A héten mozikba került lovagos fantasy, az Arthur király – A kard legendája nézői feltehetik maguknak a kérdést: hol láttuk ezt a borostás, nagydarab, kigyúrt fickót, aki az Arthur-legenda legújabb, Guy Ritchie rendezte feldolgozásában a trón várományosát játssza? A figyelmesebbek rájöhetnek, hogy a magyar mozikban legutóbb a Bíborhegy című filmben lehetett találkozni vele, a szép kiállítású, ám meglehetősen dohos gótikus horrorban viszont egyszerű bájgúnárt játszott. Közel sem olyan jó kiugrási lehetőség, mint az Arthur király.
Charlie Hunnam – mert így hívják ezt a szép szál legényt – a Kemény motorosok (Sons of Anarchy) című sorozatban hívta fel a figyelmet magára, majd Hollywood is lecsapott rá mint a következő megnyerő izompacsirtára. Ebben a minőségében játszott a Tűzgyűrűben is, méghozzá papíron főszerepet, de aki látta azt a filmet, jól tudja, hogy valójában az óriásszörnyeket csépelő óriásrobotok voltak benne a főszereplők, minden más, köztük az emberszereplők, leginkább csak dísznek voltak ott. (A Huligánokban /Green Street Hooligans, 2005/ viszont Elijah Wood partnereként egy West Ham-ultra, cockney töritanárt alakított, elég jól. – a szerk.)
Az Arthur királytól kiugrást remélő Hunnam feladata valójában egy nagyobb hollywoodi probléma része: hogyan érjék el a fiatal, reményteljes férfi színészek, hogy ne csak a testük miatt számítsanak rájuk a stúdiók? A kérdés a nők esetében is adott, sőt ők sokkal régebb óta szembesülnek ezzel a dilemmával. Pont azért maradjunk most a férfiaknál, mert az ő helyzetük az utóbbi egy-két évtizedben változott meg.
Csak a testük kell
Ma már mindennaposnak számít Hollywoodban, hogy a legtöbb, komoly pénzből készülő szuperprodukció férfi szereplőjének többet kell gyúrnia, mint szöveget tanulnia a szerepéhez. Ezek a filmek a digitális technika előretörésének köszönhetően egyre nagyobb arányban valamilyen fantasztikus-kalandos műfajba tartoznak, például szuperhősökről szólnak vagy olyan kalandorokról, akik szinte már emberfeletti attrakciókat mutatnak be akcióik során – elég csak megnézni a Halálos iramban-sorozatot.
Ahhoz, hogy a néző elhiggye, a hősök képesek a filmben látható akciókra, a színészeknek is “viselniük kell a szerepet”, vagyis úgy kell kinézniük, mint akik a valóságban is átlagon felüli erővel, gyorsasággal, ügyességgel stb. rendelkeznek. Az ilyen típusú, “hard-body” akcióhősök a nyolcvanas években váltak népszerűvé (Schwarzenegger és Stallone a két kötelező név). Az utóbbi években pedig a testépítés köznapivá válása miatt egy fiatal férfi színésznek nincs is értelme elmennie egy castingra, ha nincs éves kondibérlete. Legalábbis akkor, ha ilyen típusú akció- vagy kalandhősszerepre vágyik.
Márpedig a nagy költségvetésű látványfilmekre zömében pont ilyen karaktereket keresnek, és egyáltalán nem baj, ha nem befutott színész játszik fontos szerepet – úgyis a franchise, a márka a lényeg, legyen szó Pókemberről, Star Warsról vagy egy ifjúsági sci-fi könyvsiker filmadaptációjáról.
De ki tudott ebből a csapatból komoly színésszé válni?
A “komoly” talán túlzás – legyen elég annyi, hogy sokan ma már igazi színésznek számítanak, akik egykor alig voltak többek kardos-pisztolyos fehérneműmodelleknél. Egyikükből sem lett egy Philip Seymour Hoffmann, de megmutatták, hogy más jellegű szerepeket is el tudnak játszani, és nemcsak a fizikumuk és szép mosolyuk miatt érdemes odafigyelni rájuk.
