Szitanyomott életérzés, ami generációk fiatalságát határozta meg – A bandapólók története

A kollektív vágy, hogy egyediek legyünk, hogy kifejezzük stílusunkat, gondolatainkat és érzéseinket, fiatalon hatványozottan jellemző mindenkire. Ha felnőttként belesimulunk is a középszerű hétköznapokba, azért tizen- és huszonévesen még ott a lázadó kedv, a bonyolult érzéseknek pedig tökéletes kifejezőeszköze a zene. Általa egyszerre lehetünk egyéniségek, és tartozhatunk egy csoporthoz, lázadhatunk a szülők ellen, és megfelelhetünk a haveroknak.

A valahova tartozás eszközeként jöttek létre az első bandapólók is, amik egykor igazi státuszszimbólumok voltak a középosztály fiataljai körében, mára azonban sok szempontból átalakult a viselési morál.

Ájuldozós kislányokkal kezdődött

A bandapólók és turnépólók története a ’40-es évekre nyúlik vissza, amikor egy olasz származású ifjú bársonyos hangjával és pop-dzsessz dalaival leénekelte a bugyit Amerika lányairól. Az énekesek iránti rajongás ma ismert formája akkoriban éledezett, az összes aranytorkú sármőr közül pedig Frank Sinatra volt az, akinek a legtöbb kijutott a jóból. Nem volt az a szülői szigor és jól neveltség, amit ne dobtak volna félre a tinilányok, ha megneszelték, hogy imádott énekesük a környéken kódorog. Hatalmas tömegekbe verődtek, sikoltoztak, és profin műájuldozva követték bálványukat mindenhová.

Frank Sinatra népszerűségéhez a rajongás kézzel fogható eszközei is gyorsan elkezdtek kapcsolódni, jelesül, hogy még a lányok is ugyanolyan pöttyös csokornyakkendőt kötöttek, visszatűrt szárú, fehér egyenzoknit viseltek, dzsekijük hátára pedig hatalmas betűkkel írták rá kedvenc énekesük nevét. A bobby-soxereknek elnevezett csoport szépen megágyazott az újkori bálványimádásnak, ami immár az öltözködést is érintette. 

Még a fürdővizüket is eladták volna

Az első rockkoncerthez kapcsolódó pólókat, úgy tartják, az ötvenes években gyártották, nevezetesen egy Elvis Presley rajongói klub készítette a rockabilly srácoknak, akiknek a konformizmuson túlmutató kúlság épp úgy mint ma, szorosan összefonódott az énekes, a zenei stílus iránti rajongással.

Az első, tömeges méretekben, megfontoltan bevételnövelő célzattal gyártott bandapólókra azonban a hatvanas évekig várni kellett. Az amerikai Mad szatirikus humormagazin indította be a rakétákat, ami rajzos, vicces feliratos pólókat kezdett akkoriban árulni, de amúgy is lehetett valami a levegőben, ami a szitanyomott reklámpólók sikerét felkorbácsolta, hiszen ugyanerre az évtizedre datálható a smiley-pólók megszületése is.

A feliratos pólók (és nagyjából minden más, együtteshez kapcsolható ajándéktárgy) hirtelen jött népszerűsége a Beatlest érte utol először, akik pechükre jó darabig a legkevesebbet profitáltak az egészből. A licenc szerződésekkel ugyanis nem tudták megfelelően lekövetni a történéseket, a szabályozatlan jogi környezetet pedig egy sor üzletember kiszimatolta. Egyszerre csak mindent a The Beatles nevével akartak eladni: Ringo Starr babák, gombahaj parókák, rágógumik és persze bandapólók millióit gyártották szerte a világban, egy amerikai cég pedig még azért is bejelentkezett, hogy egy dolláros üvegáron szívesen értékesítenék az énekesek használt fürdővizét.

