Fák jú tanár úr! 2. – A világ legrosszabb tanára osztálykirándulásra megy

TóCsa | 2015. Október 15.
A németek kapcsán rendkívül elterjedt sztereotípiának számít a humorérzék hiánya, és ha a Manitu bocskorára vagy a Hangyák a gatyábanra gondolok, én is csak egyetértően tudok bólogatni. A Fák jú tanár úr! két éve bizonyította, hogy azért tudnak ők nevettetni, ha akarnak, a most érkező folytatás meg talán még az első részre is rálicitál.

Németországban a világ legelfuseráltabb, bűnöző előéletű tanárát alakító Elyas M’Barek legalább akkora sztárnak számít, mint Leonardo DiCaprio, a Fák jú tanár úr! 2.-re pedig milliószámra váltották a jegyeket arrafelé. Persze aranyszabály, hogy a lokális sikerek nem mindig adaptálhatók más országokra, de a Fák jú tanár úr! nem túl kifinomult, ám mégis működőképes humora annyira nemzetközi, amennyire ez lehetséges. Semmivel sem rosszabb ez a film, mint mondjuk a Másnaposok akárhányadik része, ráadásul míg Bradley Cooperék részről részre lettek egyre humortalanabbak, a Fák jú tanár úr! 2. sok szempontból erősebb lett a híres elődjénél. Míg az első rész a szerethetősége ellenére is elég hullámzó színvonalat mutatott, és a zseniálisan vicces jeleneteket szinte mindig egy kínos és humortalan rész követte, addig a folytatás már szinte végig szinten tart, és majdnem végig képes az önfeledt nevettetésre.

Németország után irány Thaiföld!

Mindez egyáltalán nem lehetett könnyű, mivel az első rész alapötletét nehéz volt megismételni. Ott egy bűnöző egy építkezési területen ássa el a szajrét, és mire kiszabadul, egy iskola áll a telek helyén, és az egyetlen módszer, hogy valahogy hozzájusson a zsetonhoz, hogy beáll oda botcsinálta tanárnak. A film végén a sztorit szépen lezárták, emberünk összejött a tanárnővel, a diákjai megszerették, és még a melóját is megtarthatta. Viszont egy ilyen boldog és kiegyensúlyozott alaphelyzetből nehéz egy újabb filmet kihozni, azt meg mégse lehetett ellőni, hogy Zeki most egy újabb iskolába áll be tanárnak valami elveszett szajré után kutatva… A megoldás így az lett, hogy Zeki az egykori társa által elrejtett gyémántokat rakja egy plüssállat hátába, csakhogy csodás barátnője, Lisi épp nagytakarítást tart, és a feleslegesnek tartott kacatokat elküldi ajándékba a thaiföldi testvériskolába, ahová a Goethe-suli épp utazást tervez a diákjainak. Zekinek elvileg esze ágában sem volt menni, de a kényszerhelyzet miatt ő is becsatlakozik, és mivel Lisit a biztonságiak lekapcsolják egy bombának vélt tárgy miatt a reptéren, a végén egymaga megy a diákokkal Thaiföldre, ahol nemcsak a hormonoktól túlbuzgó diákjait kell megnevelnie, valamint a gyémántokat megkeresnie, hanem még egy rivális iskola tanárával is meg kell küzdenie, aki ráadásul Lisi exe.

A jó vígjáték titka

A film humorának fő forrása maga Zeki, aki magának ugyan bármit megenged, és bármilyen határt képes átlépni, de ha a kölykökről van szó, feltámad benne a mindenkiben valahol mélyen ott lakó Magdi anyus, és ultrakonzervatív módon akarja nevelni őket, valamint megvédeni az erkölcseiket. Látszik, hogy mind a színészek, mind a stáb sokat fejlődött az első rész óta. Alig van olyan poén, ami ne találna be, és a viccek időzítése is szinte tökéletesre van fejlesztve. Amikor a konkurens tanár megpróbálja lebeszélni Zekiéket arról, hogy beköltözzenek a bungalóikba, mert azok túl puritánok, abban a pillanatba lép ki az egyikből egy lány, és panaszkodik, hogy elromlott a légkondija. Ezek apró dolgok, sokszor tizedmásodperceken múlnak, de sok esetben a jó időzítés választja el a jó komédiát a rossztól. És hiába akadnak gusztustalan poénok is bőven (azt hiszem a csúcsot a pingpongbár jelenti, ahol a lányok nem pingpongütővel adnak lendületet a labdáknak…), és a film egyáltalán nem mondható politikailag korrektnek, a mesélés olyan lendületes, és a viccek olyan tempóban jönnek, hogy a film valósággal átszáguld rajtunk, garantált röhögéseket okozva, még ha kicsit szégyenkezve is nevetünk közben.

Nem akar véget érni

Mielőtt azzal vádolnátok, hogy csak dicshimnuszokat zengek, azt is hozzáteszem, hogy a Fák jú tanár úr! 2. nem tökéletes film, hanem csak egy jó vígjáték, ami azért nem hibátlan. A rendező minden pozitívuma ellenére nem látta meg a filmje határait, így a játékidőt 115 percesre duzzasztotta, ami egy ilyen vígjáték esetében egyszerűen túl sok, minimum 25 perccel több a kelleténél. Az időhúzást azonban szerencsére csak a film vége felé érezzük meg, amikor azt vesszük észre, hogy a rendező többször fejezi be a filmjét, mint Peter Jackson A Gyűrűk Urát, és amikor már véget kellene érnie a történetnek, mindig jönnek az újabbnál újabb plusz jelenetek, amik a konfliktusok megoldódásával már nem nagyon tartanak sehová. Ezt azonban könnyen meg lehet bocsátani egy olyan filmnek, ami száztizenötből legalább kilencven percen át tényleg képes nevettetni.

Exit mobile version