Gryllus Vilmos: „Tisztelettudóbbak és türelmesebbek voltak régen a gyerekek”

Lehoczky Rella | 2018. Április 12.
Ötven éve van a pályán, lassan negyven éve énekel gyerekeknek. Körbeutazta a világot, a naptára még mindig teli. Építész diploma, Kaláka, egy kultikus kartondoboz, Kossuth-díj és megannyi terv a folytatásban. Beszélgettünk a Levente Péterrel való másfél évtizedes közös munkáról, annak végéről, a gyerekközönség változásáról, a féltve őrzött magánéletről, és arról is, hogyan tartható fenn fél évszázadon át a személyes varázs. Interjú Gryllus Vilmossal.

Huszonöt éve magam is részese voltam munkásságodnak, hiszen zenetagozatosként én és nővérem is veled énekeltünk tévében, lemezeken. Nem titok, hogy nem csak a hangodat ismerem jó ideje. De hogy lesz egy építészből a gyerekdalok királya?

Természetesen kacskaringós az út. Hamarabb zenéltem, mint hogy az építészetet választottam volna. 1969-ben alapítottuk a Kalákát, vagyis idén novembertől ünnepeljük az 50 éves évfordulónkat. Az alapításkor én még gimnazista voltam, akkor persze a franc se gondolta, hogy ez ilyen hosszútávú dolog lesz. Gyerekkorom óta tanultam zenélni, mert ez természetes volt a mi családunkban. Nagyapám hatására, aki szintén ezen a hangszeren játszott, csellózni kezdtem. Még iskola előtt megtanított az alapokra, ennek hála abba az ének-zene tagozatos iskolába járhattam, ahol elsőként vezették be a Kodály-módszert. De ezt tudod, hiszen te is ilyen iskolába jártál (Pécsi Sebestyén Általános és Zenetagozatos Iskola – a szerző). A Kaláka megalakulásakor is mint csellistára volt rám szükség, de menet közben hozzátanultam a gitárt. A matekot mindig nagyon szerettem, imádtam rajzolni, és irodalom nélkül sem tudtam volna létezni.

Azt hiszem, az építészet az, amiben ez a három tantárgy ötvöződik. Bejött.

Csöppet sem bántam, hogy elvégeztem, de mivel az egyetem alatt rengeteget léptünk már fel, mire kézhez kaptam a diplomám, rég eldőlt a sorsom. Zenész lettem.

Fotók: Neményi Márton

A Kaláka felnőttekhez szól. Mikor fordultál a gyerekek felé?

Egyszer találkoztunk Levente Péterrel, aki akkor Móka Mikit játszotta a tévében, és a feleségével, Döbrentey Ildikóval. Péter a színpadon nagyon izgalmas jelenség volt, és elég hamar összeállítottunk egy közös műsort. 1980-ban alakult a mi háromszemélyes társulatunk, amiben Péter volt a rendező, Ildikó írta a műsorokat, én pedig zenéltem. Itt már kifejezetten a gyerekekhez szóltunk, nekik adtunk elő. Tizenöt évig jártuk így az országot, és közben rengeteget tanultam a műfajról.

Baráti kapcsolat volt ez, vagy csak a munka hozta össze ezt a hármast?

Baráti. Ami még most is megvan Péterrel. A mai napig összejárunk. Több oka is volt, hogy a munkában végül elváltak útjaink.

Szétfeszültek azok a keretek, amit egy egyórás gyerekműsorba be lehet sűríteni.

Nekem közben folyamatosan jelentek meg lemezeim, egyedül is rengeteg fellépésem volt, és a közönség várta is ezeket a dalokat. De Péter is sok mindenhez ragaszkodott, így egyre hosszabbak lettek ezek a gyerekelőadások.

A Magyar Televízióban évekig nagy sikerrel futó Égbőlpottyant mesék olyan volt Levente Péterrel és Gryllus Vilmossal, akár a Beatles Paul McCartney-val és John Lennonnal. És ott volt a hatalmas kartondoboz is.

Amibe be kellett mászni az elején, a végén meg kijönni belőle. (nevet) Ildikó szerette volna a televízió képi és a mi művészetünk képzeletbeli világát összehozni. 1991-ben kezdődött, és 1996-ig tartott az Égbőlpottyant. Amikor a televízióban felbomlottak a szigorú, hierarchikus keretek, szabad utat kapott a gyermeki fantázia egyfajta produktuma alapján létrejövő műsor. Ezt mi direkt esti mesének szántuk, ami után a gyerekek nyugodtan el tudnak aludni.

