Nyilván nem most hallja először, de ha máshol születik…
Pedig soha nem akartam se énekesnő, se színésznő lenni, mindenbe csak úgy belecsöppentem. Mindig mindenhol énekeltem, de nem vettem észre. Soha nem tanított senki, volt, hogy hónapokig gyakoroltam magamtól egy témát, amit hallottam. Egyszer szólt az iskolaigazgató, hogy az évzárón én fogok énekelni. Aztán valaki benevezett a Ki mit tud?-ra, de kiestem, mert dzsesszes dalokat választottam, amivel nem igazán tudtak mit kezdeni. Azt mondták, inkább énekeljen szépen… A következőre anyukám nevezett be, azt már megnyertem. Kevés dologra emlékszem, de arra tisztán, hogy a kamerapróbán néma csend lett, amikor elkezdtem. Mindenki engem figyelt. Akkor jöttem rá, hogy van egy réteg, aki díjazza azt a fajta éneklést, amit csinálok. Jött is az első felkérés, Gyulai Gál János zeneszerzőtől a Táncdalfesztiválra, az volt a Nem leszek a játékszered. Onnan már egyenes út vezetett előre.
És hogy csöppent a filmbe?
Láttak a televízióban, és azt gondolták: ő kell nekünk a vászonra. Pedig én nem vagyok színész, nem tudok játszani. A tévében kerültem a közönség elé, és megtanultam, hogy egyetlen szemrándítás, egyetlen fintor rengeteget jelent. Pont az tetszett a rendezőknek, hogy az a natúr karakter akartam lenni, akiről szólt a történet. Hiteles tudtam lenni, mert eszköztelenül játszottam, úgy, hogy ne látszódjon, hogy játszom. Tizennégy filmben szerepeltem, aztán elég lett.
Latinovitsék mindig kérdezték, mi akarok lenni. Én énekelni akartam, mert nekem a filmezés csak játék volt. Nekik meg az életük. A színészszakszervezet pedig szóvá tette, hogy a profik nem jutnak az amatőrök miatt munkához. Engem ez nem bántott, szerintem ez így természetes, hiszen azért jártak évekig iskolába, hogy színészek legyenek. Nagy ajándékot kaptam a sorstól, hogy filmezhettem, de ennyi elég is volt.
Ugyan a mai napig énekel gospelt, operát, rock&rollt, jazzt, rockot, de gyakorlatilag csak a klasszikus táncdalokkal azonosítják.
A nagyon rockos meg a nehezebb dalokat kevesebb ember értette, ezekből nem tudtam megélni. Mindig megdöbbentem, amikor egy nálam gyengébb előadó elénekelt egy „tinglitangli” számot, és sokkal nagyobb sikere lett. Voltak olyan dalok, amikről tudtam, hogy nem sok közöm van hozzájuk, de mégis szívesen elénekeltem, mert volt bennük érzelem, azzal meg a hallgatóság könnyen tudott azonosulni. Furcsa volt átmenni a változáson.
A mai napig el szoktam mondani a közönségnek, akikkel beszélgetek koncert közben, hogy most egy olyan dal következik, ami lehet, hogy nem fog tetszeni, de én nagyon szeretem.
Megértik. Egyébként évek hosszú munkája volt benne, hogy meg merjek szólalni a színpadon. Viszont csak tavaly csináltam életemben először olyat, hogy egy teniszversenyen bekiabáltam. Én csodálkoztam rajta a legjobban.
Kovács Kati
Honnan ez a zárkózottság?
Igazából csendes alkat vagyok. Ha nem szól hozzám a férjem, elvagyok magamban. Nem szoktam eljárni otthonról, régen a testvérem gyerekeit vittem csak el ide-oda, hogy lássanak mást is, legyen önálló véleményük a világról. Most már az ő gyerekeiket viszem maximum. Mert mindig voltak gyerekeim, még ha nem is sajátok. Felelősséget vállaltam értük. A nyolcéves unokaöcsémet úgy tanítottam meg vezetni Siófokon, hogy az injekciókúra után, ahova hetente kétszer hordtam, kivittem a tanpályára, és az ölembe ülhetett. Egyik alkalommal elrontottam a gyomromat, azt mondta, ha nem lennék ilyen irigy, most ő vihetne engem be a kórházba. Nem jöttem rá, hogy bár csak a Zsiguli kormánykereke alatt látott ki, tényleg megtanult vezetni. Mindig alábecsüljük a gyerekeket. Terhelhetőbbek, ér-deklődőbbek, nagyon fontos velük foglalkozni. Nem szabad nekik azt mondani, hogy ehhez te nem értesz. De igen! Másodpercek alatt megtanulják, amiket mi napok, hónapok alatt. Egerben, a Szilágyi Gimnáziumban angolkisasszonyok tanítottak, akik átörökítették a szellemiséget. A minap beszéltem Törőcsik Marival, kiderült, ő is oda járt. Magáztak minket, nagyon nagy tisztelettel beszéltek velünk, ami meglepő volt abban a világban. Lehet tisztelni a gyerekeket, komolyan kell őket venni. Nem kényeskedni velük…
Egyszer azt mondta, olyan rossz gyerek volt, csoda, hogy túlélte. Sikerült mindent meghálálnia az édesanyjának, aki egyedül nevelte a testvéreivel?