Náluk is profitorientáltabbak voltak a béke gyermekei, a hippikorszak rockkoncertjeinek logózott batikpólói már minden szempontból szervezetten piacra dobott termékek voltak. Jimi Hendrix, Janis Joplin, Santana vagy a Grateful Dead promóját például egy háborús veterán, Bill Graham intézte, neki köszönhető, hogy a koncertek addig sosem látott teátrális magasságokba jutottak. Ő szervezett le először rockkoncerteket stadionokba, és alapította meg az első, rockzenészekhez köthető ajándéktárgyak forgalmazásával foglalkozó vállalatot, a Winterland Productions-t is. Ahogyan nőtt ugyanis a Woodstock-láz, úgy terebélyesedett a biznisz is a különféle logózott ruhák és kiegészítők irányába. Még maga Tommy Hilfiger is ezen az úton indította el anno vállalkozását, mikor The People’s Place néven füstölőket, lemezeket, trapéznadrágokat és más divatcikkeket kezdett árulni.

Gombhoz a kabátot, vagyis pólóhoz a koncertet

A fehér póló mint felsőruházati darab megjelenésével a pszichedelikus ködben úszó hatvanas évek után, a hetvenes évek lázadó, sátánistának kikiáltott rockzenekarain keresztül vezetett el az út a fekete rocker pólók máig ki nem kopó népszerűségéig.  Az első olyan rockbanda, amelyik nagyobb bevételre tett szert a bandapólókból és más ajándéktárgyakból, mint magából a koncertsorozatból, az AC/DC volt. Őket is túlszárnyalta aztán a KISS, őkk óvszertől a pelenkázó táskáig mindenre rányomatták már az együttes nevét, de vétek lenne megfeledkezni a The Rolling Stones-ról is, akiknek kiöltött nyelvű pólói 1971 óta részesei életünknek.

A  turnékra rárakódó zsibvásár a hetvenes években egyre fokozódott, miközben az árakat is folyton emelték, hogy az utolsó filléreket is kisajtolják a rajongók lelkesedéséből. Szépen futott is a szekér, mígnem jöttek a punkok, akik igyekeztek az egésszel szembemenni. Lázadtak a politikai és gazdasági helyzet, az elnyomás, a kapitalizmus kizsákmányolása ellen, a túlárazott turnépólók pedig tökéletes megtestesítői voltak ennek.

A biztosítótűkkel vagy alkalomadtán wc-láncokkal ékesített, szaggatott farmerekbe bújt ifjak így inkább maguk irkálták tele dzsekijüket lázadó üzenetekkel – pláne, hogy legtöbbjüknek pénze sem volt másra –, de vesztükre a punkban is épp úgy megtalálták páran az üzleti lehetőségeket. Például maga Vivienne Westwood is, aki anarchista üzentekkel és f*ck you feliratokkal sűrűn dekorált, saját tervezésű punk kollekcióival alapozta meg máig tartó sikerét. Miközben vitathatatlan hatással volt a bandapólók kinézetére, mainstream divatirányzattá is tette a szubkultúra velejét.

Mielőtt beköszöntött a netkorszak

A nyolcvanas években a Metallica vagy az olyan thrash metal zenekarok, mint a Slayer, tucatnyi módon dolgozták fel a vér, a halál és az ördög szerepét nem csak dalaikban, de pólóikon is, mígnem az emberiség eljutott egy újabb zenei csúcspontra: a hiphop műfaj felfutásához, ami új bandapóló divatot is teremtett. A korszak meghatározó csapatai, mint az N.W.A vagy a Run-D.M.C egy csapásra divatba hozták a túlméretezett pólókat, amiken persze továbbra is az együttesek vagy épp a rapperek nevei, arcképei feszítettek.

Az együttesekkel díszített pólók népszerűsége a kilencvenes években is még keményen tartotta magát, a Nirvanától a Spice Girlsig mindenki gyártotta őket, és minden rajongó megtalálhatta a számára kedves előadótól származó darabokat. A legtöbben úgy tekintettek akkoriban is kedvenc zenészükre, mint önmaguk kivetülése. Mint az az ember vagy zenekar, ami tökéletesen érzi, mi zajlik a fejükben és szívükben és olyan pontosan kifejezi helyettük, amire ők nem lennének képesek.

