Kár lenne tagadni: James Bond egy őskövület. Mai szemmel nézve ugyan például a Sean Connery-s és a Roger Moore-os filmeknek is megvan a maguk bája, de ha a figura ma is ugyanazt a macsó szexizmust képviselné, amit a hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években (egy kicsit még később is), valószínűleg sokkal kevesebben rajonganának érte. A sorozat producerei a kilencvenes évek óta módszeresen dolgoznak azon, hogy a Bond-lányok egyre karakteresebbek és önállóbbak legyenek, és ne csak olyan csajok, akikkel a főhős a végén “elvágtathat a naplementébe”, és azt kell mondjam, egyre sikeresebbek ebben. Az új Moneypenny már nem rajong Bondért, és nem minden vágya az, hogy az ölébe hullhasson – az új részben még ki is oktatja, hogy neki van magánélete is, Bonddal ellentétben –, és Léa Seydoux talán a franchise első olyan lánya, akit egy jelenet kivételével nem öltöztetnek kihívó, szexi ruhákba, és tényleg az intellektusával hat a 007-esre, nem a dekoltázsával.
A Casino Royale óta Bond sokkal valóságosabbá vált, és azt kell mondjam, volt idő, amikor közelebb állt Jason Bournehoz és Ethan Hunthoz, mint a nagy elődökhöz. A “realista” (persze szigorúan csak a korábbi 007-es mozikhoz képest) Bond-mozik csúcspontja kétségtelenül a Skyfall volt, ahol például a végső leszámolás nem egy titkos tengeralattjáró-bázison vagy egy vulkánban elrejtett erőműben zajlott, hanem egy romos házban, a semmi közepén, és az is rég volt, hogy Q utoljára valami használható kütyüt adott kémünknek, és nem csak hackerkedéssel segítette. Sam Mendes úgy érezte, hogy ezzel az iránnyal Bond elment a falig, és itt az ideje, hogy egy kicsit visszaforduljon a saját hagyományai felé. A 007 Spectre: A Fantom visszatér így leginkább azoknak szolgál kellemes meglepetésekkel, akik a Craig-érát megelőzően is szerették a 007-es kalandjait.
Egy csodálatos nyitány
Az indítás mindenesetre lenyűgöző. A Spectre egy pillanat alatt beránt, és aztán jó darabig nem ereszt. Mexikóvárosban vagyunk, a világ egyik leglenyűgözőbb halottak napi fesztiválján, ahol mindent koponyák díszítenek. Hősünk álruhában követ valakit, akivel végezni szeretne, és mindezt egy óriási tömegjelenet során, vágás nélkül követhetjük végig, hogy aztán mindez egy eszméletlenül látványos helikopteres bunyóba torkolljon, ahol a helikopter a lent nézelődő több ezres tömeg fölött száguldozik, és esik kis híján rájuk. Intenzív, izgalmas, gyönyörűen és ötletesen fényképezett képsorok ezek, melyek azt üzenik, hogy Sam Mendes nem felejtett el Bondot rendezni a Skyfall óta eltelt három évben. Majd jön Sam Smith Bond-dala, amit a film előtt ugyan sokan kritizáltak, de a vászon előtt ülve a főcímmel együtt egyszerűen tökéletes volt. Régi James Bond-rajongóként egy könnycseppet is ejtettem, de ha ezt bárkinek elmeséled, letagadom. Ekkor még azt gondoltam, hogy sikerülhet megismételni a Skyfall bravúrját. Tévedtem, de nem sokon múlott.
Minden idők legdrágább 007-es mozija
A filmbe annyi pénzt pumpált a Sony és az MGM stúdió, hogy az már a magyar GDP-ben is komoly tételnek számítana: 300 millió dollárt, amivel kis híján rekordernek számít a filmtörténetben: egyedül A Karib-tenger kalózai negyedik fejezetére költöttek még ennél is többet. Így talán nem csoda, hogy a fél világot körbejárta a stáb, és időnként olyan akciójeleneteket álmodtak meg – repülőgéppel szánkózás a havas hegyoldalon, hejj!, amire már nincsenek szavak. A szereplőgárda tökéletes, a hangulat bondosabb nem is lehetne, ráadásul a Spectre kétségtelenül a Daniel Craig-korszak leghumorosabb filmje. A Q-val közös jelenetek nagyon viccesek, az akciójelenetek feszültségét sok esetben poénokkal oldják, és ismét kapunk jó kis kütyüket – például robbanó órát, és lángokat lövellő sportkocsit –, valamint a főgonoszok is erősek (Dave Bautista emlékezetes verőlegény, Christoph Waltz pedig rutinból hozza a főgonoszt). Én zárnám le a cikket itt a legnagyobb örömmel, csakhogy a felsorolt pozitívumok ellenére a Spectre korántsem tökéletes film.
Jó, de nem hibátlan
Mendes a Spectre során kissé a magyar fociválogatottra emlékeztetett, amelyik sokáig képes hozni a meccset, hogy aztán a végén veszítsen el mindent. Persze az ő teljesítménye azért annyira nem tragikus, mint a válogatottunké. A rendező legnagyobb hibája, hogy képtelen végig fenntartani a feszültséget, és a százötven perces játékidőbe üresjáratok és fantáziátlanabb akciójelenetek – például a londoni lezárás – is beleférnek, valamint a régi Bond filmektől a vész- és nyerő helyzetben szuperbután viselkedő főgonosz figuráját is átvette, ahogy egy szinte már szappanoperai fordulatot is beletuszkolt a filmbe. A Spectre egy rendkívül szórakoztató Bond film lett, de a fenti hibák következtében nélkülözi azt a mélységet, ami a Casino Royale-t és a Skyfallt annyira emlékezetessé tette. Sebaj, nem lehet egyfolytában a csúcson lenni.
