Hová tűnt az X-faktor?

„És benned mi az X-faktor?” – halljuk ezerszer a kérdést az RTL tehetségkutatójában, vagyis a műsor és vele a zsűritagok az egyediséget, azt a bizonyos „pluszt” keresik a tehetséges jelöltekben. Most, hogy az első magyar széria első négy helyezettjének önálló albuma jelent meg A második X címmel és októberben itt az új Wolf Kati-album is, kíváncsiak voltunk, hogy sikerült-e az énekesek sajátos, különleges, összetéveszthetetlen stílusát eltalálni, vagy a slágerek a „mindent a kés alá” elvnek megfelelően szólnak majd; minél többféle hangzás található meg rajtuk, annál valószínűbb, hogy mindenki talál bennük valamit, amit szeretni fog. Ez, ha Geszti is megteszi a Gringo Sztárral, akkor az X-faktorosoknak szinte kötelező, amellett hogy a tehetségkutatóból megszokott stílustól se térjenek el lényegesen, mivel milliók szokták (és szerették) meg mindegyiküket úgy, ahogy az élő adásokban megismerték őket.

Holnapra jobb lesz?

Wolf Kati új lemezének már letölthető húzódala a Vár a holnap, melynek szerzői Rakonczai Viktor és Rácz Gergő (ex-VIP zenekar), akik az eurovíziós dalfesztiválra vitt dalát is írták. Két felettébb erőszakos és idegesítő dobgép dominálja a dalt, ami miatt a zenét nem igazán halljuk, legalábbis normális hangbeállításokkal nem. A szerzők vagányabb oldaláról szerették volna megmutatni Katit, és ehhez kellett a megfelelő erősségű „tuc”. A dal arról szól, hogy ha ma nem is történt semmi izgalmas, attól a holnap még jobb lehet (hm). Az említett „várt holnapnak” a szöveg szerint végtelen borzongást kéne okoznia: ezt meg is teszi; mindenféle módon és formában. Wolf Katinak nagyon jó hangja van, igazán megérdemelne pár számot, melynek hallgatása közben nem kellene kínosan éreznünk magunkat a zavarba ejtően együgyű szöveg és zenei alapok miatt. Tudjuk, hogy kilencvenes évek retró van, és hogy Lady Gaga is hasonlót csinál, de hát az sem mindegy, hogy egy vintage Chanel-ruhát viselünk a hetvenes évekből, vagy a nagyi nyaralóban felejtett otthonkáját.

Elviszi őket az ár?

Wolf Katiéhoz hasonló a helyzete Vastag Csabának. Akár Wolf, Vastag is ismert név volt már a tehetségkutató előtt, és nem igazán lehet fogást találni rajta. Vidéki musicalszínészként a második ligában haknizott, most pedig belőtték az első ligába, s ott egyből vezéregyéniség lett. Testvérével közösen felvett daluk, az Őrizd az álmod szintén Rakonczay–Rácz-szerzemény. Ez hallatszik is, de ők legalább nem kúlra akarták venni a figurát, hacsak a teljesen felesleges és lagymatag gitárszólóval nem az volt a cél. „Néha elvisz az ár, de a szív hazajár” – éneklik a dalban, mellyel a népszámlálást is promózzák. Minden a helyén van: a fivérek végigbringázzák az ugart, és a hazaszeretet a hallgatók vérében összeforr a Vastag fiúk szexuális vonzerejével.

Utóbbi pedig nem elhanyagolható tényező, ne feledjük, hogy az X-faktor első helyét, azaz a lehetőséget a kiugrásra kik is alapozták meg több száz forintos SMS-eikkel.
Az új album több, mint rejtélyes. Vastag maga is írt rá dalt, például a Szállj című művet, melynek szövegén vagy az látszik, hogy a szerző(k) szókincse nem haladja meg a kétszáz szót, vagy az, hogy a hallgatóságról feltételezik ugyanezt. „Gyerünk, szállj most fel, repülj el, ha kell, győzni fog, ha harcolsz, mindig a jó” – énekli Vastag. Elsőre nem is értjük, hogy mit akar, mert össze-vissza van az alany és az állítmány, hogy valahogy kijöjjön a ritmus, aztán pedig rájövünk, hogy a mondanivaló az, hogy ha harcolunk és jók vagyunk, akkor győzni fogunk. Ezt több dalban, több formában is hallhattuk már, de ahelyett, hogy harcolásra és a jó győzedelmeskedésében való hitünk megerősítésére buzdítana, inkább csak a kételyeinket erősíti, hogy vajon X-faktor-nyerteseknek kell-e dalszövegeket írni.

