David Packouz és Efraim Diveroli egy ortodox zsinagógában találkoztak először Miami Beachen. A két fiatal srác gyorsan egymásra hangolódott, csakhogy nem a hit miatt találták meg a közös hangot, hanem azért, mert mindketten imádtak fűmámorban fürdeni, és nagyokat lazítani a tengerparton. Egyikük sem volt jó tanuló. Diverolit már a gimiből kivágták, Packouz pedig két szemeszter után otthagyta az egyetemet, hogy inkább egy kevesebb felelősséggel járó hivatást válasszon, és masszőrnek tanuljon. Tipikus dzsangafüstben úszó barátság lenne az övék, csakhogy nem álltak meg ennyinél. Efraim 21, míg David 25 éves volt akkor, amikor együtt nyélbe ütötték azt a üzletet, ami egyszerű magánszemélyek számára elérhetetlennek látszott.
Efraim Diveroli
Fotó: Wikipédia
Tapasztalt fegyverdílereket legyőzve 300 millió (!) dolláros megrendelést kaptak a Pentagontól arra, hogy fegyverekkel és munícióval lássák el az Egyesült Államok afganisztáni szövetségeseit.
2007-et írtunk ekkor, és a Bush-kormányzat attól tartva, hogy a következő választások demokrata győzelmet hoznak, teljes erővel pörgette fel közel-keleti szövetségeseinek felfegyverzését. Erre a lehetőségre csapott le a két ambiciózus fiatal, akik néhány mobiltelefonnal, egy internetkapcsolattal és egy halom marihuánával felszerelkezve látták el a házukból Afganisztánt fegyverekkel. Kettőjük elképesztő történetét mutatja be a Haverok fegyverben című film (magyar premier augusztus 18-án) a Másnaposok-trilógiát jegyző Todd Phillips rendezésében. Davidet Miles Teller (Whiplash), míg Efraimot Jonah Hill (A Wall Street farkasa) alakítja ebben az egészen elképesztő sztoriban.
Kicsiben kezdték
David egyáltalán nem vonzódott a fegyverekhez, még saját pisztolya sem volt (Amerikában ez nem mindennapi), de Efraim esetében más volt a helyzet. 14 évesen már segített a nagybátyjának, aki a rendőrség számára adott el felszereléseket, és mire nagykorú lett, rávette az apját, hogy írassa át a nevére az egyik évek óta passzív cégét, az AEY-t, hogy ő maga is vállalkozhasson. Míg mások magazinokat vagy könyveket olvastak, Efraim egyfolytában a Pentagon nyilvános fegyverszállításra kötött szerződéseit bújta az interneten, és azon gondolkodott, hogy tudna ő is betörni erre a nyilvános, de a tömegek által nem ismert piacra.
Először kicsiben kezdett játszani. Az alaptőkét ehhez a családja egyik fegyvergyáros ismerősétől kérte kölcsön. Azokra a kisebb összegű tenderekre vetette rá magát, amelyek a nagyhalak látókörén kívül estek – például katonai sisakokat szerzett be –, így kisebb konkurenciával kellett számolnia. Egyszerűen lehalászta a legolcsóbb ajánlatokat a netről, rárakott egy alacsony haszonkulcsot, és beküldte a pályázatát. A terv bejött, és a néhány ezer dolláros tételektől Diveroli egy-két év leforgása alatt eljutott oda, hogy már közel kétmillió dollár pihent a bankszámláján. Az üzlet annyira pörgött, hogy Efraim nem bírta egyedül, és ekkor jött képbe a szabadidejében az interneten amúgy is örömmel üzletelő Packouz, aki habozás nélkül csatlakozott barátjához.
