka. „Azt akartuk, hogy minden egyes dalban ott ragyogjon a Móni személyisége – mondja Mazsi. – Nem csak az volt a cél, hogy technikailag tökéletes legyen a lemez, hanem az is, hogy a lelke is megszólaljon benne – ezért aztán szinte minden számot többször felvettünk. Ha kellett, négyszer-ötször is felénekelte ugyanazt a dalt: egészen addig ismételtük a felvételeket, amíg ki nem hallottam belőle, hogy abban a hangulatban, azzal az átéléssel adja elő, amit hallani szerettünk volna – magyarázza Mazsi. – Kemény, megrázó folyamat volt mind a kettőnk számára, de azért lassacskán csak sikerült rávennem, hogy megnyíljon és a szívét-lelkét beledalolja az anyagba.”

Mire felvették a dalokat, elfogyott a pálinka is

Az új album több szempontól is különleges. Amellett, hogy kizárólag csak lassú hallgatók vannak rajta, Móniék a hangszeres kísérettel is csínján bántak. „Én gitároztam, tamburáztam és vokáloztam. Rajtam kívül csak az unokatestvérem, Rostás Krisztián közreműködött az albumon, aki gitáron és szintetizátoron játszott – igaz, utóbbi csak jelzésszinten, afféle háttérként, szőnyegzeneként, effektként jelenik meg a dalok mögött” – magyarázza Mazsi.

A lemezre egy archív felvétel is felkerült, amelyen Mónika édesapja, Lakatos Géza József énekel, két másik számot pedig a nagynénje, Lakatos Klára “Lulugy” adott elő.

„Apukám országszerte ismert énekes volt a cigány közösségen belül – mondja Mónika. – Sajnos már öt évvel ezelőtt itt hagyott bennünket, de mielőtt meghalt, még fel tudtunk vele venni egy számot – ezt most fel is tettük a lemezre. A nénikém hál’ istennek még velünk van, meg is hívtuk, hogy jöjjön el a stúdióba, és énekelje fel azt, amihez éppen kedve van. Ezekből a dalokból is választottunk kettőt.”

A közös felvételek kimondottan vidám hangulatban zajlottak. „A nénikémet ahogy illik, pálinkával vártuk, gondoltuk, úgy jobban megy a munka és lélekben is jobban rá tud hangolódni a dalolásra – meséli. – Kortyolgatta, kortyolgatta, és végül olyan jó kedve kerekedett, hogy hiába mondtuk neki, hogy ezen a lemezen csak lassú dalok lesznek, mégis mindenképpen szeretett volna gyorsabb pergetőket is énekelni.”