Formabontó műsor volt ez, és igen sikeres. Miért kerül le a képernyőről egy olyan produkció, amit az ország összes gyereke minden este izgatottan vár?

Egyszer csak azt mondták, hogy erre már nincs több pénz. Mert hát ugye egy papírdoboz túl sokba kerül… (nevet)

De ekkor újra képbe került a Kaláka, amit a gyerekműsorok miatt évekig szüneteltetned kellett.

Dani bátyámmal ezalatt is folyamatosan zenéltem együtt különböző produkciókban, de 1996-ban még intenzívebben kapacitált arra, hogy menjek vissza a Kalákába. A legjobb időpontban jött, és Péterék is úgy látták, hogy jót tenne nekem. Végül ez volt az, ami a Péterékkel való szoros együttműködést kicsit meglazította.

Miben más a gyerek- és a felnőtt közönség?

Szeretek muzsikálni. Felnőtteknek azért, hogy meghallgassák, gyerekeknek azért, hogy velem énekeljenek.

A felnőtteknek előad az ember, a gyerekekkel pedig közösen énekel.

Legalábbis abban a programban, amit én csinálok. Direkt úgy írom a dalokat, hogy azt a gyerekek igazán magukénak érezhessék: benne vannak az iskolai tankönyvekben, az óvodai gyűjteményekben. Amikor elkezdtem, törekedtem arra, hogy a magyar zenei anyanyelvi nevelés szempontjainak is megfeleljenek.

Ki zsűrizi ezeket a gyerekdalokat? 

Amikor a gyerekeim kicsik voltak, rajtuk le tudtam mérni a dalok sikerességét. Ábris fiam is sokat énekelt velem, pont veled és Zita nővéreddel. De volt olyan lemezem, ami kifejezetten Alma lányom közreműködésével készült. Most nincs ilyesfajta kontrollom, de minden gyereklemezt a Kodály Iskola tanulóival veszek fel, ahol jó kapcsolatot ápolok az egyik énektanárnővel, Uhereczky Eszterrel. Régóta dolgozunk együtt, és jelzi, ha esetleg bármi változtatásra lenne szükség a gyerekek kedvéért.

Említetted a gyerekeidet, és tudjuk, hogy a testvéred szintén zenész, sőt unokahúgod, Gryllus Dorka is a művészvilág tagja. De úgy tűnik, hogy mégis féltve őrzöd a magánéleted.

Ez tudatos döntés. Azt lehet tudni, hogy családban élek, vannak gyerekeim, kutyám is, macskám is (nevet). Megközelíthető vagyok, bárki odajöhet hozzám a piacon, szívesen beállok egy közös fotóra, de nem vagyok celeb, nem szeretem a hátterem kiadni.

Milyen egy családi összejövetel nálatok, ahol gyakorlatilag mindenki művész?

A mi családunk igazán összetartó család. Szeretünk együtt lenni. Keresztlányom, Dorka színésznő, a férje, Kornél színész. A testvérem kisebbik gyereke, Samu keresztfiam zeneszerző, a felesége, Yvette színésznő. Ábris fiam a grafika és a zene között osztja meg az életét, gimnazista Alma lányom az Angelika kórus tagja.

Régebben mindannyian egy kupacban laktunk, ez már kicsit lazult, de az ünnepeket most is szívesen tartjuk együtt.

Dani bátyámmal nagyon szoros barátság is összefűz. Központi téma nálunk a zene, de csak ritkán játszunk együtt közönség előtt. Elég jó zenekart tudunk összehozni családilag, de ez inkább csak alkalmi érdekesség.

Két édesgyermeked mellett két nevelt gyereked is van.

Természetesen rájuk is úgy tekintek, mint a saját gyerekeimre. Hosszú idő óta egy családba tartozunk, de a nevelt gyerekeimnek is van saját édesapjuk, akivel jóban vannak.

Senkinek sem ajánlom, de ha már osztódik egy család, azt hiszem, hogy ugyan az egyik oldalon veszít, de a másik oldalon valamennyit nyerhet is a gyerek.

