Dr. Tolnayné Csattos Márta 12 évvel ezelőtt veszítette el a látását, előtte gyengénlátó volt. Egy rosszindulatú daganat miatt kemoterápiát kapott, így pusztult el az ép retinája, s lett egyik pillanatról a másikra látássérült. Ha azt gondoljátok, hogy az örök optimista és tevékeny Mártát bármiben is gátolja, hogy nem lát, akkor nagyon tévedtek. Bár nem volt könnyű megbirkóznia ezzel az új állapottal, mára megtanult együtt élni vele. Az utcán fehér bottal közlekedik, de az otthonában minden zugot ismer, tökéletesen eligazodik, főz, mos, takarít, pontosan úgy él, mint a legtöbb anya.
„Van egy nagyon jó családom, amikor túlestem a gyászon, ami a látásom elvesztésével járt, akkor azonnal feltaláltam magam. Gyógypedagógus vagyok, elemi rehabilitációval foglalkozom, vagyis olyan emberekkel dolgozom, akiknek elromlott a látásuk valami miatt, és segítek nekik megtanulni azt, hogyan élhetnek mégis önállóan. Korábban rengeteg embert tanítottam fehér bottal járni, amikor nekem lett szükségem rá, akkor állandóan a saját hangomat hallottam vissza, ahogyan magyarázok, ez nagyon fura volt. A kiszolgáltatottság a legrosszabb ebben az állapotban, attól féltem leginkább, de nekem egy csodálatos férjem van, aki egész életünkben azt közvetítette, hogy minden jó így, ahogy van, és mindig, mindenben támogatott.
Együtt járunk egy hónapban egyszer nagybevásárlást csinálni, egyébként én vásárolok egyedül, általában olyan helyen, ahol ismernek, és ott tudom, hogy mi hol van. Szerintem a lakásban semmi sincs miattam másként, de ahogyan vártunk titeket, a nagylányom azt mondta, hogy minden rám van méretezve. Az biztos, hogy van egy közlekedőfolyosó a nappali-konyha-étkezőben, és az ebédlőasztal a pulttal egy vonalban helyezkedik el, ugyanis így én könnyebben ki tudom szolgálni a családomat. A konyha tulajdonképpen egyszemélyes, és azok a dolgok, amiket gyakran használok, számomra elérhető magasságban vannak, mindennek pontosan tudom a helyét, és igyekszem mindent ugyanoda visszatenni, hogy könnyen megtaláljam.
Mindennap főzök, és például a húsokat úgy teszem el a fagyasztóba, hogy előtte Braille-írással felírom, hogy mi van a zacskóban, mert azt nem tudom kitapogatni, minden fagyott hús egyforma.
Van egy pici készülékem, azzal készítem el a feliratot, semmi bonyolult nincs benne” – meséli Márta, és már elő is varázsolja a pici Braille-írót.
A lakásban tisztaság és rend van, dacára annak, hogy éppen Márta mindkét unokája ott van, Katica és Doma is. Rájuk sokszor vigyáz a nagyi, olyankor sokat játszanak és finomakat esznek. Most éppen a hátsó szobában kocsikat gurít Doma a nagymamájának, és közben beszélgetnek.
„Még egy dolog van: a fűszertartók, azokra is ráírom Braille-írással, hogy mi van bennük. De tényleg csak ennyi extra van nálunk. Persze, ha belegondolok, az igaz, hogy nem nagyon tudnék indukciós tűzhelyen főzni, mert a digitális kijelzőt nem tudnám beállítani. Szomorú, hogy lassan minden elektronikus kijelzőt kap, mert azokkal szemben esélytelen vagyok. Aztán ott van a mosógépem, ami egy felültöltős gép, és naponta két adag ruhát is kimosok benne, azért szoktam rimánkodni, hogy még sokáig bírja, mert azt be tudom állítani, még nem digitális a kijelzője, hanem rendes, tekerhető, így tudom, hogy melyik programhoz milyen állásra kell csavarnom.
A mikróval meggyűlt a bajom, de mióta a férjem kitalálta, hogy recéket ragasztottunk az állítógombjára, azóta pontosan tudom én is, hogy milyen pozícióba kell tekernem a melegítéshez.
A modern gépek tervezői nem nagyon gondolnak azokra, akik nem látnak, ehhez a sok új digitális kijelzőhöz lassan kellene egy kijelzőolvasó is, akkor a látássérültek is könnyebben boldogulnának.
