Pár hete kezembe került Ingmar Bergman egyik könyve. Jelenetek egy házasságból. Rémlett a film, a nyomasztó atmoszféra, de már kikopott a történet, így fellapoztam a vékonyka kis kötetet. Aztán nem bírtam letenni. A zseniális svéd rendező 1973-ban írta meg a művet, azonos című kultikus filmjét pedig még ugyanabban az évben bemutatták. Karaktereiről, a válságot átélő házaspárról Bergman pont olyan szenvtelenül és szeretettel beszélt, ahogy megteremtette őket: „Rengeteg butaságot összebeszélnek, néha meg valami okosat mondanak. Félénkek, vidámak, önzők, buták, kedvesek, okosak, önfeláldozók, ragaszkodók, mérgesek, szelídek, szentimentálisak, kiállhatatlanok és szeretetre méltók. Egyszerre.” Egyszóval olyanok, mint mi. Bármelyikünk.
Nőként olvasva a könyvet az ember nyilván inkább Marianne alakjával azonosul. Aztán amikor Johan előáll a teóriájával a nők mártíromságáról, hirtelen elveszíti az addigi kényelmes megfigyelő szerepét.
JOHAN A feminizmus lerágott csont, Marianne. Manapság a nők azt csinálják, amihez kedvük van. Csak az a szörnyű, hogy nincs kedvük.
MARIANNE (mosolyog) Nocsak, ez érdekes.
JOHAN A nők mártírként tetszelegnek. Az sokkal kényelmesebb. És főleg nem jár felelősséggel, ha ég a lábuk alatt a talaj. […] Hallottál valaha is női szimfonikus zenekarról? Képzelj el száztíz nőszemélyt menstruációs panaszokkal, amint Rossini „Tolvaj szarka” nyitányát játsszák.
MARIANNE Szerencse, hogy senki nem hall téged.
JOHAN A nők őrültek
[…]
JOHAN A nők már a kezdetben megkaparintották a legjobb szerepet. Hogy az ördögbe mondanának most le róla, amikor megtanulták tökéletesen eljátszani, és mellesleg elérték, amire mindig is törekedtek: a férfitársadalomnak rossz a lelkiismerete, s ez hihetetlen előnyöket biztosít nekik, anélkül, hogy a kisujjukat kellene mozdítani. Mi lenne a nőkkel a parlamentben vagy a kormányban? Arra kényszerítené őket, hogy osztozzanak a felelősségben. Elveszítenék az ellenzék kényelmes szerepét. Le kellene mondaniuk kedvenc terheikről: a gyereknevelésről meg arról, hogy eltartassák, elnyomassák magukat. Hallottam egy nőt, aki azt mondta: „És talán nekünk, nőknek, nincs egészen különleges képességünk a gyengédségre?” Nem mertem nevetni, mégiscsak jól nevelt ember vagyok. De ilyen propagandajelszavakat használtok, ti nők, amikor ki akartok mászni valami bonyolult helyzetből. Én meg azt kérdezem: „Nincs-e a nőknek egészen különleges képessége a kegyetlenségre?” (nevet) Egyetlen szavamat sem kell komolyan venni, különben is fütyülök az egészre.
(Fordította Osztovits Cecília, 1977)
Persze érdemes a teljes történetet, az elő- és utóéletet is megismerni, mielőtt nekiesünk a képzeletbeli Johannak vagy magának Bergmannak, úgy lazán posztumusz.
De miért fontos ez a részlet? Vagy ez a gondolatmenet?
Tegyük félre, hogy férfi írta a fenti sorokat. És gondoljunk bele, hogyan is élünk ma, 45 évvel később, mondjuk Magyarországon. Vajon változtunk, mi, nők a közel fél évszázad alatt a mártíromság tekintetében? Javult, esetleg romlott a helyzet? Felhasználjuk az említett „adut”? Vagy inkább cselekvően teszünk a jobb és még igazságosabb jelenért?
Egy biztos, én nagyanyámat, dédanyámat sosem hallottam panaszkodni. Ahogy büszkélkedni sem, ha valamit megcsináltak. Akár a paraszti, akár az „úrasszony” felmenőimre gondolok, a nők egyszerűen tették a dolgukat. Nem cselédként, elnyomva, hanem magától értetődően. Persze felmerül a kérdés, ez a „magától értetődő” hozzáállás vajon szívből jött-e, vagy évszázadokon át szocializált főhajtásból eredt?
Én úgy gondolom, hogy bár számos negatív és rossz beidegződést hordozunk (nőként, magyarként, közép-európaiként), a kiegyensúlyozott és boldog élet lehetősége mindenki számára adott. Ma legalábbis minden eddiginél egyenlőbbek a feltételek az önálló, sikeres élethez. Az orwelli egyenlőtlenség persze örökké fenn fog állni. És arról sem feledkezhetünk meg, hogy sokunk sorsa olyan iszonyatosan mélyről, olyan hátránnyal indul, ami százszor, ezerszer komolyabb lelkierőt és tartást igénylő munkával – és sajnos sokszor szerencsével – hozható csak be.
