Nézd meg a színdarabot, ami után az író nyakába borulnál!

Akkor vettem észre, hogy ott áll mellettem másfél méterre Háy János, A halottember írója, ettől meg hülyeségeket kezdtem beszélni, mert zavarba jöttem. Amikor a Nehéz c. darabot néztem szintén a Szkénében, szintén tőle, és végigbőgtem az egészet úgy, hogy taknyom-nyálam egybefolyt, akkor másfél méterre ült tőlem, na nem mintha felismerne, vagy tudná, hogy családtag nálunk, úgy hívjuk itthon, hogy a Gyerök. Otthon apámat hívják így.

Feszültnek tűnt. Az, feszült, hogyne lenne feszült az ősbemutatón. Én is az vagyok. Jobban mondva félek, mert nem tudom, most mivel fog szembesíteni, az életemnek és a lelkemnek most melyik részét gépelte le, mit fogok magamból viszontlátni a színpadon. És megint elhessegettem a gondolatot, hogy odalépek hozzá, megölelem, és megkérdezem tőle, honnan tudja mindezt rólam, hogy mi volt nálunk akkoriban, honnan ismeri az én tanyasi nagyszüleimet, a Jani báttyámat, a sógit meg a többieket, és elmondom, hogy mindazt, amit Mucsi Zoltán a Nehézben elmondott, én azt mind hallottam a saját fülemmel a kiskonyhában, nem is egyszer és amikor elhangzott, hogy “és a Mama ne mondja, hogy…” akkor kezdtem sírni, és sirattam ott mindenkit, a Mucsit, a Mamát, aput, magamat, mindenki más apját is, megtört, barna hajú feleségeket, de leginkább azt, hogy tényleg mennyire rohadtul nehéz.

Persze nem megyek oda, nem borulok a nyakába, és nem kérdezek tőle semmit, kinyílnak az ajtók és én elindulok a terem felé, gyerekes örömet érzek, hogy az első sorban kapunk helyet, aztán az előadás végén a vastaps alatt megint bőgök, most meg amiatt, honnan tudja azt Háy János, milyen megélni nőként, hogy NINCS.

Hogy milyen hirtelen tud a vanból nincs lenni, hogy milyen nehéz berendezkedni a vantalanságra és vinni-cipelni tovább ezt a nincset.

Honnan tudja, hogy nagy sokára, egyszer csak könnyebb lesz, nem húzza már le a földig a mellkasunkat, hogy egyszer csak kapunk újra levegőt. Elveszem az első, aztán a második zsebkendőt, megyünk kifelé, majd sokkal később, az autóban odafordulok a barátnőmhöz, tudod, miben láttuk ezt a színésznőt nyáron? Rám mered. Láttuk? Azon gondolkodtam, hol rejtegették eddig ezt a tehetséget! Ő volt Nelli, a vénlány A szerelem című darabban, a vidéki színházak fesztiválján, na ugye, ott is milyen jó volt!

Fotó: Mészáros Csaba

Mészáros Sára a neve. A halottember című darab özvegye. Fekete ruhában áll a kör alakú színpadon, vagy ül a hintán, a színpad közepén. A kezében rongybaba. A baba néha a lánya, néha csak valami, amivel motoz, mert a falusi asszony keze sose áll meg, mindig dologra van fogva. Ha ölbe teszi, malmozik, de nem tétlen akkor sem. A hinta kötelei (pontosabban láncai) mintha egyenesen az égből lógnának, mintha fel lehetne mászni rajta a mennyekbe. Máskor csak hinta, ami leng a diófa alatt, az árnyékban, megint máskor nem is hinta, inkább egy hokedli, amire le lehet roskadni.

A színpad kör alakú, forgatható, de a kör alakú színpadról és a hinta nagy szemű láncáról eszembe jutottak a falusi és tanyasi kutyák is, akik a diófa alá voltak kikötve. Ha közeledett valaki, eszelősen ugattak és futottak körbe-körbe, húzták a láncot a földön, életterüket egy poros kör jelölte. Ugyanúgy, ahogy Anna élettere is pontosan ki van jelölve. Férjes asszonyként és özvegyen is. A halottember özvegyének kör alakú élettere kék, mintha egy hatalmas kék szem lenne. Isten szeme? Talán.

