Ahogy telik az idő, egyre büszkébb vagyok arra, hogy olyan neveltetést kaptam, amiben kulcsfontosságú mások elfogadása. Nálunk a családban sosem volt téma, hogy más ember milyen vallású vagy bőrszínű, csak az, hogy milyen ember.
Ha sutyorognak, jön a “gond”
Akkor döbbentem rá arra, hogy sokkal nehezebb Angliában brit barátokat szerezni, mint gondoltam, amikor bekerültem a munkahelyemre. Nagyon kedvesek, első ránézésre nyitottak is az emberek, ugyanakkor egy bizonyos ponton túl nem engednek közel magukhoz. Nem is beszélve arról, hogy – bár jól beszélek angolul – ha sutyorognak, nem értem, miről is van szó. Márpedig – mint tudjuk – a legizgalmasabb beszélgetések egy része nem fennhangon zajlik. Igaz ugyanez az együtt “pubozás” élményére is. Egy túlzsúfolt sörözőben, munka után, zene mellett esélyem sincs megérteni, hogy miről van szó, amint épp átkiabálják az alapzajt. Így aztán a legnagyobb szájú, vidám és azelőtt mindenkivel csacsogó ember – jelesül én magam – is hamar kicsit kirekesztettnek kezdi érezni magát.
Mintha hiányozna a személyiségem
Csakhamar felértékelődik a magyar szó, a közös kultúra biztonsága és a magyar nyelv sokszínűsége. Egyszer csak arra döbbentem rá, hogy alig várom, hogy az irodából szabadulva, munka után magyar barátnőmmel találkozhassak, akivel azonnal egymást túlbeszélve tudjuk megosztani az élményeinket, és zsigerileg értjük meg egymást. Nem tudom, hogy ez a britek és köztem mikor jön el, ha egyáltalán valaha. Az egyetlen pozitív élményem ez ügyben, hogy egy szórakozóhelyen megismerkedtem két nálam fiatalabb, nagyon nyitott brit lánnyal, akikkel viszont hamar megtaláltuk a közös hangot. Ők azonban siettek leszögezni, hogy bizony nem olyanok, mint általában a többiek, hanem sokkal nyitottabbak és elfogadóbbak. Így aztán azt kell mondjam, hogy ez a pozitív élmény a kivétel lehetett, amelyik erősíti a szabályt.
A másik problémám az, hogy – bármennyire is jól beszélem – az angol nem az anyanyelvem. A magyar nyelv játékosságát, a szójátékokat nélkülözve hamar olyan érzésem támadt a párbeszédek során, mintha hiányozna a személyiségem egy kicsi, ámde jelentős darabja. Ezt a hiányt is csak akkor tudom pótolni, ha magyar barátok között vagyok.
Egy kupica pálinka
Nagyon érdekes azonban, hogy amióta kijöttem, számos nagyon értékes magyarajkú barátságra tettem szert. Nemcsak amolyan “legyen már kihez szólni” típusú kényszerbarátságokra, hanem tartalmas, színes, vidám emberi kapcsolatokra. Felnőtt barátokra, gyerekes családokra, akikkel jó együtt piknikezni, szülinapozni, beszélgetni egy kupica pálinka fölött – amiről az angolok azt sem tudják, hogy micsoda (szegények) –, és közben átbeszélni az itt kint megélt élményeket, kalandokat, mindennapi nehézségeket, kétségeket.
A másik tanulsága eddigi kint létünknek, hogy a kisfiam sulijából is szereztünk barátokat, de történetesen megint nem briteket, hanem szintén bevándorló portugálokat, akik ugyan más országból érkeztek, mégis nagyon sok a közös vonás bennünk. Ők is egy nehéz gazdasági helyzetű, komplikált történelmű országból érkeztek. Rendkívül családcentrikusak, ugyanakkor a gyerek nevelését illetően következetesek – ami a legtöbb brit anyukáról nem mondható el –, így sok a közös kapcsolódási pontunk.
Ne sértődj meg!
A brit anyukák itt is épp csak annyira nyitottak, amennyire szükséges, de jellemzően még ha beszélgetsz is hosszabban velük, másnap már nem ismernek meg. Én azonban ezt sosem venném magamra. Ahelyett, hogy megsértődnék, inkább megkeresem magamnak azt a közeget és azokat az embereket, ahol és akik között igazán önmagam tudok lenni, még külföldön is.