Emberkísérlet – Egy teljes napon át néztük az Izaura TV-t

Izaura TV – A sorozatok rabjainak. Így szól Andy Vajna egyik legújabb csatornájának szlogenje. Szeretek sorozatokat darálni, filmfesztiválokon lazán lenyomok egy nap akár öt filmet is a moziszékben ülve, így elviekben ideális választásnak tűntem arra az emberkísérletre, amit a szerkesztőm ötölt ki nekem egy laza hétfői napra. A dolog szépséghibája, hogy most nem Trónok harcát, Stranger Thingset vagy Aranyéletet kellett zsinórban néznem, hanem az Izaura TV olyan gyöngyszemeit, mint a Kuzey Güney – Tűz és víz, a Veronica aranya vagy a méltán népszerű Rabok és szeretők. Bizonyos szempontból ez a szeánsz egyfajta szüzességelvesztési ceremóniának is tekinthető. Napi szappanoperából – kvízünket itt találod a témában –  egyedül a Barátok köztöt néztem huzamosabb ideig még a hőskorban, és szerintem a Paula és Paulina volt az utolsó telenovella, amiből egy teljes részt végignéztem, és az se tegnap történt. Ha valahol véletlenül meglátok egy török vagy mexikói szappanoperát a tévéképernyőn, ösztönösen menekülőre fogom, ám most nem menekülhettem: odaszögeztem magam a tévé elé, bekészítettem egy csomó kávét, és elmerültem az állandó esküvők, az örök gazdagság és az apasági DNS-tesztek csábító birodalmában.

07.25

Kuzey Güney – Tűz és víz (II. évad, 29. rész)

Még friss vagyok, hat a hétvégi pihenés és az első reggeli kávé, ezért elemző szemmel nézem az új török szappanopera-kedvencet. Mikor utoljára láttam szappanoperát, emlékeim szerint alig mozdultak ki a szereplők a meglehetősen ötlettelen stúdiódíszletek közül, ezért elsőre felüdülés volt látni, hogy a törökök nem félnek kivinni a stábot az utcára, sőt ebben az epizódban még egy giccses – amúgy álombéli – naplementés jelenetre is futotta tőlük. Képileg ez a telenovella sokkal jobban néz ki, mint az emlékeimben élők, de a kellemes csalódásom csak addig tart, míg meg nem szólalnak a szereplők:

“Szóval neked már foglalt a szíved?”

“- Még az álmaidban sem kerülhetek hozzád elég közel.

–  Én mindig felébresztem magam, amikor veled álmodom.”

“Kuzey, csak azért lélegzem, mert a világon vagy. Csak miattad viselek el minden fájdalmat.”

Az ilyen és ehhez hasonló mondatok még egy Nicholas Sparks-regény filmadaptációjában is csak módjával hangzanak el, és akkor is csak a romantikus csúcspontokon, ám itt egy szereplő belép egy szobába, és szinte azonnal egy ilyen szöveg hagyja el a száját. Furcsa, hogy mennyire tagoltan beszélnek, mintha direkt időt hagynának arra, hogy mindenki felfoghassa az elhangzottakat. Az már csak a hab a tortán, hogy minden szereplő úgy fest, mint aki most lépett ki egy modellkatalógusból, és az idősebb, nagyjából harminc körüli emberek édesanyját játszó színésznők alig tizenöt évvel öregebbek azoknál a kollégáiknál, akiknek a szüleit alakítják. Egyfolytában hatalmas érzelmekről beszélnek, de a színészek képtelenek megmutatni azokat. Hogy értettem-e mindazt, amit nézek? Félig-meddig biztosan, de ha még megnézhetek két részt – Isten ments ettől! –, akkor már teljesen képben lennék.

08:25

Paloma (89. rész)

Törökországból rögtön Mexikóba, a telenovellák őshazájába vezet az utam, és az új sorozat – legalábbis számomra biztosan, mert még sosem hallottam róla – rögtön egy esküvő bejelentésével kezdődik: “Miért nem mondtad el, hogy két héten belül megnősülsz?”

Itt még nem tudtam, de a nap folyamán később megtanultam, hogy az esküvő a szappanoperák forgatókönyvíróinak egyik legkedveltebb eszköze, hiszen az apropóján számtalan konfliktus behozható. Kezdek rájönni, hogy egy szappanoperát nézve ritkán kell igazán odafigyelni, mert ha netán mégis, akkor azt a sorozat rendezője mindig jól hallható zenei vagy hangeffekttel jelzi a nézőnek. Amikor például elhangzik a “Biztos, hogy Rodrigo életében nincs másik nő?” mondat, hirtelen egy villámlás hangját halljuk, pedig a sorozatban nyoma sincs viharnak.