Jöttek, láttak, nyertek
A gond csak az volt, hogy Diverolit nem olyan fából faragták, hogy végigjárja a ranglétrát. Amikor meglátta, hogy a Pentagon tendert írt ki az afganisztáni szövetségeseik felfegyverzésére, úgy döntött, itt az idő belépni a nagyok ligájába. Packouzzal hat hétre bevetették magukat Diveroli irodaként funkcionáló lakásába egy kisebb dombnyi fűvel felszerelkezve, és minimális alvásszünetekkel egyfolytában csak a netet túrták az egykori szovjet blokk legolcsóbb fegyvereit kutatva, és telefonálgattak, gyakran egykori KGB-sekkel, valamint fegyverkereskedő hadurakkal tárgyalva. Egyetlen ismerősük volt a “szakmában”, egy svájci szabadúszó fegyverkereskedő remek albán kapcsolatokkal, akit egy európai fegyverkiállításon ismertek meg, és természetesen őt is bevetették.
David Packouz és Efraim Diveroli
A hidegháború idején a szocialista blokk országai – köztük Magyarországgal – iszonyatos fegyverkezésbe kezdtek, így amikor a hidegháborúnak vége szakadt, ott ültek többhegynyi felhasználatlan fegyveren. Ezek többsége gyorsan a feketepiacokra és a szürkezónába került, ahol illegális szervezetek és féllegális zsoldosok mozogtak. Packouzék végül összehoztak egy meglepően kedvező árú csomagot a kért géppisztolyokból, munícióból, gránátokból és föld-levegő rakétákból. Mivel nem tudhatták, hogy a tender többi indulója milyen ajánlatot ígér, ezért Efraim óvatosságból csak 9%-os haszonkulccsal számolt, de ez még így is több mint harmincmillió dolláros nyereséget jelentett számukra. Végül a pályázatot 10 perccel a határidő lejárta előtt nyújtották be, és nem kellett sokat várniuk arra, hogy megtudják: nyertek. A második legkedvezőbb ajánlat 50 millió dollárral kért többet náluk.
Mivel Bushéknak fontos volt a gyors ügyintézés, a két srác cégét is meglehetősen hanyagul világították át, ők pedig könnyedén csúsztak át az ellenőrzésen, és lettek egy 300 millió dolláros tender nyertesei.
Ők voltak Amerika emberei a terrorizmus elleni harcban
Persze más dolog előzetesen árajánlatokat kérni különböző fegyverkereskedőktől, és teljesen más valóban összeszedni egy 300 millió dollár értékű fegyver– és muníciószállítmányt. Egy másik cég ezt legalább egy tucatnyi alkalmazottal felszerelkezve vitte volna véghez, de Diveroliék eleinte csak egy könyvelővel kiegészülve – később azért lett néhány alkalmazottjuk – vágtak neki a munkának. Magukat kőkemény fegyverkereskedőknek feltüntetve jelentek meg mindenhol látványos luxusautókban, feltűnően nagy számokkal dobálózva, és annyira jó volt a dumájuk, hogy még a tapasztalt katonákat és titkos ügynököket is megvették kilóra, és még az orosz kormány legnagyobb fegyverkereskedő cégével is üzleteltek. A vicc az egészben, hogy közben fogalmuk sem volt, milyen ügyet támogatnak. Nem látták át a közel-keleti helyzetet, és nem ismerték a szereplőket.
Azzal mutatkoztak be, hogy ők képviselik Amerikát a terrorizmus ellen folytatott globális harcban, és ez a duma a legtöbb esetben bőven elégnek bizonyult. Járták a volt szovjet uniós államokat – a volt jugoszláv államok mellett Magyarországon és Csehországban is kereskedtek – olcsó, régi AK–47-esek után kutatva, és mivel az amerikai kormány nem kötötte ki, hogy a muníció maximum milyen idős lehet, ezért gyakran régi fegyverraktárak rozsdás dobozaiból vették a töltényeket potom áron. Annyira jól alkudoztak, hogy a tervezett 9%-os haszon helyett 25%-ot is elértek, a számlájukon pedig gyűlni kezdtek a milliók.
Csak kínai töltényt ne!
