Hatalmas tömeggel, Carlo Pedersoli családjával, fotósok és operatőrök hadával, illetve menekülő polgármesterrel adták át szombat délután Bud Spencer szobrát a Corvin sétányon. A tudósítások természetesen inkább magáról az eseményről és nem a szoborról szóltak, utóbbi legfeljebb vágóképként került elő, pedig
egész jó!
Egy pár külön képet tehát egész biztosan megérdemel. Ezért taktikusan akkor érkeztünk, amikor már mindenki elvonult, hogy odaférjünk és körbefotózhassuk. Mutatjuk is.
Fotók: Neményi Márton
A szobor 2,4 méteres, és bár a kezdeményezés civil volt, az önkormányzat – amely hagyományosan ódzkodik a popkulturális figurák piedesztálra emelésétől – beállt az ügy mögé. Bud Spencer mégiscsak a magyar kollektív tudat része, legalább annyira népi hős, mint nemzetközi filmsztár.
Az érkező járókelők nagy része elsőre nem is tudta, kit lát, öt másodperc és fél perc közötti ideig vacilláltak, mit kezdjenek a szoborral, de végül mindenkinek összeállt a kép, mentek is a szelfik a Fészre. Nem az ő hibájuk, a szobor nincs külön kivilágítva és az esti fényekben nem egyszerű kivenni a részleteket.
Azt a legtöbben megállapították, hogy “valami mintha nem lenne oké”, többen az arcvonásait, az alkatát hibáztatták, illetve szinte senki nem vette le elsőre, mi az ott a kezében. (Nyereg.) Ez nem a szobor hibája, inkább az a baj, hogy Bud Spencer hatvanas évek végi korszakát örökíti meg (Isten megbocsát, én nem, Az ördög jobb és bal keze, stb.), az akkori megjelenése pedig egyszerűen kevésbé ismert, mint a Kincs, ami nincsből és a Megint dühbe jövünkből ismert nagydarab, mogorva, de nyilván nagyszívű arc.
