Vízfej, mutyik és átgondolatlan várostervezés ide vagy oda, Budapest nagyon menő város: azt, hogy itt nagyon jó élni, legfeljebb azok vitatják, akik kizárólag bukolikus, vidéki idillben tudják elképzelni az életüket. (Amivel persze semmi baj nincs, plusz nekik nem is Budapesttel, hanem a városi léttel általában van bajuk.)
Azt is kijelenthetjük, hogy Budapest menőségéről nagyrészt a Duna tehet. A folyóval kettészelt város egész más, mint a folyó nélküli: nemcsak földrajzilag, hanem társadalmilag és kulturálisan is tagolt. A víz vonzza az embereket, a nyugalmat és úgy általában a menőséget. A folyó közelében könnyebb elfelejteni a hétköznapi nyűglődést, és megérezni, hogy valami nagyobb részei vagyunk.
Fotók: Neményi Márton
A Coelho-idézeteknek azonban itt vége is, Budapest és a Duna viszonya ugyanis egyáltalán nem felhőtlen. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy beteljesületlen. A vizet ugyanis több betonnal és szigorúbban választották el a várostól, mint az a 2018-as technológiai feltételek (és civil igyekezet) szerint indokolt lenne. Ezt azt jelenti, hogy
a budapestiek alig-alig látják a saját folyójukat, közel menni hozzá, sőt hozzáérni pedig még kevésbé tudnak.
Pedig, hogy egy klasszikus viccet idézzünk, igény, az volna rá. Ezt jól megmutatta a nagy 2016-os hídlezárás, amikor a Szabadság híd átalakult buli-, ejtőző- és jógázóhellyé egy egész nyárra. De nosztalgiáznunk sem kell, elég, ha megnézzük, mit művelnek a fiatalok a hídfőknél és a rakpartokon egy-egy meleg nyári este, vagy hogy mekkora telt ház van az utolsó természetes partszakaszon, a Rómain hétvégenként.
Még úgy is, hogy a Római messze van, a rakpartokon pedig kényelmetlenül, sokszor kerítéseken átmászva, vendéglátás és vécék nélkül kénytelenek sörözni és fröccsözni az emberek (az élelmesebbje hordozható Bluetooth-hangfal mellett). Ez persze nem az ország legsúlyosabb társadalmi problémája (alighanem a top 10-be se férne be), az egész jelenség mégis ordít azért, hogy valaki kezdjen vele valamit.
Muszáj ennek így lennie? Mit lehetne tenni a Dunával, hogy jobban birtokba vehessük? Lehet-e a belvárosban Római? Fel kellene-e áldozni az autós forgalmat – vagy bármit? Kiken múlik az élhetőbb, szebb, kényelmesebb part?
„Szándék van, sőt megegyezés is volt: 2014-ben maradtunk abban, hogy szép lassan, hosszú távú ütemezéssel, 2021-re az egész pesti Duna-part egy összefüggő sétánnyá válik, pihenő-, sport- és vendéglátós szakaszokkal” – meséli Tömör Miklós, a Város és Folyó Egyesület (Valyo) alapítója. A Dagály Fürdőtől (tehát nagyjából az Árpád hídtól) a Parlamentig kormányzati projekt lett volna a dolog, onnan délre, a Bálnáig pedig önkormányzati, úgy, hogy mindenki hallgat a Valyo és a civilek, a városlakók érdekeit szem előtt tartó javaslataira.
Erről lemaradtunk: az eredeti 2021-es határidő a vizes vébé kezdetét jelentette, ez tartható is lett volna, ám a nagy eseményt időközben előrehozták négy évvel, ez pedig, mint kiderült, hazavágta a Duna-part-projektet is. Ami lett: Moszkva sétány az Árpád- és a Margit- híd között. És még ez sem lett olyan, mint lehetett volna. „Egy csomó plusz funkció kellett volna. Látszott, hogy gyorsan be akarták fejezni, nyilván úgy, hogy minél több pénzt kivesznek belőle. Így is előrelépés, persze, de a betonjárda mégsem olyan vonzó, mint az eredeti tervek.”
Emlékezzünk: a területen addig gazos betonlejtő volt, igaz, jó sok széles lépcsővel, azaz a spontán napozásra és a Dagályból kiömlő víz körül alakuló low-budget gyógyfürdőzésre teljesen alkalmas volt. (Árnyék akkor sem volt, és most sincs.)
Most már tehát tényleg a civileken, a Valyón és a hozzájuk hasonló alulról érkező kezdeményezéseken múlik, hogyan alakul a Duna-part. Kellenek az (ön)kormányzati források, persze, ám a hivatalok lassan mozdulnak, úgy kell a szájukba rágni az igényeket, amelyeket ők maguk aligha mérnek fel – ezt a 2016 nyarán közösségi, vendéglátás nélküli bulihelyszínné alakuló Szabadság híd esete pontosan megmutatta.
