Ha egy film nehezen születik meg, még nem törvényszerű, hogy rosszul is sikerül, de sajnos a baljós előjelek az esetek többségében pocsék filmeket eredményeznek. Én személy szerint akkor adtam fel a reménykedést, amikor Hugh Grant bejelentette – erről az NLCafénak is mesélt –, hogy nem kér belőle, pedig Helen Fielding harmadik regényében az ő figurája szerepel, Mark Darcyé pedig nem, mert már négy éve meghalt, és Bridget özvegyként, egyedül neveli a tőle született két gyerekét. Ezzel a kiindulóponttal eléggé meg volt lőve a film, csakhogy Fieldingék dobtak egy merészet, és úgy döntöttek, hogy a harmadik film nem a harmadik könyv adaptációja lesz, hanem egy másik történet. Egy olyan sztori, amiben Mark Darcy még mindig él, bár már szakítottak Bridgettel, Daniel Cleaver pedig…, hát őt egy merész húzással eltávolították a történetből a forgatókönyvírók, de nem lőném le a poént. Bridget Jones sem egyedülálló anya, hanem szingli és gyermektelen, akit az édesanyja folyton azzal cseszeget, hogy itt lenne már az ideje egy unokának.
A harmadik rész mentőangyalai
Bridget Joneshoz leginkább azért lehetett olyan könnyű kötődni, mert lehozta a csillagokból a földre a Szex és New York-életérzést. Ő is hasonló problémákkal küzdött, mint a négy New York-i legenda, csakhogy ő nem Jimmy Choo cipőboltok árnyékában, egy gazdag tündérmesében tette ezt, hanem a valóságosra eléggé emlékeztető Londonban, és karakterében is valódi volt, távol a hollywoodi tökéletességtől. A második részt viszont túltolták az alkotók, és leginkább az első film újramelegített változatát kaptuk meg, súlyos aránytévesztésekkel megpakolva. Ezek után nem lehetett egyszerű visszatérni a helyes ösvényre, és az, hogy sikerült, elsősorban két ember érdemes: az első film visszatérő rendezőjéé, Sharon Maguire-ré – aki érdekes módon nem épített rendezői karriert az első film sikere után –, mert zsigerből érzi, hogyan kell bemutatni Bridget ügyes-bajos kalandjait, valamint Emma Thompsoné, aki nemcsak színészként, hanem forgatókönyvíróként is besegített a projektbe, önző módon magának írva a legjobb dumákat (“A volt férjem szerint egy férfinek megnézni a felesége szülését olyan, mint végignézni, ahogy leég a kedvenc kocsmája.”). Thompson végtelenül fekete és okos humora kiválóan oldja az olykor giccsbe hajló jelenetek nyálasságát, és ő a felelős azért, hogy a harmadik rész férfi nézőként is kifejezetten élvezetes darab.
Gyerek van, de ki az apa?
A legnagyobb dilemmát az alkotóknak persze az okozta, hogyan pótolhatják Hugh Grant kiesett karakterét. Szerencsére arról gyorsan letettek, hogy másik színésszel játszassák el Daniel Cleaver figuráját, márpedig így egy új férfira volt szükség, ugyanis a Bridget Jones-mozik egyik alapvető dilemmája, hogy a címszereplőnek választania kell két pasi közül. A megtisztelő feladat Patrick Dempseynek jutott, aki A Grace klinikában már bizonyította, hogy igazi szívtipró, szóval méltó ellenfele lehet Colin Firthnek. További jó pont, hogy míg az első két részben nyilvánvaló volt, hogy Hugh Grant ellenében Colin Firth a jó választás, ez most nincs így. A Dempsey által játszott figura nemcsak gazdag és jóképű, hanem őszintén rajong Bridgetért, és tényleg szeretne apja lenni a születendő gyermekének. Merthogy a fő konfliktust az adja, hogy hősnőnk rövid időn belül lefekszik az exével, valamint egy fesztiválon egy éjszakás kalandba keveredik a Dempsey által játszott amerikaival, majd terhes lesz, és fogalma sincs, melyikük lehet az apa. A filmhez ráadásul többféle befejezést forgattak, szóval a színészek sem tudták, hogy végül melyikük lesz a befutó, és a filmesek dicséretére legyen mondva, hogy a megoldás tényleg nem egyértelmű.
Visszahozza a brit romkomok fénykorát
Eddig jobbára dicsértem a Bridget Jones babát várt, ami tényleg egy meglepően szórakoztató, és a múltat ügyesen megidéző mozi, de ettől még közel sem hibátlan darab. Ahogy egyre mélyebben megyünk bele a fő konfliktusba, úgy lesz a filmben egyre kevesebb poén, pedig az első félóra rekeszizom-szaggató üzemmódja ennél többet ígér. A több mint kétórás játékidő kicsit sok a jóból, főképp a film második felében akadnak olyan üresjáratok, amiket nem ártott volna megkurtítani. Ezek azonban korántsem annyira zavarók, hogy tönkretegyék a szórakozásunkat, ugyanis az alkotók mellett a színészek is mindent kihoznak a szerepükből, ami csak lehetséges.
Renée Zellwegert sokan kritizálták azért, hogy harmadjára már nem hízott meg a szerepért, de ez egyáltalán nem ártott meg a figurának: ebből is látszik, hogy a színésznő olyan alaposan felépítette a karaktert, hogy Bridgetet nem csak a testsúlya határozza meg, és az egyénisége vékonyabban is megmaradt. Colin Firth rutinból hozza Mark Darcyt, hiszen a szerep gyakorlatilag hozzánőtt az évek során, Patrick Dempsey pedig kedvesen sármos csapatjátékossá válik ebben a gárdában, és meg sem próbál afféle Hugh Grant-pótlékká válni. A mellékszereplők továbbra is parádésak, élükön a Bridget híradós barinőjét játszó Sarah Solemanival, aki fergeteges komika, és persze nem tudom eleget dicsérni Emma Thompsont, aki most szülészorvos szerepben brillírozik. A Bridget Jones babát vár sikeresen hozza vissza az angol romkomok ezredforduló környékére eső fénykorát, és bár aktualizálásai – a meleg párok dicsérése, a hipszterek cikizése – kissé suták, de mindez 2016-ban is működik, és engem még arról is meggyőztek, hogy egy-két évtized múlva a nagymamakorú Bridgetről is megnézzek majd egy filmet.
Bónuszként pedig itt van öt jelenet a filmből
“Ez kétemberes meló”
“És maga a béranya?”
“Ez elég vicces sztori”
“Ezt direkt csináltad”
“Öregkorú? Ez hallatlan!”
