Igen, de szerencsére már nem annyira. Ma már csak az ismertség maradt belőle, az emberek felismernek, mint színészt, de már nem teljes mértékben azonosítanak a szereppel.
Hogy gondol vissza Hoffer Józsira?
Nem szégyellem, mert igyekeztem tisztességesen dolgozni, és bár anyagilag biztonságot adott, nagy árat is követelt. Éjjel tanultam a másnapi szöveget, hatkor keltem, maga a forgatás szédületes tempóban telt, 12, de olykor 16-20 jelenetet is felvettünk. Ott igazán meg lehetett tanulni a filmezést, a filmhez szükséges koncentrációt, és azt is megtapasztaltam, hogy milyen ez a fajta népszerűség, mert az embert valóban azonosítják a szereppel, ez kétségtelen.
| Mi lett velük? Ilyenek most a Dawson és haverok szereplői. |
A közértben ön volt „Hoffer Józsi”?
Igen, ott is. De még a színházban is morajlott a nézőtér, amikor én léptem színpadra. Az egyik előadáson a Nemzetiben Sinkovits, Agárdy, Kállay partnereként játszottam, és a végén a sorozatnak köszönhetően százszor nagyobb tapsot kaptam náluk. Csak néztünk, hogy mi történik.
A sorozat mellett folyamatosan játszott színházban?
Természetesen. A pályám elején mindig nagy szerepeket akartam játszani, ami 5-8 évig meg is volt. Több vidéki színháznak voltam vezető színésze, a sorozat előtt pedig vagy száz tévéjátékot leforgattam. Amikor az ember ezeken túl van, már nem a nagy szerepek érdeklik, sokkal fontosabb, hogy jó kollégák, jó rendezők vegyenek körül, és jó legyen a műhelymunka.
A Bánfalvy Ágnes-féle Abigél színpadi feldolgozásában Torma igazgató bőrébe bújt idén.
Az Abigélben elég érdekes Básti után játszani ezt a szerepet, mert a nézőkben még nagyon erősen él a film. Amikor az Őrült naplóját csináltam Darvas Iván után, ahhoz is nagyon kötődtek a nézők, de én ezeket a kihívásokat mindig is szerettem. Nem szabad figyelembe venni, hogy ki játszott előttem egy szerepet, mert azóta eltelt 20-25 év, és a világ megváltozott.
| Mi lett velük? Ilyenek most a Vészhelyzet szereplői. |
Monodrámájával is járja az országot. Viszont ezt csak kevés színész vállalja el, miért?
Mert nagyon le kell vetkőznie a színésznek lelkileg. A monodráma akkor lehet sikeres, ha a legőszintébben mutatom meg magamból az ösztönöket, vágyakat, félelmeket, fájdalmakat. Azt szokták mondani, minél idősebb az ember, ez annál könnyebben megy. Hát nekem annál nehezebb. Sőt a feszültség, az idegesség is nagyobb, csak már nem az előadás rovására megy. Egy fiatal színész még túlidegeskedi, kapkod, talán a hangja sem jó helyen szólal meg, én meg a színpadra lépés előtt vagyok feszültebb, de amikor ott vagyok, már jobban megy a dolog. Valahogy olyan nekem a színészet, hogy már nem azért csinálom, mert csinálni akarom, hanem mert nem tudom nem csinálni. Nem felmegyek a színpadra, hanem már nem tudok nem felmenni. Engem mindig is a pokoljáró színész érdekelt. Azt mondják, van boldog színész is, de én azt nem ismerem.