A főpolgármester szíve ekkor meglágyult: tavaly és idén is a gyalogosoké (jógázóké, zenészeké, függőágyakban sörözőké) lesz a híd egy pár nyári hétvégén, igaz, csak addig, amíg el nem kezdenek hidat mászni a fiatalok, mert akkor buli lefújva. „Fesztiválhidat mi sem szeretnénk – mondja erről Tömör Miklós –, de egy gyalogos-kerékpáros hídra nagy szüksége lenne Budapestnek”. Sőt, egy új, kifejezetten gyalogoshíd is szép lenne, de ez egyelőre nem pálya, túl sűrűn állnak a már meglévő hidak. „Azt viszont nagyon szeretnénk kipróbálni, működik-e a Szabihíd autós forgalom nélkül, gyalogosokkal, úgy, hogy jár rajta a villamos is.”
De vissza a partra.
A Római az utolsó természetes szakasz, ahol lépcsőkeresés és mászás nélkül bárki belelógathatja tetszőleges végtagját a vízbe. Különleges part ez, ahova a belvárosból még tisztességes tempóban is jó háromnegyed óra kitekerni, de megéri.
Már csak azért is, mert beljebb sajnos aligha alakítható ki hasonló. Útban van a rakparti forgalom (barátságtalanul elosztott, ritkán zöldre váltó és még így sem veszélytelen zebrákkal – ezen is változtatni kellene) és persze maga a part, amelynek nagy része kő és beton. „A magas part, ahol ugye függőleges fal választja el a Dunát az emberektől, tiszta sor”, az ember ül a szélén, és lógatja a lábát, itt legfeljebb gyönyörködni lehet a vízben, már amikor nem takarják el a turistahajók. A legjobb példa erre a Lánchíd pesti hídfője, régen itt volt a Valyo kikötő (ma Pontoon); szerencsére félre lehet húzódni az elitkocsmáktól úgy, hogy még halljuk a zenét és érezzük a lüktetést, de már ne legyen ciki a saját, kisboltból szervált sörünket inni.
A rézsűs, azaz lejtős, jó esetben lépcsőkkel tarkított partokkal már több mindent lehet kezdeni. „Ezeken közvetlenül a víz mellett akár sétányok is kialakíthatók, általában akad itt egy pár méter széles terület, amely erre alkalmas lenne.” Tömörék bele is fogtak egy ilyen projektbe: ez az Alsósétány, amely egyelőre inkább gerillagrillező, ülő- és ivóhely (nem is beszélve a Gellért kiömlő gyógyvizéről, amely leegyszerűsítve, igazságtalanul, mégis sokat mondóan hajléktalanwellness néven híresült el), mint sétány, pedig az egész szakasz ordít azért, hogy barátságosabbá tegyék.
„Az év nagy részében szárazon lenne, azaz bárki használhatá. Árvíztűrő növények és közterületi bútorok kellenek, ennyi”, a többit (grillkolbász, sör, fröccs, zene) már megoldanák a városiak.
Ha bárki igazi elhanyagolt partot szeretne látni, irány a Margit-sziget! Bár magától értetődő lenne, hogy nyári este megtelik randizó, alapozó és afterező fiatalokkal a part, aki le szeretne menni a Dunához, ezzel szembesül:
„Az egész terület nagyszerű, de a parti része valóban nincs kitalálva – így Tömör Miklós. – Pedig működhetne itt is az alsó sétány, a rézsűs részt pedig át lehetne alakítani lépcsősre. Még bútor sem kell, a lépcsőkön ülnének úgyis.
Az egész erről szól: sík felületeket létrehozni.
Persze árvízbiztosan itt is.” Ami pedig az áradást illeti: veszélyes és sok kárt okoz, ez tény, de ettől még a javunkra fordíthatnánk. Sok városban használnak lebegő és kifejezetten ár idején használható bútorokat és látványelemeket, és ezt az itt élők is érzik.
A Rómain egyszer találtunk egy hirdetést azzal a szöveggel, hogy árvíz esetén velencei hangulat.
Nagyon fontos, hogy bárki akár nulla forintból, hűtőtáskával is jól érezhesse magát. „Három funkcióról beszélünk: a pados-kiülős rekreációsról, a sportról és a kulturálisról; utóbbi kiegészítése a vendéglátás – magyarázza Tömör Miklós. – Kereskedelmi tevékenység persze bármihez kapcsolódhat, de az fontos, hogy az összes területet úgy alakítsuk ki, hogy fogyasztási kényszer nélkül használni lehessen, hogy ne kelljen feltétlenül odaülni egy kocsma vagy étterem asztalához se.”
Ezekhez viszont a civilek kevesek, „kell az önkormányzat, nincs mese, amit mi csinálunk, az inkább arra jó, hogy kipróbáljuk, működik-e, és ha igen, megmutassuk nekik”. A hivatal ugyanis magától nem nagyon próbál ki semmit, aminek „csak” az a tétje, hogy jól érezzük magunkat rajta. „Az alulról jövő kezdeményezésre ráadásul úgy kell reagálnia az önkormányzatnak, hogy gazdaságilag fenntartható legyen, hiszen mindennek van éves büdzséje, még egy padnak is.”