Egyébként a Paloma sokkal puritánabb széria, mint a Kuzey Güney. Külső felvételt nagyítóval kell keresni, viszont a képi sivárságot rengeteg latin zenével próbálják ellensúlyozni, ami már-már musicalszerűvé teszi a sorozatot. Történésekkel csínján bánnak az alkotók, ám egy egészen elképesztő fordulatnak azért tanúja lehettem: “Kezdem azt hinni, hogy Tamarának nincs ikertestvére. Az ő maga”. 

09:25

Veronica aranya (13. rész)

A Marie Cruz sztárjának főszereplésével. Ezzel a mondattal reklámozzák ezt az újabb mexikói szériát. Beindul a főcím, ami nagy érzelmeket ígér. Még egy véres kés is a földre zuhan, egy másik képen pedig egy festői vízesés mellett csókolóznak. A változatosság kedvéért az egyik főszereplő itt is esküvőre készül, és a bonyodalmak ebben az epizódban (Mondtam már, hogy az Izaura TV egyórás blokkokban adja ezeket? Nem? Akkor most mondom.) a nászajándék körül forognak. Szó van valami aranybányáról is, és mindenki olyan szenvedélyes, hogy biztos már az anyjuk is Enrique Iglesias dalokat énekelt nekik a bölcsőjük mellett. “Szerinted hogy vagyok? Azt hittem a barátom vagy, de te elraboltad a nőt, akit szeretek”. Ez csak egy szokványos mondat errefelé, olyan, amiből nagyjából percenként elhangzik egy.

Elég feltűnő, hogy a Veronica aranyával megcélozták a férfi nézőket is, legalábbis gyanúsan sok tizenkettes korhatárkarikába még beférő erotika is helyet kapott benne. Egy nő hosszan nézegeti magát szexi fehérneműben a tükör előtt, sőt még sztriptízbáros jelenetet is kapunk, persze szigorúan fehérneműben a rúd körül táncoló modellekkel.

A Paloma után újra egy feltűnően muzikális sorozatot kaptam, legalábbis erről árulkodik az éttermi szerenád jelenete, amikor az egyik férfi egy vörös rózsával tátikázik egy komplett mariachi zenekarral szíve választottjának. Láthatóan a sorozat készítői ezt a gesztust végtelenül romantikusnak gondolják, de nekem inkább hideg futkározott a hátamon.

10:25

A gonosz álarca (121. rész)

Bő három órája szappanoperákon élek, de egyelőre a latin szeretőknél még sokkal jobban idegesítenek az Irigy Hónaljmirigy filmeket “parodizáló” Teletál reklámjai, amik ott foglalnak helyet a magyar humor panteonjában közvetlenül a Sas kabaré alatt. A gonosz álarca már végre nem esküvővel, hanem temetéssel kezdődik, és ez rá is nyomja a bélyegét a teljes részre: a teljes egyórás játékidőben mindenki olyan arcot vág, mint Steven Seagal, amikor felbosszantják. “Ő ölte meg a testvéremet” – hangzik el a rész kulcsmondata, amit egy hosszan kimerevített kép követ. Azt a megfigyelésemet mondtam már, hogy egy fontos történésnél sok szappanoperában hirtelen úgy tíz másodperc erejéig megáll az idő?

Mivel mocskosul unatkozom, olyan dolgokra kezdek odafigyelni, mint a magyar szinkron. Azt gondolná az ember, hogy ilyen olcsó produkciókhoz olcsó hangokkal dolgoznak, és nyilván feleslegesen keressük Stohl András vagy Haumann Péter nevét a szinkronszínészek listáján, ám így is meglepően erős a felhozatal, és olyan nevekbe is simán belefuthatunk, mint Trokán Nóráé vagy Balsai Mónié. Meggyőződésem, hogy ezek a szériák eredetiben ennél is sokkal rosszabbak lehetnek, mert a magyar változatban legalább a hangjukban akad némi színészi játék.

Az elképesztően hosszú hatásszünetek terén A gonosz álarca valószínűleg világrekorder, és ez az a sorozat, amiben végre előjön a “Vajon ő tényleg a gyermekem?” kérdés. Mexikóban nem is igazi férfi az, aki az élete során ne csináltatna minden hónapban egy apasági vizsgálatot.

11:25

Éld az életem! (120. rész)

Esküvő? Pipa. Temetés? Pipa. Apasági teszt? Pipa. Mi is van még hátra? Igen, a testvérek, akik nem ismerik egymást, sőt azt sem tudták, hogy van testvérük. Erre alapoz az Éld az életem! is, ahol ikrek (!) cserélnek életet egymással. Az igencsak búskomor A gonosz álarca után ez egy kicsit életvidámabb sorozat, bár az eleje még nem erről árulkodik, mivel túszejtéssel, lövöldözéssel és gyilkossággal kezdődik.

