Egyre bátrabban döntögetjük a tabukat a családon belüli, korábban szupertitkos érzésekről, szexről, félrelépésről, vagy akár a nyilvános szoptatásról. De még mindig lábujjhegyen járkálunk, ha a gyerekvárás és a szülés utáni időszak kerül szóba. Boldog, elégedett és új dimenzióban repdeső anyának lenni egyenesen kötelező. Szinte csak a várandósság alatti rosszullétek és a szülés utáni depresszió az, aminek a létezéséről azért legalább nyilvánosan is tudomást veszünk.
A fiatal, francia rendező, Rémi Bezancon úgy döntött, hogy feldolgoz egy önéletrajzi regényt, és megpiszkálja kicsit a felszínt. Mivel még nincs gyereke, de feltétlenül hiteles akart maradni, várandósokkal és anyákkal dolgozott együtt, a természetesség érdekében a női főszereplő póthasat kapott a terhesség idejére, a későbbi jelenetekben pedig több különböző korú csecsemő is szerepel. A forgatási helyszín állítólag egy idő után bölcsődére kezdett hasonlítani: a szülést például egy alig tízórás újszülöttel forgatták, így nagyjából három percük volt csak a felvételre.
Aggodalom: legyen már természetes…!
A történet nemcsak a bőséges babafelhozatal miatt érdekes, hanem azért is, mert gyakran nyers szókimondással beszél az anyává válás sötétebbik oldaláról és a szülők párkapcsolati nehézségeiről. A pár úgy dönt, hogy viszonylag friss, de annál nagyszabásúbb szerelmüket megkoronázzák egy gyerekkel. Kilenc hónap totális boldogság az első számú terv. De lassan szembesülnek azzal, hogy néhány kérdés mellett nem tudnak elmenni: Megmarad a hév a kapcsolatukban, ha már hárman lesznek? Minden megváltozik, vagy meg tudják őrizni önmagukat is? Teljesen új életbe kell kezdeniük?
A film nagy adag olyan érzéssel szembesít minket, amit nem illik érezni, pedig sokan ismerik. Néhány nézőre szinte felszabadítóan hatott a bemutatón: egy fiatal nő már a teremből kifelé mesélni kezdte a partnerének, hogy amikor az első terhességét közölték vele, akkor egy napig, amikor pedig a másodikat, akkor egy teljes hétig sírt folyamatosan. De nem csak a meghatottságtól.
Nincs ezzel egyedül. A megpróbáltatások nem érnek ott véget, hogy reggelente összeölelkezünk a vécécsészével vagy feldagad a lábunk. A hasunk mintha egy túlzsúfolt terem lenne, a lelkünk pedig végletek között ugrál, simán elsírjuk magunkat azon is, hogy túl forró a teavíz. Ha megkérdezik, hogy vagyunk, úgy teszünk, mintha babaszagú boldogságot árasztana minden percünk, pedig sokan tele vannak kételyekkel. Félnek, hogy elrontanak valamit, hogy nem fogja őket kívánni a párjuk, hogy talán mégsem olyan jó ötlet az apás szülés. És hogy jó anyák lesznek-e majd. Csak erről nem mernek, vagy éppen nem tudnak kinek beszélni. Pedig akkor lenne igazán felhőtlen a szülővé válás, ha nem éreznénk elfajzott ufónak magunkat a félelmek miatt, hanem tisztában lennénk vele, hogy az örömteli várakozás mellett az aggodalom is lehet természetes érzés.
Egyre távolabb a szextől?
A baba érkezésekor aztán a feje tetejére fordul az életünk. Ha sikerül megúsznunk vagy magunk mögött hagynunk a szülés utáni depressziót, akkor is karikákat látunk a kimerültségtől. A lakás úszik, fogalmunk sincs, miért sír megint/még mindig a kicsi, a gyerek érkezése pedig könnyen próbára teszi a szerelmet is. Anyaként a csecsemővel elválaszthatatlan egységgé alakulunk, ami mellett a férfi nehezen találja a helyét. A párunkkal hirtelen szinte sehova nem tudunk kettesben kimozdulni. Este legszívesebben azt mondanánk, „légy szíves, beszélgess velem, alig vártam, hogy felnőtt hangot halljak”, ő pedig a munkától fáradtan inkább a csendre vágyna. A fáradtságtól és a rajtunk ragadt kilóktól nem érezzük magunkat nőnek, az ágyról leginkább az alvás jut eszünkbe, ráadásul a tej a legváratlanabb pillanatokban kezd szivárogni a mellünkből, úgyhogy a szextől egyre távolabb sodródunk. Különben is, ott néhány hete még egy gyerek jött át! Mindketten meghittségre vágyunk, de a párunk nem találja az utat hozzánk, mi pedig nem is nagyon tudunk odafigyelni erre a szociális toporgásra. Az intimitás lassan nyomokban sem ismerős testileg vagy lelkileg, szégyelljük magunkat, és mire észbe kapnánk, már a totális széthullás küszöbén billegünk.
A film szereplői ezen az aknamezőn sétálnak végig, és robban is minden lépésük, mert nem tesznek szinte semmi erőfeszítést azért, hogy megtalálják a boldogságot megváltozott életükben. Emberiek, szeretetre méltók, csak éppen nem veszik észre, ahogyan túlnőnek rajtuk a problémák, végül pedig kicsit idegesítő nyafogásba fognak igazi próbálkozások helyett. Ezzel együtt (vagy éppen ennek ellenére) a mozi eléri, hogy valódi nevetések, felismerések és meghatottság váltogassák egymást nézőtéren. És a készítőkkel együtt nem szégyellik kimondani, hogy szülőnek lenni sokkal bonyolultabb a babakék üdvösségnél.
A legszebb dolog – bemutató: március 8-tól; forgalmazza az Odeon Kft.
És ha ez még nem lett volna elég…:
11 tabu, amiről kisgyermekes anyák nem beszélnek