A francia királyi udvar hölgyei hobbiból szabdalták szét a saját ruháikat és bútoraikat

XVI. Lajos francia király uralkodásának idején különös hóbort ütötte fel a fejét a versailles-i udvar nemes hölgyei (és némely urai) között: az ún. parfilage, amit mondjuk kibogozásnak lehetne fordítani (a továbbiakban pedig az egyszerűség kedvéért és azért, mert mindennek kell egy magyar név, parflizásnak fogjuk nevezni). Maga a tevékenység afféle fordított vagy destruktív kézimunka volt: vagyis az ezt gyakorlók gondosan kibogozták és eltávolították az arany- vagy ezüstszálakat a fonatokból, csipkékből, rojtokból és aranyhímzésekből, amelyek a kor számos elegáns ruhadarabját és bútorszövetét díszítették. Ennek a műveletnek tulajdonképpen semmiféle gyakorlati haszna (vagy mondhatnánk: értelme) nem volt, legfeljebb annyi, hogy az így visszamaradt nemesfémszálakat afféle trófeaként el lehetett rakni.

Ez általában társasági időtöltés volt, mivel leggyakrabban a barátok és a családtagok körében gyakorolták. A legbuzgóbb parfileuse-ok, azaz  a parflizást művelő hölgyek nagy összejöveteleket, szalonokat és partikat szerveztek, amelyeken a vendégek kedvükre bogozgathatták az aranyrojtokat, és közben zavartalanul cseveghettek bármiről, hisz ez a fajta kézimunka (vagy inkább babrálás) nem igényelt komoly elmélyülést. Ezek a parfilage-partik még a különböző divatőrületekre amúgy is fogékony Marie Antoinette királynő és a francia udvar legelőkelőbb hölgyei körében is igen népszerűnek számítottak. 

A parflizás egy idő után annyira elterjedt Franciaországban, hogy az 1770-es évek közepére sok lelkes kibogozó egyszerűen kifogyott a fémszálak eltávolítására szolgáló tárgyakból. A kereslet olyannyira megnőtt, hogy néhány vállalkozó kedvű üzletember olyan nemesfémszálakkal átszőtt kellékeket kezdett gyártani, amelyek kizárólag arra voltak jók, hogy szétszedjék őket: ezeket a pantinoknak hívták, ami franciául zsinegekkel mozgatható bábot, gyermekjátékot jelent, illetve átvitt értelemben olyan személyre is használják, aki döntésképtelen, jellemtelen vagy befolyásolható. Szóval a pantin végső soron megfelelő névnek tűnt egy olyan tárgy számára, amelynek egyetlen célja, hogy végül megsemmisítsék. A művelethez egy éles, hegyes ollóra és egy zsebkésre volt szükség, de sokan orsót is vittek magukkal, hogy arra tekerjék fel a kihúzott fémszálakat. A hölgyek eleinte a saját háztartásaikban fellelhető szerszámokat használták erre a célra, aztán később, ahogy egyre terjedt a divat, megjelentek a dizájnos kis táskába csomagolt, míves kidolgozású és meglehetősen drága parfli-készletek is a piacon.

A parflizással foglalkozó arisztokrata hölgyek többsége kezdetben kedvtelésből művelte ezt a furcsa tevékenységet, vagy azért hogy nyilvánosan mutogathassa kecses és ügyes kis kacsóit. Amikor azonban a francia forradalom anyagilag is kezdte megviselni a francia arisztokratákat, a parflizás sokuk számára nélkülözhetetlen pénzforrássá vált. Legalábbis egy korabeli szerző szerint egy szorgalmas és elszánt parflizó annyi finom nemesfémet tudott magának kibogozni, hogy évente akár 250 livre-re is szert tehetett, ha munkájának gyümölcsét eladta egy aranyművesnek vagy ékszerésznek. Nem véletlen, hogy ma is számos olyan korabeli ruhadarabot, lakástextíliát, faliszőnyeget és egyebet találni, amelyekből teljesen hiányoznak azok az arany- és ezüstszálak. Időnként egyébként az is előfordult, hogy nyilvános társasági eseményeken – mondjuk egy színházi páholyban – bizonyos hölgyek orvul kiszedegették a nemesfémszálakat a mellettük ülő úriember ruhájából, majd gyorsan elszeleltek, mielőtt fény derült volna a rongálásra.

A hóbort hamar túljutott Franciaország határain, és szinte minden európai udvarban felütötte a fejét hosszabb-rövidebb időre: 1790 körül Angliában is megjelent a francia forradalmi terror elől menekülő arisztokratákkal együtt. Itt drizzling néven lett ismert. A parflizási divat egész sokáig tartotta magát, majd nagyjából a Napóleoni háborúk idején szinte teljesen megszűnt ez a gyakorlat. Az utolsó kitartó parflizó (egyben az egész műfaj egyik legismertebb alakja) egy férfi volt, Lipót szász-koburg-saalfeldi herceg (később I. Lipót néven belga király), aki első felesége, Sarolta Auguszta walesi hercegnő 1817-ben bekövetkezett halála után kattant rá a bogozgatásra, és valóságos megszállottá vált: szinte mindenhová magával vitte a teknőspáncélból készült parflidobozát, annak ellenére, hogy ekkorra a legtöbb ember már nem művelte ezt a bizarr hobbit, legalábbis nyilvánosan biztos nem. I. Lipót viszont még állítólag királyként sem tudott leszokni róla, és élete végéig buzgón vagdosta, tépkedte és csévélgette az arany- és ezüstszálakat.