Apu meghalt, mégis követ mindenhova

TóCsa | 2014. Szeptember 10.
Magyar kísértetes filmről nem nagyon tudok, magyar kísértetes vígjátékról pedig még annyira sem, ezért is lepett meg annyira az Utóélet című új hazai mozifilm. A közönség imádta nyáron Karlovy Varyban, és most végre a hazai mozikban is végigröhöghetjük.

Kísértethistória

Ha körbenézel, biztosan te is találsz legalább egy olyan embert a környezetedben, aki azt állítja, látott már kísértetet. Tuti, hogy valami csavaros sztorija is van hozzá (“átadott egy négylevelű lóherét, és én másnap vettem egy nyertes kaparós sorsjegyet…”), amivel el akarja hitetni a hallgatóságával és saját magával, hogy a túlvilágról fontos üzenetet kapott. A legtöbb ilyen történet azonban az átlagos horrorfilmekkel ellentétben egyáltalán nem félelmetes, inkább csak furcsa, érdekes és rejtélyes. Sőt néha egy kicsit vicces is. Ez utóbbi foghatta meg Zomborácz Virágot, így ilyen hangnemben mesél Mózesről, az elmegyógyintézetből frissen szabadult srácról, aki éppen csak hazatér a szülői házba, amikor lelkészként dolgozó apja ketyegője bemondja az unalmast. Jönnének a szokásos dolgok, mint a temetés és a gyász, csakhogy a többiekkel ellentétben Mózes nem tud csak úgy elbúcsúzni az öregtől: a szelleme mindenhová követi őt.

A botcsinálta lelkész

Ahogy minden rendes kísértettörténetben, a cél itt is az, hogy a főhősnek meg kell fejtenie, mit akar tőle a szellem, mert csak akkor tud megszabadulni tőle, ha segít neki az e világi feladatai befejezésében (lásd Ghost). Az ügy érdekében Mózes átveszi apja lelkészi hivatalát és feladatköreit, így házassági tanácsokat ad, iskolai darabot rendez, és számos olyasmivel foglalkozik, amihez egyáltalán nem ért. Mózes azonban egyáltalán nem klasszikus értelemben vett főszereplő. Ő inkább az a kicsit passzív, kicsit hallgatag figura, akivel csak úgy megtörténnek a dolgok, és pont az a vicces benne, ahogyan ő reagál az egészre. És amikor nagy ritkán tenni akar valamit, az szinte mindig rosszul sül el.

Nem velük, hanem rajtuk nevetünk

A jobbára tévésorozatokon és szappanoperákon edződött Zomborácz Virág filmje ugyan egy magyar faluban játszódik, de szerencsére kerüli a magyar filmek klasszikus lepukkant, végtelenül szomorú faluábrázolását. Azért ő sem virágzó településként mutatja be a helyszínt, hanem inkább olyasféle humorral, ahogy például a Coen-testvérek Fargo lakosait. Kicsinyes és önző figurák töltik meg ezt a falut, kezdve a helyet halálra unó Petrik Andreával és a szánalmasan csábításra törekvő Csákányi Eszterrel, egészen a magát profi szelleműzőnek is beállító, elképesztő Anger Zsoltig. A film leginkább az ő kicsinyességükön nevet, és persze a helyzet abszurditása sem marad ki a jóból: Zomborácz tudja, hogy ez az egész kísértethistória meglehetősen nevetséges, és nem fél ezt poéngyártásra használni.

Egy szomorkás komédia

Az Utóélet különlegességét a fent leírtak ellenére mégis az adja, hogy hiába van szó vígjátékról, ez egy nagyon is szomorkás film. Mózes nem találja a helyét a világban, sosem tudott igazán az apjával kommunikálni, és most a síron túl kell valahogy megtalálnia vele a közös hangot. Az Utóélet úgy viccel, hogy közben minden szereplője mögött ott van egy jól kidolgozott drámai szál (amikor a fiú a Dancing With Myselfre táncol a faludiszkóban, az egyszerre nevetséges és szomorú). Persze ez senkit nem akadályoz meg a nevetésben. A Karlovy Vary-i moziterem (itt volt a film világpremierje) egy emberként röhögött öt percen át hangosan, amikor a gyerekek előadták a filmben a karácsonyi színdarabot. Márpedig ilyet nagyon kevés film mondhat el magáról. Az Utóéletet már csak emiatt is látni kell. Én szóltam.

Exit mobile version