A legsikeresebb átváltozóművész ma talán Channing Tatum, aki sportoló- és táncosszerepekkel kezdte (elvégre maga is táncos volt), majd jöttek az elmaradhatatlan bájgúnárfigurák – néhányan talán még fel tudják idézni az arcát a Kedves John! című műkönnyes limonádéból. Tatum viszont már ekkor igyekezett normális filmekben is játszani, és bőven beérte mellékszerepekkel, például Michael Mann-nél (Közellenségek) vagy Steven Soderberghnél (A bűn hálójában).
Éppen Soderbergh volt az, akin keresztül végül Tatum kilépett a szépfiú skatulyából. A Magic Mike két részében útját kereső sztriptíztáncosként ugyanis nyíltan a saját egykori munkájára, tágabb értelemben pedig megunt imázsára is utalt, és sikerült önironikusan, nagyon viccesen és nem utolsósorban szexin megmutatnia, hogy egyáltalán nem rossz színész. Aztán jött egy újabb mellékszerep Tarantino Aljas nyolcasában, amely végképp bebiztosította Tatum helyét a jó fej sztárok elitklubjában, abban a sajnálatos módon csak a képzeletünkben létező társaságban, amelyet jelenleg talán Ryan Gosling elnököl.
Jól látszik, hogy a szuperhős Thor szerepével világhírűvé vált Chris Hemsworth is Tatum útját járja. Csak nem ő is szerepet vállalt egy Michael Mann-filmben? Dehogynem, kár, hogy a Blackhat nagyszerűségét a legtöbb kritikus nem ismerte fel, és a közönség sem volt igazán vevő rá. A Thor hamarosan érkező harmadik részének előzetesei alapján viszont úgy tűnik, ez egy komikusabb, lazább Thor-film lesz, mint az eddigiek. Ez jó alkalmat adhat Hemsworthnek, hogy kicsit el is távolítsa magától a szerepet – még nem hirdetnénk ítéletet, hogy neki sikerül-e komolyan vehető színésszé válnia.
Pláne, hogy Dwayne Johnson, vagyis a Rock is visszafordult félúton: az izompacsirtaszerepek, például A Skorpiókirály után ő is bizonyította, hogy mer nevetni magán (leginkább a veszélyesen ostoba emberrablókról szóló Pain & Gainben), azóta viszont úgy tűnik, megint megelégszik azzal, hogy az izmait mutogassa a Halálos iramban-filmekben vagy az új Baywatchban.
Ha a borostás, marcona, ősember típusú sztárok kerülnek szóba, Tom Hardy neve is sokaknak eszébe juthat, ő viszont nem ugyanazt az utat járta be, mint az eddig említett férfiak. Miután a kétezres évek elején feltűnt A sólyom végveszélyben egyik katonájaként, évekre eltűnt szem elől, és főleg sorozatokban játszott. Mikor visszatért az élvonalba, már “kész” színész volt, és remek érzékkel vállalt olyan szerepeket, ahol nyers fizikumát és színészi tehetségét egyszerre kamatoztathatta. Ilyen volt mindenek előtt a Bronson, de A sötét lovag – Felemelkedés gonoszszerepe és a Warrior – A végső menet MMA-harcosa is ebbe a körbe tartozik.
Arthur királynak sikerülhet?
Első látásra az Arthur király – A kard legendája sem valami okos film, és Charlie Hunnamnek sem kell mély érzelmeket, bonyolult jellemfejlődési ívet bemutatnia. Mégsem csak egy sima kardozós CGI-marhaságról van szó: a rendező, Guy Ritchie a régebbi filmjeire jellemző nagydumás, simlis alakokként ábrázolja azokat a figurákat, akik egyszer majd a Kerekasztal lovagjaivá válnak.
A ravasz, az agy és két füstölgő puskacsőre vagy a Blöffre emlékeztető vígjátéki kavarások – amelyek persze egy pillanat alatt véresen eldurvulhatnak – még Hunnamnek is lehetőséget adnak arra, hogy különböző hangnemekben játsszon. Ki tudja, talán egyszer majd egy újabb nagy sztár karrierfordító szerepeként tartjuk számon ezt a filmet.