Anna mesél. Arról mesél, mit jelent az, hogy NINCS. Hogy valaki már nincs, aki azelőtt volt. És hogyan lehet ezzel a ninccsel együtt élni.

A nő kislányával él egy faluban, férje a háborúban harcol. Nehezek a mindennapok, a remény és a várakozás helyszíne a posta lesz: egy-egy levél a frontról az életet jelenti. Annáéknak egy napon két küldemény is érkezik, a Férj felettesei által cenzúrázott és ellenőrzött, emiatt felszínes és semmitmondó levelet a kislány veszi át a postán, a gyásztávirat haza, Annához érkezik. Mire a kislány a kertek alatt hazarohan a levéllel – megindító rész, ahogy az Anya elmeséli, miként állt meg futás közben, hogy lopva-sietve elolvassa a levelet – a nő már tudja, hogy az Apa meghalt.  

Anna számára azonnal megkezdődik az özvegyi sors, az egyik legnehezebb dolog vár rá, ami anyára várhat: a boldog, levelet szorongató, futástól kipirult kislánynak megmondani, hogy az apja már nem él. Megértetni vele, hogy a levél lassabban jött, mint a távirat. Hogy a levelet napokkal korábban feladták. Mikor az apa még élt.

Nekem kell itt helytállnom, apa is vagyok, meg anya is

És aztán a többi. Beleszokni, beletanulni az özvegyi sorsba. Hogy egyedül kell helyt állni, egyedül kell megcsinálni mindent, amihez férfikéz kell, ellátni a jószágot, rendben tartani a portát. Anna nemcsak beszél, átéljük vele a dühöt, amit az asszony, a nő érez, ha férfiként kell helytállnia. Hogy bírnia kell, pedig nem bírja. Nem elég erős hozzá sem testileg, sem lelkileg.

Szembe kell néznie a részvétlenséggel, a falusiak ítélkezésével, a pletykákkal, át kell élnie a kiszolgáltatottságot, a zaklatást, de szembesülnie kell azzal is, hogy testi vágyai kielégítetlenek maradnak. “Így fogom leélni az életemet!” – mondja hitetlenkedve-elborzadva. Mi is elborzadunk, és nem gondolunk arra, hogy ugyan, miket beszél már ez a fiatalasszony, előtte az egész élet! Mert Anna addigra már elmesélte nekünk, hogy milyen az, amikor NINCS.

És láthatjuk azt is, milyen az, amikor VAN. Jártatok már búcsúban? Ültetek már fel a lánchintára A Fiúval, aki odahúzta a hintátokat az övé mellé, aztán ellökött jó messzire, elkapott, bepörgette a hintát, és megint kilökött, és szédültetek bele ebbe a forgásba, ebbe a hihetetlen szabadságba? Ahogy száll a hinta és amíg meg nem áll, amíg tart ez a szédülés addig MINDEN VAN, mert semmi nincs, ami a földhöz köt, ami lehúz, ami odaragaszt. Szeretlek, Annuska! – mondja a Férj, és Anna azt meséli, akkor már ő sem bánta, hogy ezzel a hatalmas, nagy darab férfival van, és ő is mondja, hogy szereti, mert mondani kell valamit, és mert abban a korban van, amikor már szeretni is kell valakit.

Fotó: Mészáros Csaba

Az a jelenet, ahogy ők ketten a hintán és utána, a bálban együtt vannak, én nem is értettem, hogyan csinálták. Mészáros Sára és a színen másodszor jelen levő Mucsi Zoltán egyszerűen a szemünk láttára megfiatalodtak. Kisimult, fényes lett az arcuk, ifjak lettek, szerelmesek, olyan jó volt ezt nézni, olyan jó volt látni az önfeledt éneklést, a fiatalság fékevesztettségét, a mulatást, olyan jó volt ezt újra látni és átélni velük, hogy itt ez az éjszaka, ami csak a miénk és most – talán utoljára, ki tudhatja – kimulatom magamat! Tartson reggelig a tánc! Szépek voltak, szép volt ez a pár együtt. Akkor.