Rendkívül optimista, vidám ember volt, pedig nagyon nehéz dolga volt a háború után három gyereket felnevelni és ellátni. Neki a világ legtermészetesebb dolga lett a tévében nyilatkozni, miközben nekem még mindig remegett a kezem ettől. Egyszer, amikor az autóból kikáromkodtam, mert konkrétan életveszélybe kerültünk a másik sofőr miatt, rám szólt, hogy viselkedjek szebben, mert egy énekesnek nem szabad így beszélnie. A testvéreim szerint igen, sikerült mindent meghálálni. Amikor elkezdtem egy kicsit jobban keresni, akkor azzal törődtem, hogy jobb sorsa legyen. A húgom és a bátyám szerint is egész életemben meg akartam hálálni, hogy felnevelt minket. Jött velem minden előadásra, volt, hogy Berlinbe repülővel mentünk, de autóval jöttünk vissza. Sokat „nyüzsgött”, nagyon szerette ezt az életet. Az utolsó egy évében már nem tudott jönni, 91 elmúlt, már nagyon fárasztotta. Milyen büszke volt rám… Egyszer a tévében a Csárdáskirálynőt kellett énekelnem, eredeti hangnemben adtam elő, a zenekar nagy megdöbbenésére. Akkor LGT-s, rekedt dalokat is énekeltem. Édesanyám erre azt mondta: „Kislányom, ha tudsz operettet is, akkor miért ordibálsz összevissza?” Szerette, ha énekelek. Szórakoztatta… Még nem sikerült kihevernem, hogy elment… Ezt nem is lehet…
Kovács Kati az Egri Csillagok Sétányán (MTI Fotó: Komka Péter)
Nem nagyon beszél a férjéről. Pontosabban azt sem tudtuk, hogy a férje…
Mert civil. Informatikus. Nem szereti a nyilvánosságot. Amikor összekerültünk, azt mondta, egy kikötése van: ki akar maradni a médiából. Nem az a típus. Leül a számítógépe elé, azt mondja, mindjárt jövök, és felkelek másnap, és még mindig ugyanott ül. Zárkózott, csendes ember. Szórakoztató, érdeklődőbb a politika iránt, mint én. De már odáig eljutottunk, hogy én is megnézem, bizonyos eseményekről hogyan nyilatkoznak a politikusok. Mostanában sokat bosszankodom azon, hogy túlságosan sokat foglalkoznak egymással, nagyon rosszulesik, amikor egyik a másikat csúnya szavakkal illeti. Van intelligensebb módja, mint egymást sárba taposni. Finomítani kellene a stíluson… Érdeklődő vagyok, mindent megnézek, szokta is kérdezni a férjem, hogy te ezt honnan tudod… Tévéfüggő vagyok, onnan. Reggel az első mozdulatom, hogy bekapcsolom, elalvás előtt pedig az utolsó, hogy ki. Hivatalosan a férjem, de a párom szó jobban tetszik. Az kifejezi az összetartozást. Kell egy társ. Jóban-rosszban. Alapvető emberi ösztön, hogy keresünk egyet, ez majdnem olyan program, mint levegőt venni.
Mi az, amit másképp csinálna, ha lenne ilyen opció?
Soha nem tudtam például, milyen jelentősége van egy sportcsarnokos koncertnek. Magyarországon ez az elismertség fokmérője. Nem volt mellettem olyan, aki súgjon, aki jobban ért az üzlethez. Túlságosan el voltam foglalva a zenével, a filmezéssel, néha a színházzal is. Kevésbé figyeltem az üzleti részére az életemnek, tipikus esete vagyok, akinek szüksége lett volna egy menedzserre. Nagyon sok problémám nem volt az életben, de át tudok lépni dolgokon, nem tartok haragot. Nem vagyok egy kritikus ember, de persze van véleményem. Volt az életem folyamán egy-két ember, akit nem szerettem meg, vagy annyira megbántottak, hogy töröltem a nevüket a listámról. De ez nem érdekel egy idő után. Valójában az évek múlásával azt is megkedveltem, akit nem szerettem, mert hozzátartozik a múltamhoz, az életemhez, miközben nem vagyok egy múltba tekintgető típus, és nem gyűjtögetek. Azt a drága párom teszi, mert ő viszont nagy gyűjtögető. Hiába mondom neki például, hogy az egy rosszul sikerült fénykép, erre ő azt mondja: de emlék. Ha látok egy archív műsort a tévében, olyan érzés, mintha nem is én lennék, hanem egy családtagom. Olyan furcsa… Ilyenkor inkább történetek jutnak eszembe az adott felvételről. A nőknek egyébként csak egy ruhát kell mutatni, és arról minden eszükbe jut.
Az interjút Biró Attila készítette, eredetileg a Best magazinban jelent meg.