„A mártíromság, az elnyomottság hangoztatása vagy – ami még rosszabb – napi szintű skandálása megeszi a lelket és megbénít mindent.” (Fotó: profimedia)
Ráadásul úgy fest, természetünknél fogva tényleg képtelenek vagyunk mi, emberek azt a bizonyos földi paradicsomot megteremteni. Az evolúció egy bizonyos, magas fokán állunk, fejlettek vagyunk, de ott dolgoznak az ősi, acsarkodó, romboló ösztönök.
Hogy ez megszűnjön vagy legalább enyhüljön, nyilván magunkkal kell kezdeni a változást. Amíg minden rossz forrása, okozója egy külső – vélt vagy nagyon is valós – személy, hatalom, természeti törvény, addig egy helyben fogunk tapodni. Nehézségek, buktatók igenis vannak. De a mártíromság, az elnyomottság hangoztatása vagy – ami még rosszabb – napi szintű skandálása megeszi a lelket és megbénít mindent.
„Nyomokban demokráciát tartalmaz”
Bár néha az ember tehetetlennek, apró kis porszemnek érzi magát, mégiscsak demokratikus országban élünk. Egy-egy jó ügy és a változás kulcsa tulajdonképpen a kezünkben van.
Szomorú, hogy nem tanultuk meg az elmúlt 29 évben, hogy a tömegnek igenis ereje van.
Így nem is nagyon szoktunk kiállni az akaratunk mellett. Azt hiszem, a „fekete pólós nővérek” kapcsán éreztem először, hogy nem ismerjük a demokráciát és főként nem ismerjük a női összefogást. Hogy nem vagyunk mind ott. De sorolhatnánk még a különböző, hamvába holt demonstrációkat az isztambuli egyezmény, a családon belüli erőszak vagy akár a hazai #metoo kapcsán.
A helyzet az, hogy egyszerűbb sopánkodni, mint kimenni az utcára. És bár tény, nem kecsegtetett eddig itthon sok eredménnyel a demokratikus akarat kinyilvánítása, semmi értelme a nagyokra, a döntéshozókra mutogatni. Mert ha igenis ott lenne, együtt, valódi összefogás mellett százezer nő vagy akár egymillió egy tüntetésen, azért kissé más lenne a tárgyalási alap.
Még ki sem derült, mire vagyunk együtt képesek. Márpedig a feminizmus eszméit követők, az egyenlőség hívei egyénileg csak pár perc hírnévre tehetnek szert. A valódi női összefogás – bevonva akár a férfiakat is a közös jelen és jövő értelmezhető formálásába –, amely nagy léptékben nyilvánulna meg igazán, még várat magára.
Addig minden online elejtett szó, könny és düh hiábavalónak tűnik. Már ha a cél a globális változás. Hiszen, ahogy mondtuk, kicsiben érdemes kezdeni a megújulást. Kevesebb panaszkodás, a jóra, a pozitív jelenségekre való fókuszáltság tudatmódosító ereje hál’istennek nem egy ködös, delíriumos tévút. Hanem egy olyan alapállás, amely „mindenkiben és minden percben itt van”, és ami „bármely pillanatban megvalósítható” (Hamvas Béla: Extázis).
„Az a helyzet, hogy mind egyedül vagyunk. Csak magunkon segíthetünk.”
Felejtsük már el azt a fehér lovas herceget!
Ha ezt az alapállást magunkban helyreállítjuk – a munka nem egyszerű, a „szétszórtság” ma olyan mértékű, hogy néha szó szerint tényleg csak kapkodjuk a fejünket –, nyert ügyünk van. Hogy azok után a világ dolgai miként fognak érinteni, mi lesz fontos, vagy épp mi válik azzá, kiderül.
Az biztos, hogy a valós együttműködés, a nők a nőkért, a gyengébbekért, az elnyomottakért ebben a káoszban jelenleg nem működik.
Pedig szerintem közel vagyunk a megoldáshoz. Csak azt a bizonyos első lépést nem tettük még meg. Amikor MI vállalunk felelősséget, MI változtatunk. És nem másoktól várjuk a segítséget. Amúgy érdekes magyar berögződés a „nyugat”, az „amerikaiak”, az „EU” felmentő seregeinek hiábavaló áhítása. Az a helyzet, hogy mind egyedül vagyunk. Csak magunkon segíthetünk. Aztán ha erőre kaptunk, már képesek leszünk a családban, a szűk és a tágabb ismeretségi körben és végül akár egészen nagy, globális platformokon is hatni.
Az, hogy valójában nem vagyunk egyformák és mindenben egyenlőek a férfiakkal, se nem fegyverek, se nem indokok, se nem hátrányok. Egyszerűen meg kell találni az egyensúlyt, amiben működni tudunk.
A két nem egymást kell, hogy erősítse, a maga karaktere és képességei szerint.
Hogy mikor jutunk el odáig, hogy egyenlő esélyekkel nézzünk szembe minden kihívással? Nem vagyok túl optimista ezen a téren. De abban sem vagyok biztos, hogy a cél a totális egyenlőség. Igaz, a „semmit rólunk, nélkülünk” elv alapján tulajdonképpen 50 százalékban kéne jelen lenni a döntéshozásban mikro- és makroszinten is. A kérdés az, ragaszkodunk-e mi, nők továbbra is a Bergman által említett kényelmes, ellenzéki szerephez, vagy feladjuk ezt az állást, és felvesszük a „kormányzással” járó terhet? Ha igen, mikor? Mondjuk: ma?