„Szép, tavaszias nap volt, amikor a kiscsibe szétroppantotta a tojás héját, és kitámolygott a szabadba. A nagy tér, a fény szokatlan volt neki, de ösztönösen talpra állt, és elindult az ismeretlen világba. Igyekezett mindig biztonságot nyújtó anyja mellett maradni, testvéreivel együtt szaporán kapkodta apró lábait a baromfiudvarban. Felcsipkedte a pici fűszálakat, apró magokat, élvezte a napfényt, és úgy érezte, hogy az élet tulajdonképpen nagyon szép. Elgondolkodott azon is, hogy ha felnőtt és nagy lesz – olyan, mint anya –, neki is sok csibéje lesz, és ő is nagyon büszkén fog velük sétálgatni. Néha odafutott a sáros alumíniumtálhoz, és kicsi csőrét bele-belemártva élvezte a vizet.
A harmadik napon ismeretlen, hatalmas valami jött be a baromfiudvarba. Elzavarta anyát, őt és még pár testvérét felkapta, és egy letakart kosárba tette. Aztán zúgást hallott, zötyögést érzett, és valahol mélyen belül sejtette, hogy élete megváltozik. Nagyon félt, összebújt testvéreivel, és ez egy kis nyugalmat adott neki. Csendben, panaszosan csipogott, és várt.
Nemsokára zaj és lárma szűrődött be a letakart kosárba, ismeretlen hangok és szagok fogták körül őket. Fényt látott, egy kéz megfogta és betette egy szögletes, fura szagú dobozba. Nagyon sötét volt bent, csak a doboz tetején, pár apró nyíláson jött be a fény. A kis állat rettegve gömbölyödött be a sarokba. Ismét zúgás, zötyögés… majd kinyílt a doboz, és a kiscsibe egy nagy szobában találta magát. Egy kis kéz benyúlt érte, kivette és letette a földre. Furcsa hangokat hallott, és úgy érezte, menekülnie kell. Ösztönösen elkezdett futni, el a veszélytől, vissza a testvéreihez, anyához – de a kis kéz mindig felkapta és visszatette a doboz mellé. Egy idő múlva nem bírta tovább. Lábacskái szétcsúsztak a sima, csillogó parkettán, és egyre jobban fájt, amikor rémülten megpróbált feltápászkodni. Csüggedten legubbasztott, és várta sorsát. A kis kéz lökdöste egy darabig, aztán felkapta és betette a dobozba.
Éhes volt és szomjas.
Nemsokára kinyílt a doboz, és valaki kenyérmorzsát meg kukoricát szórt be neki. Mohón vetette rá magát az ismeretlen ételekre, és pici csőrével megpróbált minél többet összekapkodni, hogy legyen majd ereje a meneküléshez, ha újra kikerül a dobozból. A kéz egy kis edényben vizet tett be neki, és a kiscsibe úgy érezte, talán – ha erőt gyűjt – sikerülni fog elszaladnia, és megtalálni testvéreit.
Éjszaka érezte, hogy pici begye nagyon feszül.
Reggel megint kapott kenyérmorzsát, furcsa ízű ételdarabokat, de nagyon éhes volt, és mohón összeszedte mindet. Ismét kivették. Ismét menekülni próbált, és ismét csak elkapták, mindig elkapták, amikor már úgy érezte, kijut a fényre. Mikor támolyogva újra és újra lábra állt, betette a kis kéz a dobozba, és rátette a fedelet. Nagyon sötét volt, és a kiscsibe szeretett volna legalább a fényen lenni, de hiába. Ült a koromsötét dobozban, és remegve várta, mi fog történni. Begye egyre jobban feszült, egész teste fájt, karmocskái görcsösen kaparászták a doboz falát. Lassan a nyílásokon sem jött be fény, egyedül, szorongva ült a dobozban, és halkan csipogott.
Egy idő múlva rosszul lett. Apró teste feszült, fulladozott. Lábai nagyon fájtak, látása egyre jobban elhomályosodott. Próbált felkelni, de nem tudott. Karmaival húzta magát a dobozban a víz felé, de az ivás után még rosszabbul lett. Kis begye kigömbölyödött, kapkodta a levegőt. Lassan az oldalára dőlt.
A nyílásokon nemsokára gyenge fény szűrődött be, de a kis állat már nem tudott odamenni.
Pici szíve egyre lassabban vert, egész teste rettenetesen feszült, lábai már nem engedelmeskedtek. A fény egyre erősebb lett, és a kiscsibe utolsó erejével megpróbálta odavonszolni magát, hogy magába szívhassa az éltető napot. Oldalán fekve kinézett a nyíláson, és a testvéreire gondolt, a baromfiudvarra, anyára, napfényre. Még meghallotta a kis kezű hangját, ahogy egyre közelebb jön a dobozhoz, és fel akart készülni az újabb menekülésre, de már nem volt annyi ereje. Szemecskéjét a nyílás felé fordította, és lassan behunyta, aztán nem mozdult többé.
Másnap reggel egy bekötött nejlonszatyor került a kukába, egy pici, kihűlt testtel.
Élt öt napot.
| Ez a szomorú történet azért került papírra, mert ehhez hasonló esetek számtalanszor történnek meg a húsvét utáni időszakban, a gyermekek számára felelőtlenül megvásárolt csibékkel. A kis állatok speciális hőigénnyel és takarmányozási sajátosságokkal, nyugalom iránti szükséglettel rendelkeznek, melyeket házi körülmények között igen nehéz biztosítani. Ellenkező esetben ezek az állatok néhány nap vagy hét kínlódásra, és biztos halálra vannak ítélve. Tapasztalatainkat összegezve: kíméletlen dolog csibéket, nyúlfiókákat húsvéti meglepetés gyanánt vásárolni, mert ezzel rossz állatvédelmi szemléletre neveljük a gyermekeket, és az állatokat is csak kínozzuk. A helytelen tartási körülmények között élő állatok szenvednek, és bár haszonállatokról van szó, amelyek levágásra kerülhetnek, akkor is fájdalmat érezni, félni, szenvedni, ragaszkodni képes élőlények. Jelenleg törvény bünteti az állatkínzást. Nincs messze már az az idő sem, amikor – megfelelő bizonyítási eljárás mellett – az ilyen jellegű állatkínzás is bűncselekménynek fog minősülni. Dr. Varga József |
Olvasóink itt fórumoznak a témában, csatlakozz hozzájuk!