A zenei ízlés sokat elárul hallgatójáról, nem véletlen, hogy annyian megosztják cizellált Spotify lejátszási listáikat – lássa csak a világ, milyen vájt fülűek. A közösségi média egy sor eszközt kínál rá, hogy megmutassuk a világnak, kik is vagyunk, a zene iránti érdeklődés pedig mindennek fontos része lehet. Az Instagram előtti világban azonban mindezek nem léteztek, a fiataloknak jószerével egyetlen felületük volt, amin bármit kifejezhettek: saját maguk. Viselni egy banda pólóját világos és tiszta üzenet volt arról, mit gondol a világról, egy menő banda pólóját viselni pedig igazi, lázadó egyéniséggé tette, miután maguk a népszerű zenekarok sem épp a középszerűséget éltették koncertjeiken.

A bandapólókat is megérintette a luxus szele

Az internet betörése végül ezt az üzletágat is teljesen felforgatta. Az énekesekről szóló hírek, pletykák és fotók sokkal gyorsabban, sokkal könnyebben beszerezhetők. Ezek az eszközök pedig nem csak az elérhetőségük látszatát erősítették fel, de a rajongók kezébe is egy sor új eszközt adtak, amikkel kifejezhetik zenei érdeklődésüket és a zenén keresztül érzéseiket, gondolataikat. Mindezek közepette pedig a bandapólók egészen új értelmet nyertek.

A tömeg esztétikai szempontok szerint válogatja őket, olyan is visel Nirvana pólót, aki talán életében nem hallgatta végig az Unplugged albumot és az is ál-vintage The Rolling Stones-ban feszít, aki három számukat sem tudja megnevezni. Mert az most menő. Senkit nem érdekel, hogy nem volt ott Azon A Bizonyos Koncerten, aminek a pólóját viseli, hogy semmilyen személyes emléke nem fűzi őt az együtteshez, amíg az instás fotója atom jóra sikerül.

Sőt, a sztárok közül néhányan attól sem riadnak vissza, hogy akkor is heavy metal stílusban nyomtatnak saját pólókat, ha zenei stílusuk finoman szólva sem áll rokoni kapcsolatban vele. Zayn Malikra és Justin Bieberre legalábbis ezt nehezen mondhatnánk el, de Kendall és Kylie Jenner is kihúzta a gyufát, amikor a két rapper szentség, Biggie és Tupac arcképeit vették kölcsön pólóikhoz, majd rámontázsolva magukat 125 dollárért igyekeztek eladni, ki tudja, milyen életérzést kívánva közvetíteni velük.

A manapság sem túl olcsó, klasszikus turnépólók mellett az elmúlt években az énekesek egy újabb szeletkét is igyekeztek kihasítani a divattortából és könnyen lehet, hogy ez lesz az út, amin továbbgördül a bandapólók szekere. A legmenőbb nevek szívesen állnak össze divatházakkal egy-egy limitált kollekció erejéig, rajongóik tehetős rétege ugyanis él-hal az efféle holmikért, miközben a divatházak reputációjának is jót tesz, ha olyanokkal dolgoznak, akik a fiatal korosztály körében népszerűnek számítanak. De készített már saját kollekciót a rapper Lil Wayne, Travis Scott és persze Kanye West is, akik manapság épp úgy stadionokat töltenek meg koncertjeikkel, mint anno a Led Zeppelin – mondjuk, ők ma is megtöltenék gond nélkül.

A sokszor ingyenes zeneletöltéssel, albumvásárlással egybekötött, mindössze pár órára meghirdetett online ruhavásárlás lett a legnagyobb haszonnal kecsegtető értékesítési mód, pláne, ha a zenészek olyan arcokkal állnak össze, mint a Balenciagás Demna Gvasalia vagy Virgil Abloh. A rajongók garantáltan lerabolják a készleteket, hiszen egész egy az egyben a koncertekben is rejlő, vissza nem térő alkalommal kecsegtet, amikor vagy ott van az ember, és megveszi a pólót, vagy lemarad róla, és bánhatja. Csak most még koncert sem kell hozzá.

A középkorúak persze mindezzel másként vannak. Ők még tudják, milyen volt az élet az internet előtt, órákig sorban állni a jegyekért és az összekuporgatott pénzből megvenni a koncert egyedi pólóját, amit semmi pénzért nem dobnának ki, hiába fakult már ki az évek alatt. Hiszen elég ránézni, és elönti őket a nosztalgia: emlékeztet a régi szép időkre, a bulikra a haverokkal, a felejthetetlen koncerthangulatra – fiatalságukra.