A mexikói-amerikai koprodukcióban készült Éld az életem! iszonyatosan steril, csillogó-villogó környezetben játszódik, mintha csak egy lakberendezési áruházban forgatnának. Most, az ötödik órámban jutottam el oda, hogy a fejemben már teljes a káosz a rengeteg névtől, kavarástól, történetszáltól és románctól, ezért a sztori fonalát egyáltalán nem tudom felvenni, de ez talán nem olyan nagy csoda, hiszen sikerült éppen a legutolsó epizódot kifognom. Hihetetlen, de találtam egy olyan szappanoperát, aminek van vége.

Itt az átlagos telenovellákkal ellentétben próbálnak humorosak is lenni, de azért ne gondoljunk túl finom humorra: egy testes nő például rámenősen próbál pasizni, és ez persze milyen vicces, vagyis nagyjából ez a szint a jellemző. A sorozat vége egy gigaesküvőre (!) fut ki, ahol egy nagyszabású dalbetét is elhangzik, és a széria egy akkora happy end maratonnal végződik, hogy ehhez képest az Igazából szerelem visszafogott szociodrámának tűnik.

12:25

Rabok és szeretők (120. rész)

A leghagyományosabb szappanopera a napi választékból, ami egyfajta best of-ként vonultatja fel a telenovellák összes stílusjegyét. Ez a mexikói-amerikai koprodukcióban készült Több mint testőr parafrázis a tökéletes bizonyíték arra, hogy a szappanoperákhoz nem színészakadémiákon, hanem modellkatalógusokban keresnek “színészeket”, ami persze maximum látványvilágában válik a széria javára. Már reggel óta kerestem a legendás szappanoperás kamerabeállítást, de eddig egyik részben sem találtam, ám a Rabok és szeretőkben végre használták. Arról beszélek, amikor két szereplő beszélget, de nem egymással szemben állnak, hanem az egyik a kamerába beszél, a másik meg beáll mögé, és a hátának mondja a szöveget.

Ebben a sorozatban van tiltott szerelem, gazdag-szegény különbség, eltitkolt történetek a múltból, sőt egy apasági vizsgálatra is sor kerül, ám most a változatosság kedvéért egy nagyapa vizsgáltatja meg az unokáját. A szereplők magukban is hangosan beszélnek, hogy elmondhassák hangosan a terveiket a nézőknek, és ha valaki gonosz cselekedetre készül, az bizony a tette elkövetése alatt végig gonosz arckifejezést vág.

13:25

A Korona hercege (61. rész)

Végre nem mexikói vagy török sorozat! A koreai A Korona hercege már azáltal is különbözik az Izaura TV többi programjától, hogy a fordításához történelmi szakértőt is bevetettek, ami ilyen körökben nem csekélység. Ugyan történelmi sorozatról beszélünk, de minden ruha olyan, mintha most varrták volna, a díszletek nagy része pedig úgy fest, mintha egy korabeli IKEA áruházban vásárolták volna újonnan. Iszonyatosan műanyag hatásúak. Eleinte örülök, hogy végre valami mást nézhetek, mint eddig, de az örömöm nem tart sokáig, mivel felfedezem, hogy A Korona hercegét másfél órás (!) kiszerelésben adja Andy Vajna – akinél már jöhet a baba – csatornája. Úgy érzem, hogy ez soha nem ér véget.

“Ő az elveszettnek hitt testvérem” – adják meg a rész alaphangját rögtön az elején, szóval hiába távol-kelet és történelmi idők, itt is eltűnt testvérekről van szó. Mondjuk annyi különbség azért akad, hogy a ripacsok között azért van egy-két valódi színész is, aki meglepő módon komolyan veszi a dolgát, sőt még egy hiteles (!) sírást is produkáltak A Korona hercegében, ami már tényleg nem akármi.

Amúgy távol-kelet ide vagy oda, a széria csak pont annyira egzotikus, mint mondjuk a Szultána, vagyis a magyar átlagnéző is bőven be tudja fogadni. Apasági tesztek helyett itt király elleni összeesküvéseket, háborúkat és a kereszténység betiltását kapjuk, ami egész izgalmas ahhoz képest, amit délelőtt néztem, de másfél órában nézve ez is bőven a kínszenvedés kategória, bár a koreai betétdaloknak azért néha sikerült kizökkenteniük az apátiámból.

