Bele a közepébe!
A hobbit első része, a felénk Váratlan utazás alcímmel megtoldott film nekem némi csalódást okozott egy évvel ezelőtt. A történésmentes első óra, a gyerekes poénok, a vontatott tempó és a feszültség teljes hiánya számomra kissé megölte az élményt, így nem mondhatom, hogy remegve vártam volna a folytatást. Szerencsére a kezdést itt nem spilázták túl: egy nagyon rövid beszélgetést követően egyből egy akciójelenet kellős közepén találjuk magunkat, és pár percen belül óriásfarkasokat, gonoszul vicsorgó orkokat, lenyűgöző tájképeket és egy óriási medveembert (!) is láthatunk. Annyira sűrű az indítás, hogy ha egy percre elveszünk a popcornos vödrünkben, sok izgalmas dologról maradhatunk le. Itt már sejtettem, hogy ez a rész sokkal élvezhetőbb lesz, mint az elődje, pedig a film első két órája sárkányt csak említés szinten tartalmaz.
A tündék szépek. Na és?
A Smaug pusztasága sorban zavarja le a könyv történéseit, ám erőteljesen kiszínezve, megtoldva és kiegészítve az ott leírtakat (valahogy ki kell hozni 300 oldalból 3 háromórás filmet…). Itt már nyoma sincs Tolkien gyerekkönyves stílusának (A hobbit anno még kifejezetten piciknek íródott), hanem nonstop A Gyűrűk Urában megszokott komolykodás zajlik, és a történések nem csak egy „nagy kaland” részei, hanem a világ sorsát befolyásoló események. A sárkány kifosztására induló kis csapat a Bakacsin-erdőbe is eljut, ahol az óriáspókok után a tündék is képbe kerülnek, és velük a sztori is megérkezik a legunalmasabb pontjára. A hosszú, szőke hajú szépségek a visszatérő Legolasszal (Orlando Bloom) az élen mindig szúrósan és bölcsen néznek, szeretnek nagyot mondani, sőt egy, kizárólag a film kedvéért kitalált figura, Tauriel (Evangeline Lilly) még egy törppel is szerelembe esik, hogy ebből a trilógiából se hiányozhasson az egyébként teljesen történetidegen románc. És akkor még a soha ki nem fogyó nyílvesszőkről (?!) nem is beszéltem.
Mark Zuckerberg sehol nincsen
Amikor már kezdtem attól félni, hogy ez a rész is unalomba fullad, végre eljut a cselekmény a magányos hegy belsejébe, ahol Smaug, a rettegett sárkány alussza évtizedes álmát, annyi kincsen fekve, hogy azt még Dagobert bácsi is megirigyelné. Sárkányunkról nem árt tudni, hogy az amerikai Forbes magazin minden idők leggazdagabb fikciós karakterévé választotta, úgyhogy amikor megpillantottam a gigászi csarnokokban fekvő arany- és drágakőhegyeket, az állam is leesett. Egyszerűen nincsenek szavak, amelyek ezt a látványt visszaadhatnák. Az alkotók láthatóan akkor érzik igazán elemükben magukat, amikor ilyen fantasztikus helyszíneket és lényeket kell a vászonra álmodniuk. A törpcsarnokok és bányák látványa egyszerűen földbe döngölt. És ekkor még nem láttam Smaugot, a film marketingjében gondosan titkolt sárkányt, aki csak a pillanat töredékére tűnt fel az előzetesekben, hogy a látványa a moziban ülve mindennél ütősebb legyen.
Egy sárkány, aki mindent visz
Azt gyorsan leszögezném, hogy nem tartozom azok közé, akik néhány effektusmágus látványos tevékenysége közepette el szoktak alélni a vászon előtt, mert a trükkök többsége nem több üres pufogtatásnál és számítógépes erődemonstrációnál. Ám amikor Smaug megjelent a vásznon, azon kaptam magam, hogy egyszerre bámulom őt tátott szájjal, félek tőle, szórakozom rajta, és hallgatom gyönyörködve a pompás, pszichopata sorozatgyilkosokat idéző hangját (az eredetiben Benedict Cumberbatch szólaltatja meg, a de magyar szinkron se vall szégyent). Egyszerűen parádés nézni ezt a hatalmas, valódi színészi játékot bemutató lényt, aki legalább akkora forradalmat hoz majd a filmek világában, mint anno A Gyűrűk Ura Gollamja. Bilbó Smauggal folytatott eszmecseréinek, majd a törptárnákban folyó látványos üldözéseknek köszönhetően a film összes hibáját megbocsátottam, hiszen a mozi arra (is) való, hogy olyan csodák történjenek meg benne, amiket a való életben sosem láthatunk. Itt a szemem láttára született meg egy valódinak tűnő sárkány, és ez felér egy kisebb csodával.