Azután együtt éltek. Hogy szerelemben-e, békességben-e, az akkoriban – pláne falun – nem számított. Hogy szeretlek-e, nem számít. Nem kérdezi senki, nem érdekel senkit, a boldogság úri huncutság. A feleséged vagyok.

Veled tervezek, egészségben, betegségben, jóban-rosszban. Veled fogom leélni az életemet.

És aztán ez az ígért és tervezett élet egyszerre sehol sincs. Mert a másik NINCS. És mégis, az élet megy tovább, és az özvegységbe bele kell szokni, tovább kell csinálni, az űrt be kell tölteni vagy el kell róla fordítani a fejet, és ezzel a ninccsel kell tovább élni, továbbmenni, és mindenki él tovább, csak a kislány, az nem hiszi, hogy apja nem jön vissza soha már, mert tőle nem búcsúzott el.

Majd jó sokára, mikor a nincs már a mindennapok része, és meg is szokta már az özvegy, akkor a Férj visszatér. Jön az úton a nagydarab ember a nincsből, a nő vanjába, egyszer csak betoppan és VAN. És tele van a feje és a szíve szörnyűséggel, halállal, öldökléssel és szeretettel Annus és a kislány iránt, élni és szeretni akar, érezni és ölelni akar és nem tud időt hagyni, mert tőle is elvették, csak máshogy. Nem tud nem lenni, nem tud várni, mert neki Anna jelenti az életet, a VAN-t, Anna pedig nem képes egy újabb életbe kezdeni éppen olyan hirtelen, ahogy megözvegyülésekor, a van nem tud győzedelmeskedni a nincs fölött ilyen erőszakosan, ilyen követelőzőn és hirtelen, és ez óhatatlanul tragédiába torkollik.

Fotó: Mészáros Csaba

Mert a NINCS belül van. És amikor eltemetjük a falu végi temetőbe a koporsóba hazaküldött testet, eltemetjük vele az életet is, amit addig éltünk. És az idő süket, vak, érdektelen és szívtelen, ránk se néz, nincs benne részvét, megy tovább, és visz minket is tovább.

Végül már nem kell húznia, megyünk, laza pórázon, láb mellett, és közben telnek a napok, változunk, a dolgok megtörténnek velünk, és aki nincs, az nem tud ennek részesévé válni. Mindegy, hogy meghalt, vagy hathetente jön haza németből, mindegy, hogy azért, mert kéthetente van láthatás. Nincs. És aki a mindennapjainkból kikopik, a szívünkből kopik ki. És a legritkább esetben van visszaút.

Bérczes László a két évvel ezelőtti Ördögkatlan fesztivál egyik beszélgetésén azt mondta, olyan ritka ma már a világban, hogy van valami, ami valódi, ami igaz. Azt gondolom, hogy A halottember a Szkénében az. Az ókori görög drámákat idéző kórus, a darabot kísérő zene, Mészáros Sára iszonyú tehetsége és elemi jelenléte, Mucsi Zoltán finomsága és érzelmessége az utóbbi idők legnagyobb színházi élményét jelentették számomra. Bravó, és köszönöm.

Nektek meg, akik éltétek már át a veszteséget, akiket hagytak el, akik azt gondoljátok, hogy ez a kapcsolat elég erős ahhoz, hogy kibírja ezt az egy-két évet, akik azzal védekeztek, hogy nincs más választásotok, akik egyszer is kimondtátok már, hogy sajnálom, ez a munkám, mindegyikőtök, akik biztosak vagytok abban, hogy a másik VAN, menjetek el a Szkénébe és nézzétek meg a darabot, mert lehet, hogy már NINCS.