15:00

Vad Angyal (121. rész)

A közel nyolcórás szappanopera-maraton után lassan ott tartok, hogy ha nem tartok egy kis szünetet, akkor tiszta erőből bele fogok rúgni a tévéképernyőbe. Amikor megszólalnak a Vad Angyal jól ismert dallamai – igen, ezt még azok is ismerik, akik soha nem láttak belőle egy részt sem –, akkor felállok a kanapéról, és ott hagyom a béna parókában humorizálni próbáló Natalia Oreirót, hogy egy ebédszünettel és egy újabb kávéval lendüljek túl a holtponton. Még hátra van majdnem négy óra, enélkül biztosan belepusztulnék.

A rész végére azért visszaérek, és annyit azért sikerül megállapítanom, hogy a Vad Angyal még nem annyira puccos környezetben játszódik, mint a mai sorozatok, ráadásul a “humoros” kategóriát képviseli a szappanoperák táborában, már amennyire az effajta viccelődést humornak lehet nevezni, ugye. Oreiro bájos, tüzes, vicces és a legtöbb szappanopera-szereplőhöz képest egész természetes jelenség, de ebből ennyi most bőven elég.

16:00

A fekete özvegy (121. rész)

A változatosság kedvéért ez a sorozat Venezuelából érkezett, és úgy fest, megtaláltam benne a szappanoperák sorozatgyilkosos thrillerét, aminek a képi világa olyan, mintha kezdő filmfőiskolások akarnák koppintani a Fűrész-folytatások villódzó világát. Az egy órába belefér egy titkos testvér és egy apasági vizsgálat is, a csúcsjelenetben pedig egy komplett vendégsereg gyűlik össze, hogy mint egy Agatha Christie regényben, valaki elmondja a nyomozása eredményét. Csakhogy itt nem egy gyilkos lepleződik le, hanem egy apasági DNS-vizsgálat eredménye, és kiderül, ki a két lány titkos testvére. Meggyőződésem, ha még nézek pár napnyi dél-amerikai szappanoperát, akkor előbb-utóbb biztosan felhívom Lilut, hogy keresse meg a nagyvilágban eltűnt titkos testvéremet.

17:00

Alisa (1. rész)

Végre egy első rész! El sem hittem, hogy egy ilyet is kifoghatok. Végre lesz esélyem arra, hogy értsem is a cselekményt, bár mostanra olyan agymosott zombivá változtatott ez a maraton, hogy még egy ötsoros bulvárhír értelmezése is komoly problémát jelent.

Az Alisa a nyitó képeiben úgy indít, mint egy német – igen, egy német sorozatról van szó – Bridget Jones. Egy frissen szinglivé vált berlini lány a vállalkozása tönkremenetele után hazatér a szülővárosába, és Renée Zellweger módra vidáman narrálja nekünk a lelki életét és a történéseket. Ekkor a széria még inkább a Klinikára emlékeztet, mint az Esmeraldára, de ez sajnos nem tart sokáig. A kisvárosba érve szép lassan megismerkedhetünk a lakókkal és a szereplőkkel, és ekkor már nagyon is megfigyelhetők a szokásos szappanoperás elemek, de az egésznek azért megmarad a német bája, ami megkülönbözteti a nagy átlagtól. Nem gondoltam volna, de pont a németektől kaptam meg újra kedvenc szappanoperás kamerabeállításomat, és az első rész egy akkora cliffhangerrel ért véget, amit nem néztem ki egy telenovellából.

18:00

Tiszta szívvel (59. rész)

Próbálhatnék vicceskedni, de a helyzet az, hogy tizenegy órája nézek szappanoperákat, és úgy érzem, hogy ennél még az is szívderítőbb lehet, ha tizenkét órát kellene havat lapátolnom a mínusz tízben. Amikor a mexikói Tiszta szívvel főcíme beköszön, egy pillanatra felkapom a fejem, mert a férfi főszereplőt ismerem valahonnan – hihetetlen, de felismertem egy szappanopera-sztárt –, de a lelkesedésem maximum öt másodpercig tart, aztán visszazuhanok a mély apátiába. A szemeim előtt peregnek az amúgy kosztümös és régebbi – az Izaura TV-nél ezt klasszikusnak nevezik – sorozat képei, de már nem fogok fel semmit a látottakból, és csak arra tudok gondolni, hogy amint ennek a résznek vége, visszakapom a szabadságom és a józan eszem. Amit délelőtt még vicces emberkísérletnek gondoltam, mostanra pokoli kínszenvedéssé változott, és úgy érzem, ha még pár napig ilyeneket kellene néznem, csak egy nagy, füstölgő lyuk maradna az agyam helyén. Kis adagban biztos lehet élvezni, de túladagolva a szappanoperák biológiai fegyverként pusztítják az agysejteket. Én túléltem valahogy. Kérem, ne próbálják utánam csinálni!