Az üzletelés közben sokszor maguk is rácsodálkoztak a nemzetközi fegyverkereskedés furcsa dolgaira. Kihívást okozott számukra, hogy mivel a fegyverkereskedelem Oroszországgal tiltott volt, így bár orosz fegyvereket – az afgán csapatok ezeket használták – kellett szerezniük, ezeket nem vehették meg közvetlenül Oroszországtól. Bár több országból vásároltak, végül a legnagyobb muníciószállítmányt Albániából szerezték be, csakhogy történt egy baki. Amikor a töltényeket előkészítették a szállításhoz, észrevették a dobozaikon a kínai jeleket. Hiába vásároltak ugyan az albánoktól, ezek kínai töltények voltak, márpedig a szerződésük szerint a Kínában gyártott muníció nem volt elfogadható.
A páros pánikba esett, és végül arra jutottak, hogy egy helyi ládagyáros segítségével átcsomagolják a sok millió lőszert. Tervük ugyan egy bonyodalom miatt az amerikaiak fülébe jutott, ám mivel fontosabb volt, hogy az afgán seregek lőszert kapjanak, annál, hogy Kínából származik-e a muníció, szemet hunytak felette.
Még azt is megúszták, amikor a Magyarországról Kabulba induló szállítmányukat útközben lekapcsolták az oroszok, és az amerikai kormány kéthétnyi alkudozás után intézte el nekik, hogy a repülőgépük célba érjen.
Közben ők nagy lábon éltek Amerikában, modellcsajok lógtak náluk, és amikor a Wall Streetről érkező brókerek a vagyonukra rácsodálkozva megkérdezték, hogy miből van ennyi pénzük, ők bátran elmondták, hogy ők szállítják Afganisztánba azokat a fegyvereket és töltényeket, amelyekkel arrafelé a háborút vívják.
Fotó: facebook/wardogs
A hatóság lecsapott
Ugyan gyűltek körülöttük a viharfelhők, de ők mindent megúsztak. Csakhogy Diveroli kapzsi volt, és mivel csak szóbeli szerződése volt Packouzzal, úgy döntött, hogy nem fizeti ki a neki járó jutalékot a cégből. Erre a férfi megzsarolta, hogy a hatóságokhoz fordul, és kitálalja a cég piszkos ügyeit. A pénz végül megérkezett a számlájára, ám az aranykor már nem tartott sokáig. A kínai töltényes incidenst nem tudták elég diszkréten kezelni, és bár az amerikai kormány nem akarta nagydobra verni, az esetnek híre ment a szakmában, és egy konkurensük feljelentette őket csalásért. A hatóságok kiszálltak a céghez, ahol lefoglalták az összes iratot és számítógépet, és mivel Packouz és Diveroli az üzletük összes illegális részét is lazán kitárgyalta e-mailen, a merevlemezek csak úgy tobzódtak az ellenük szóló bizonyítékokban.
A legenda szerint az őket letartóztató rendőrök szabályosan körberöhögték őket az amatőrizmusuk miatt. Diveroli esetében még a saját édesanyja is azért szurkolt, hogy a fiát küldjék börtönbe, hátha tanul belőle valamit.
Végül négy évet kapott, míg Packouz megúszta hét hónapnyi házi őrizettel. Diverolit a szabadulása után még egyszer letartóztatták tiltott fegyverviselésért, Packouz pedig feltalálta a zenészek körében nagy népszerűségnek örvendő BeatBuddyt, ami egy speciális, gitárpedálba épített dobgép, amivel óriási sikert aratott. Ügyük akkor kapott igazán reflektorfényt, amikor Guy Lawson 2011-ben megírta a történetüket a Rolling Stone magazin hasábjain. A cikkből könyv is készült Arms and the Dudes címmel, és ez szolgáltatta az alapot a Haverok fegyverben című filmhez.
További igaz történetek a filmek mögött:
- Igaz történet: Emberrablásból élt az aranyos szomszéd család
- Igaz történet: Az első európai fekete bohóc tragikus története
- Igaz történet: A pedofil botrány, ami megrengette a katolikus egyházat