Így negyven körül abban a korban vagyok, amikor a gyerekvállalás központi kérdés minden ismerősöm életében. Vagy azért, mert mostanra szülő lett az illető, vagy azért, mert épp most válik azzá, vagy épp mert régóta nem jön össze a gyerek. Esetleg azért, mert nem is akar gyereket. Nekem is megvoltak egykor a saját dilemmáim, persze, hogy kíváncsi voltam a darabra. Őszintén szólva már a címét is nagyon bírom.
Mivel a Katona József Színház weboldalán “újszerű, költői színháznyelvről” beszélnek, metaforákra, szimbólumokra és saját értelmezés után kiáltó részletekre számítottam. Ehelyett nagyon is egyenesen, nyíltan, mai “bassza meg”-ekkel kaptuk az arcunkba az üzeneteket. Tóth Krisztina fordításában a végeredmény tökéletes lett (hozzám legalábbis biztosan ez a modern nyelv vezet).
“Gyereket?!” Hangzik el a nyitó kérdés a nő szájából. “Igen, persze, mindig is akartam, ezzel nőttem fel, csak ne pont most beszéljünk róla, és ne is mostanában” – aggodalmaskodik, a férfi pedig próbálja megérteni, hova ez a sok idegeskedés, minek a lelkizés, ő csak egy magától értetődő kérdést tett fel. Bóknak szánta, az isten szerelmére, nem casus bellinek. Aztán a nő mégis beleegyezik, hogy megbeszéljék, és itt indul el a lavina.
Mert a kérdés a szereplők szerint szemmel láthatóan ijesztő, akárhonnan is nézik, legyen az a párkapcsolat, a szabadságuk, a saját magukkal kapcsolatos kétkedéseik vagy épp a globális felelősség kérdése: “Hogy ide?” “Erre a bolygóra?!” Könnyű ezekkel a szempontokkal azonosulni, főként Pálos Hanna és Nagy Ervin intenzív színészi játékának köszönhetően. De segít ebben a Katona Sufnijának intim közege is.
Ahogy a diskurzus mentén egymásba gabalyodik a két ember, egy ponton mi is úgy érezzük, hülyeség az egész gyermekvállalás téma, olyan meggyőzően adják elő az ellenérveiket. Igen, a férfi is elbizonytalanodik. Viccesek, sokszor nevetünk is, de legbelül valahogy mégsem. Mert azért érezhető: ez sorskérdés. Nagyon érdekes volt megélni ezt a kettősséget.
“Az nem lehet, hogy pont mi…” “Az nem lehet, hogy pont mi nem, mi, akik képzettek vagyunk, okosak, intelligensek, épp nekünk ne lenne kötelességünk a gyereknemzés. Mindenkinek nem is való a gyerek, vagy ez nagyon nácin hangzik?” – kérdezi a férfi. Megint egy olyan rész, amin nem tudjuk, hogy helyes-e nevetni, de hát annyira vicces, ahogy Nagy Ervin kínlódik!
Szóba kerül az is, hogy de jó lett volna még élni, vagy hogy “nem akarom a gyerekben az anyádat viszontlátni”, és egy sor kérdés még, nem lövöm le az összes poént. Csupa olyan téma, ami sokunkat foglalkoztat. A kérdések egy részét azonban biztosan nem tesszük fel, ezért olyan jó, hogy valaki ezt elintézi aznap este helyettünk. A végeredmény pedig az, hogy a darab közben, ha akarjuk, ha nem, folyamatosan pereg a mozi a saját életünkről. Naná.
Duncan Macmillan brit kortárs színdarabíró műve Forgács Péter rendezésében mindenkihez szól, függetlenül attól, hogy hány éves, és mi az életcélja. Talán kell egyfajta szenvedély bennünk ahhoz, hogy a szereplők szenvedélyessége ne legyen túl sok. Mert ők bizony folyamatosan tépik egymást, amin persze átsüt a ragaszkodás és a szerelem.
Egy padon kívül más díszlet nincs, de nem is hiányzik. Egyetlen táska és egyetlen pulóver az összes kellékük. Az, hogy időnként ugrunk egy (két, tíz) évet, magából a szövegből derül csak ki. Ez itt-ott egy kicsit furcsa, aztán alkalmazkodunk.
Ha nagyon kellene mondanom valamit, ami kicsit zavart, akkor az a darab sűrűsége. Nekem kicsit sok az ugrás, a fordulópontot, a kisebb-nagyobb dráma 80 perc alatt. A végét elnagyoltnak éreztem, de ha nem így lett volna, akkor most biztosan azt írnám, hogy “nem hagytak elég időt a központi kérdés kibontására”. A lényeg, hogy a dolog így is hatott, így is működött.
| Az előadások időpontjairól itt lehet bővebb információt szerezni. |