Goldie Hawn minden idők egyik legtermészetesebb hollywoodi komikája, és a jelenléte nagyon hiányzott a hollywoodi palettáról. 15 évnyi távollét után most korunk talán legeredetibb és legviccesebb nője, Amy Schumer csábította őt vissza a nagyvászonra, és első blikkre elképzelni sem lehetne komikusabb anya-lánya párost náluk. Az alkotóknak nem kellett volna nagyon megerőltetniük magukat egy ennyire vicces duóval a tarsolyukban, hiszen ők ketten nem igényelnek különösebben összetett történetet – már Schumer előző filmje, a Kész katasztrófa is meglehetősen lazán szőtte a cselekményét –, ám Jonathan Levine (Fifti-fifti) rendező mintha túlságosan tudatában lett volna ennek, és úgy a film felénél teljesen magára hagyta a produkciót. Biztos azt gondolta, hogy az majd megrendezi saját magát. Hát nem.
Nyerő páros
Pedig a kezdés még biztató. Amy Schumer – akit aláztak már a túlsúlya miatt – egy olyan kissé szétcsúszott csajt alakít, aki befizeti magát és párját egy ecuadori utazásra, csakhogy a pasija pont az indulás előtt pár nappal dobja őt. Mivel az utazást nem akarja bukni, de egyik barátnője sem ér rá, jobb híján az otthonülős, macskás édesanyját invitálja meg a páros utazásra, hogy aztán Dél-Amerikába érve emberrablók hálójába kerüljenek. A film eleje még hagy teret a szereplők közti kapcsolat kibontakoztatásának és annak a szófosásos, gyakran rögtönzéseken alapuló poénkodásnak (“Szívem, amikor apád elhagyott, azt gondoltam soha többé nem fogok szexelni… És így is lett.”), aminek Schumer az egyik nagymestere.
Az alkotók az altesti poénoktól sem riadnak vissza, de a játékidő első felében még ezt is jó időzítéssel és gyakran eredeti módon teszik – például bármilyen rosszul hangzik, kifejezetten vicces az, amikor a főhősnőre rányitnak a nyilvános WC-ben, amint épp a punciját törölgeti a tükör előtt egy nedves pézsével –, és Schumer totális gátlástalanságát jelzi, hogy ha kell, még a pucérkodást is simán bevállalja egy merészebb poén kedvéért. Goldie Hawn – aki magyar celebekkel haverkodott – nem próbálja az előtérbe tolni magát, de nem is szürkül el. Leginkább kiszolgálja Schumert néhány magasra dobott labdával, amit a kolléganője annak rendje és módja szerint le is csap. Már itt is érződik, hogy a forgatókönyvírók nem álltak a helyzet magaslatán, de amíg nem próbálják begyújtani a sztori rakétáit, addig a két komika a hátán viszi a filmet, és pusztán az ő marhulásuk miatt jó nézni az Ó, anyámat.
Rohanás bélféreggel
Nagyjából félúton az alkotók hirtelen észbe kapnak: oké, hogy jól érezzük magunkat, de haladni kéne a történettel is. Hőseinket elrabolják, és ettől a ponttól kezdve a film lassacskán elkezd darabjaira hullani. A kissé béna Indiana Jones-utánérzést alakító Christopher Meloni karaktere még üde színfolt, ám miután ő is kiesik a képből, a moziteremben olyan érzés lett úrrá rajtam, mintha hirtelen egy másik filmet néznék. A korábban komótos tempóban haladó cselekmény indokolatlanul begyorsul, mintha az írók és a rendező kötelességtudó módon pipálná ki egymás után a sztori fontosabb pontjait. Míg korábban hagytak időt a két főszereplő közti szópárbajoknak, hirtelen csak daráljuk tovább az amúgy totálisan érdektelen és teljességgel kiszámítható mederben haladó történetet.
Olyan gyorsan ugrálunk a jelenetek között, hogy azt gondoltam, a stúdió biztos rászólt a rendezőre, hogy a film semmiképp se legyen hosszabb másfél óránál, ezért rohamtempóban kivágtak belőle vagy húsz percet, hogy ennek eredményeképp egy igazi filmes torzszülött jöjjön létre. A film utolsó fél órája inkább tűnik egy indokolatlanul hosszúra nyúlt filmelőzetesnek, mint mozifilmnek. Elképesztően ritka, hogy egy hollywoodi stúdió ennyire pocsék tempóérzékkel vágott filmet adjon ki a nagyközönségnek. Az pedig már csak a hab a tortán, hogy az év legérthetetlenebb és leggusztustalanabb jelenete – csak annyit árulok el, hogy egy bélféreghez van köze – azért így is bent maradhatott, ahogy az Amy Schumer tesóját alakító Ike Barinholtz jelenetei is, pedig a fickó annyira humortalan, hogy nem értettem, hogy a vele felvett percek többsége miért nem kapott kegyelemdöfést a vágóasztalon.
Szabotázs
Rengeteg rossz vígjáték kerül a mozikba, szóval önmagában eszem ágában sem lenne kiakadni azon, ha látok egy újabbat, csakhogy az Ó, anyám! egy-egy szenzációsan vicces jelenetét nézve érezni lehet, hogy sokkal több volt ebben a filmben, mint amit végül kihoztak belőle. Ez nem olyan film, ami eleve kudarcra volt ítélve, hanem olyan, amiben benne volt egy egészen pompás komédia lehetősége, csak menet közben valahol nagyon elrontották. Kár érte, ugyanis sikerült találniuk két olyan főszereplőt, akik nagyon szerethetők, és ha hagyják, akkor hihetetlenül viccesek együtt, csakhogy itt az alkotók összefogtak ellenük, és elszabotálták a filmjüket. Pedig csak hagyni kellett volna őket játszani.