Elmúlt a karácsony, elkezdődött az újév, és vele együtt visszazökkentünk a régi kerékvágásba. Vízkereszt napján elbúcsúztunk feldíszített karácsonyfánktól, megettük az utolsó szelet bejglit és felhörpintettük a megmaradt pezsgőt. Valami elmúlt, és nyakunkon maradt a hideg, a köd, a sötétség, és még két hónapot kell várnunk arra, hogy feléledjen a természet. Depresszióba zuhanunk, átjár bennünket a melankólia. A tél közepe nem a kedvenc időszakunk, de feltétlen muszáj januárban depresszióba zuhannunk?
A szekemberek szerint ez a hónap az év legdepressziósabb időszaka több okból is. De nem kell ahhoz brit tudósnak vagy német professzornak lenni, hogy megállapítsuk: olykor valóban nehéz megküzdeni a januárral. Már nincs mit várni, a karácsony megkopasztotta a pénztárcánkat is, a tavasznak se híre, se hamva, az újévi fogadalmak nagyobb részét képtelenek vagyunk betartani. Alábbhagyott a kezdeti lendület, nyomottság telepszik ránk, és hol van még a következő ünnep, amire készülhetünk!?
Három gyerek anyukájaként minden nap van minek örülni, de saját bőrömön is érzem, hogy az év kezdete rám is sokszor negatívan hat, miközben az én családom tele van ebben a hónapban születésnapokkal, így van ami kirángasson minket az újévi monotóniából. Nem vagyok egy depresszív alkat, de tény, hogy ez a jelenség mára hatalmas méreteket öltött az egész világon.
A Földön közel 500 millió (!!!), Magyarországon 3 millió ember szenved e pszichés megbetegedés valamely fokozatában, ami valljuk be: mellbevágó adat.
Ha végigmegyünk az utcán, ha utazunk néhány megállót a metrón, mi is láthatjuk: az emberek fásultak, rosszkedvűek. Keveset mosolygunk. Az anyagi helyzet, az irigység, az állandó stressz, a fáradtság, az ellenségeskedés megmételyezi mindennapjainkat, és előbb-utóbb enyhe vagy akár súlyos depresszióba is eshetünk. A januári időjárás ezen pedig egy csöppet sem segít.
Fontos, hogy idejében felismerjük a problémát, és ne bújjunk el a világ elől!
Életében legalább egyszer minden ember érezte már, hogy elhatalmasodik rajta a depresszió. Van ilyen. De a mi dolgunk, hogy tegyünk ellene, amennyiben lehetőségeink engedik. Sosem szégyen segítséget kérni! Alapból pozitív személyiség vagyok, de én sem viháncolok nulla-huszonnégyben. Ha észreveszem magamon, hogy a kelleténél erősebben ránt le egy bizonyos külső erő (nevezhetjük ezt akár depressziónak, letargiának vagy csak szimplán “nemakarokmafelkelni”-nek), akkor tudatosan változtatok néhány apró dolgon, mert az mindig segít.
Este korábban megyek aludni, másnap pedig színesbe öltözöm. A természet télen is remek gyógyír: ilyenkor is sokat megyünk a gyerekekkel az állatkertbe, elsétálunk a Duna-partra, kisvasutazunk egyet, jég -vagy görkorcsolyázunk. A zene, egy jó könyv, vagy akár egy rég elfeledett verseskötet jótékonyan hathat ránk. Ritka ugyan, hogy ellógunk a férjemmel utódaink nélkül, de igyekszünk havonta egyszer kettesben mozizni egyet vagy csak simán meginni nyugalomban egy isteni kávét. Múlt héten beíratkoztam táncolni, így hetente egyszer lányaimmal közösen töltődünk fel, amíg a férjem és a kisfiam is szusszan egy picit. A realitás sokszor támogat: nyilván mi sem rázunk ki minden napot kisujjból, de karácsony után is észreveszem, hogy a gyerekeim egészségesek, mindkettőnknek van munkája, kerül meleg étel az asztalunkra és van kit köszöntenünk születésnapja alkalmából. Értékelem azt, amim van, és nem sóvárgok folyton mások javai után.
Ha pedig végképp betelt a pohár, nem szégyellem kiadni magamból a felgyülemlett feszültséget: bátran bőgök egy sort, aztán újult erővel vágok neki ennek a januárnak. Vannak emberek, akik meghallgatnak, és én is igyekszem enyhíteni más baján. Észreveszem saját problémáimon kívül mások búját is.
Valahogy mindig sikerül újra mosolyognom, amit anyukaként kötelezőnek is érzek.
De elfogadom, hogy valakinek ez nem megy. Tudom, hogy nehéz. Ha úgy érezzük, végérvényesen elakadtunk, ne rösteljünk szakmai segítséget kérni, hiszen a depresszióból ki lehet lábalni, ha mi magunk tesszük meg az első lépést! Mindezeket írom úgy, hogy nálam sosem diagnosztizáltak ilyet, mégis biztosan tudom: mindig van holnap, és mindenre van megoldás. Nem minden, de sok múlik saját hozzáállásunkon.
Van néhány program, amit szeretnék veletek együtt megvalósítani. Hátha így könnyebben túléljük ezt a hosszú, már-már barátságtalan januárt. Benne vagytok?
Egyik héten süssünk újra mézeskalácsot! Vegyük elő újra a fenyőfa és a hóember formát. Utána nézzük meg közösen az Életrevalók című filmet, ha már este minden gyerek elaludt. Garantáltan észrevesszük majd, milyen értékek is bújnak meg saját életünkben. Készítsünk palackpostát, és hajítsuk jó messzire a hozzánk legközelebb lévő folyóba! Üzenjünk valamit valakinek. Következő héten gyűjtsünk tele egy üres befőttesüveget fehér vagy akár homokszínű kavicsokkal! Gondoljuk azt, hogy minden darab egy-egy jókívánság saját magunknak. Pár nap múlva pedig készítsünk madáretetőt és -ha még nem tettük meg- kezdjük el etetni az itthon maradt énekesmadarainkat! Az utolsó héten pedig selejtezzük ki saját szekrényünket, és a még hordható darabokat ajándékozzuk el, aztán lepjük meg magunkat egy madaras felsővel, amiről a remény jut eszünkbe, amikor magunkra öltjük. Apróságok ugyan, mégis jelentőségteljes tennivalók.
Mindjárt vége a januárnak, a február már csak 28 napos és újra itt a tavasz. De ne utáljuk az év első hónapját se! Töltsük meg tartalommal, színekkel, értékkel és vidámsággal! Élettel. Hajrá!
(A kiemelt képen Varga Imre Várakozók című szoborcsoportjának egyik nőalakja látható.)