Cserébe viszont Csaba és menedzsmentje úgy látszik megtalálta azt a figurát, amiből ha hitelesen hoz, előbb-utóbb hazánk George Clooney-ja is lehet. Odapozicionálták, ahol hatalmas volt az űr a magyar popzenében (jóképű, fiatal, de már nem tinédzser férfi előadó), másrészt olyan a karaktere, hogy… senkit sem zavar. A nagymamák a régimódi úriembert látják benne, aki biztos kezet csókolna, ha élőben találkoznának, az anyukák pedig elengednék a lányaikat randizni vele, mert nem kéne attól tartaniuk, hogy terhesen jönnek haza. Vastag biztosan nem fog olcsó sört reklámozni a közeljövőben, Martinit viszont simán lehet, hogy igen.

Tévelygés a labirintusban

A „tehetségkutatósok” a tévéké, és a tévéknek nem az a céljuk, hogy slágereik, hanem hogy celebjeik legyenek. Jó szerződéssel a popcelebeket magukhoz kötik, és így lehet egy saját, reggeli műsorokba is könnyebben elővehető, átalánydíjas celebjük. A valódi popsztár veszélyes a tévének, a tévét ugyanis nem érdekli a zene, hiszen csakis tehetségkutatók formájában foglalkozik vele. Rúzsa Magdi sikeres önállósodási kísérlete ártott például a Megasztárnak: Tolvai Renáta többek között azért nem tudja megugrani Rúzsát, mert mindenki az utóbbiról beszél (és már foglalt a tehetséges, határon túli magyar énekesnő pozíciója).

Hasonló kényszerpályán evickél Janicsák Veca is: az első X-faktorban ő volt a kiugró hang, de mondjuk úgy, hogy nőként nem sok esélye volt, mert míg a szerelmetes tinilányok bőszen szavaztak például Vastagra, addig a tinifiúk World of Warcfraftot játszottak, vagy a Vecánál jóval kitárulkozóbb csajokat nézegették a neten. Veca Labirintus című dalával most ugyan kissé zavaros vizekre evezett, aminek valószínűleg nem minden rajongója örül, de tehetségéhez, onnantól kezdve, hogy hallottuk tőle az Empire State of Mind-ot, nem fér kétség.

Nem úgy, mint ahhoz, hogy a popzenei labirintusból, melyben a hangját eltorzítják, diszkós alapokra magyarkodó hegedűket tesznek, és körbenéptáncolják, valaha ki tud-e jutni. Nehéz feladat lehet. A szupermarketben terjesztett mű zenéjénél talán már csak a szövege lehet szövevényesebb. Az akadályok átlépése és a szerelem között vergődik, mint egy veszett kutya.

Megvan bennük a ZS-faktor

Zenére szöveget írni, illetve dalt írni külön szakma, sokan mégis úgy fogják fel, hogy az énekesek ún. „saját dalait” ők maguk szerezték. A turpisság azért nem tűnik fel, mert az elmúlt évtizedekben a zenének egyre kisebb az identitásformáló hatása, ezért nem különösebben figyelünk a szövegekre. Sok zenefogyasztó azt szeretné, ha nem kéne neki meghallgatnia ezer lemezt ahhoz, hogy el tudja dönteni, hogy mit fog szeretni és mit nem. Itt kerülnek a képbe a tehetségkutatók és háttérembereik. Ők odaszállítják a nézőknek kedvenc számaikat, és még az albumokat sem kell meghallgatni, mert azt is eldöntik helyettünk, hogy melyik szám lesz a sláger. Ilyen sláger pedig csak olyan dal lehet, ami semmilyen módon nem „fárasztó” a hallgatónak, vagyis hasonlítania kell valamire, amit nemrég hallottak.
Veca lemezén egyébként vegyesen vannak dalok angolul-magyarul. Van rajta Quimby-szám, amit elég nehéz lett volna elrontani, mert ugye maga a dal nagyon jó; van rajta latinos beütésű szerencsétlenkedés, amiért az illetékesek komoly büntetést érdemelnének, kellemes Zero-7-es nyúlás, Ha én rózsa volnék, és rajta van a Cindy Lauper által híressé tett I drove all night, olyan verzióban, amely bármelyik diszkóban azzal tűnne ki, hogy végtelenül gagyin szól. Mindez nem Veca hibája. Ő nyilván nem zeneszerző, nem hangmérnök, nem menedzser, és főképp nem piackutató. Kár, hogy a hangját, amiben benne van az „x”, felhasználták egy zs-kategóriás lemezhez, és csak azt remélhetjük, hogy ő is, mint Rúzsa, beint majd patrónusainak, és valahogy kihasználja, hogy „ismert név” lett a tévében.