Persze csak akkor, ha normálisan zajlik az élet, és mindkét helyen szerető családba kerül. Nyilván ennek vannak hátrányai, de ugyanígy lehet előnye is. Mi szerencsések vagyunk e téren.

Én is Gryllus-dalokon nőttem fel, ennek pedig lassan már harminc éve. Három óvodáskorú gyerekem is folyton téged hallgat. Más volt a gyerekvilág korábban?

Talán tisztelettudóbbak, jólneveltebbek és türelmesebbek voltak régebben a gyerekek. Kivárták, hogy mi történik, nem próbáltak a dolgok elébe menni. Most már minden gyereknek az egyik keze az egéren, a másik kezében ott a távirányító, és amint úgy érzi, hogy valami akár egy picit is más, mint amit ő szeretne, akkor kattint, kapcsol. Ha valami lassabban bontakozik ki, mint ahogy az ő számítógépezéshez, televíziózáshoz hozzászokott türelme engedi, akkor bizony nem várja ki a végét.

Nemcsak a gyerekek gyorsultak föl, hanem a gyereknevelési elvek is megváltoztak. Sok felnőtt gondolja úgy, hogy az a jó, ha a gyerek azt csinál, amit akar. Szerintem ez nem feltétlen van így. Ennek is van egy optimuma.

Ha az én gyerekem előadás közben bemászna a színpad alá, és kutakodna a kábelek között, akkor biztosan kihúznám onnan. Részben azért, mert félteném, részben azért, mert zavarná az előadást meg a többieket. Manapság sokszor találkozom azzal, hogy a szülőt nem zavarja, hogy a gyereke zavarja a többi gyereket.

Mitől izgalmas Gryllus Vilmos még mindig? Hogyan lehet megőrizni a személyes varázst évtizedeken át?

Nincs titkom. Rengeteget voltam színpadon, nagyon sokat szerepeltem gyerekek előtt. Tanultam másoktól. Amikor Péterrel elkezdtük a közös munkát, sokat segített nekem. Gyűjtöttem a tapasztalatokat, írtam a dalokat, és ennyi idő után is tudok alkalmazkodni a dolgok ritmusához. Vagyok, amilyen vagyok. Amiben benne van az építészet, egy hangszertudás, egy éneklési készség és képesség, valamint egy egyéniség, ami olyan, amilyen.

Egy egyéniség, a gyerekek sztárja, akinek nincs menedzsere.

Talán kicsit benne maradtam a régi rendszerben. A mai napig mindent én intézek, de hát semmi mást nem csinálok, csak felveszem a telefont, és válaszolok az e-mailekre. (nevet) A Kaláka ügyeit Dani bátyám intézi, és van is teendő, mivel rengeteg hazai és külföldi fellépésünk volt már, és lesz is a jövőben (a zenekar körbeutazta Argentínát, Amerikát, Brazíliát, Dániát, Finnországot, Franciaországot, Hollandiát, Japánt, Németországot, Norvégiát, Olaszországot, Portugáliát, Svédországot, Tajvant, Venezuelát, hogy csak néhányat említsek – a szerk.).

Hoz még újat a folytatás? 

Szeretném ezt még sokáig csinálni. Egyelőre a Kalákát is és a gyerekműsorokat is. Remélem, hogy nem jön el az az idő, amikor választanom kell. A kettő nem is üti egymást, legfeljebb csak időben. Abszolút tagja vagyok a Kalákának, ahogyan Gryllus Vilmos is vagyok külön. Nem szívesen választanám el a kettőt egymástól.

A Kalákával 2000-ben Göncz Árpádtól megkaptuk a Kossuth-díjat, majd a Prima Primissima díjat is elnyertük.

De ettől nem gondolom, hogy a Kalákával fontosabb dolgot művelnék, mint egyedül állva a színpadon. A tevékenységemnek azt a részét, ami a gyerekekkel való közös éneklés, talán nehezebben adnám fel. Mindkét helyen annyit vállalok, amennyit magas színvonalon meg tudok csinálni, és amennyit enged az egészségi állapotom, mert lassan ez is szempont.

A koncertjeiden még mindig rendre gyerekek lógnak a plafonról is.

Az esetek döntő többségében telt ház előtt játszom, és eléggé teli is van a naptáram. Nem hiszem, hogy ennél több koncertet el tudnék vállalni. Szeretek játszani.

[undefined]

Exit mobile version