Én egyébként az egyszerű dolgok híve vagyok, és ezt tanítom a munkám során is, nem biztos, hogy szükségesek az méregdrága, beszélő okosdolgok, sokszor egy kis leleménnyel egyszerűbben és olcsóbban is meg lehet oldani a helyzetet. Néha persze velem is előfordul, hogy eltörik egy-egy pohár, olyankor vattát veszek elő, és azzal szedem fel a földről a szilánkokat, utána felporszívózok” – meséli Márta.
Gyors léptekkel nyit be a hálószobába, ahol a nagy beépített szekrényben lapulnak a saját kötésű pulcsijai. Pontosan tudja, melyiket emeli ki, sorolja a színeket, ez a piros, ez a csíkos, ez a rózsaszín…
„Csak akkor tudok kötni, ha hagynak békében, senki nem zajong, a legjobb, ha egyedül vagyok, mert a mintáknál számolom a szemeket, és arra bizony oda kell figyelnem. A méretet is a szemek számából tudom, és nagyon büszke vagyok arra, hogy sikerülnek a munkáim. Gyakran kötök ajándékba is pulcsikat a családomnak, szeretem, ha én magam készíthetem a meglepetést. A csíkos pulcsit a maradék fonalakból kötöttem, a csíkok miatt különösen oda kellett figyelnem, ez nem volt egyszerű, viszont szerintem jól sikerült. Ami rajtam van, azt is én készítettem.
Sosem probléma a szekrényből elővenni a ruháimat, pontosan tudom tapintásról, hogy melyik az enyém, ebben tévedhetetlen vagyok” – meséli nevetve Márta.
A házimunkákat is ő végzi a lakásban, takarít, felmos, de nem felmosófával vagy modern moppal, hanem csakis négykézláb. Mint mondja, így érzi legjobban, hol van piszok, hol kell jobban odafigyelni. Egy ideje a nagytakarításra már egy ismerősüket hívják el, Márta mosolyogva azt mondja, a férje elkényezteti őt, nem akarja, hogy túl sokat dolgozzon.
„Mindennap főzök, amint hazaérnek a gyerekek vagy a férjem, én azonnal pattanok, és teszem eléjük a főtt ételt. Nemcsak szeretek főzni, de annak is örülök, hogy gondoskodhatok róluk. Cserébe ők is segítenek mindenben, én vagyok a lakberendező, de a férjem mindig elkísér, hogy kiválasszuk a bútorokat. Legyen egyszerű, megfizethető, de mégis szép, ez a mottóm. Legtöbbször az IKEA-ban vásárolunk, és szinte mindig világos színeket választok, mert a lakásunknak nem minden helyisége napos. Más szempontom nem nagyon van, néha a gyerekek is beszállnak ötletelni, így került a napsárga járólap a nappaliba. Szeretem, ha az otthonunk vidám, lakályos, modern és közben kényelmes is. Sokat vigyázok az unokáimra, ők már abba születtek bele, hogy nem látok, így aztán megvan a kialakult rituálénk. Azóta lényegesen könnyebb, mióta tudnak beszélni, és meg tudják mondani, hogy mit szeretnének.”
Közben hazatér Lajos, Márta orvos férje, és tényleg, a felesége azonnal melegíti az ebédet, aztán a házaspár leül együtt kávézni. Lajos átöleli felesége vállát, és egy pillanatig sem kérdés, hogy nagyon szeretik egymást. A kávét Lea készíti el, aki 21 éves, és óvónőnek készül, ikertestvére, Ráhel csak aludni jár haza – ahogy a szülők mondják –, mert ő az orvosira jár, állandóan hullafáradt. Barnabás 25 éves, gyógypedagógus, és nemrég eljegyezett egy lányt. És ott van még a legidősebb lány, a 29 éves Petra, ő Katica és Doma édesanyja. Bár Petra jogot végzett, jelenleg gyönyörű figurákat horgol, és ebből igyekszik felépíteni egy saját vállalkozást. Az unokák nagyon közel laknak Mártáékhoz, ezért rengeteg időt töltenek a nagymamával.
„Biztosan láttad, hogy rengeteg könyv van a lakásban, nagyon szeretünk olvasni, amíg láttam, addig sokszor fel is olvastunk egymásnak a férjemmel, mióta ez nem megy nekem, azóta ő szokott felolvasni, illetve hallgatunk hangoskönyveket, meg olvasok elektronikusan.
Öt gyerekem van, négyet Tolnaynak hívnak, az ötödik az elemi rehabilitáció. Nem vagyok egy karrierlady, csak egy a szakmáját szerető feleség és anya. Persze büszke vagyok a publikációimra, és nagyon szeretem a munkám, de a férjem, a gyerekeim és az unokáim mindennél előbbre valók.
