Amikor Gal Gadot először tűnt fel a Batman Superman ellen egyik akciójelenetében Wonder Woman (ha a filmet pár évvel korábban mutatják be, biztos kapott volna valami olyan alcímet, hogy Csoda ez a nő) ruhájában, és megszólalt Hans Zimmer ikonikus és dögös gitárzenéje, a közönség a világ minden táján tapsban tört ki. Olyan erő és olyan tartás sugárzott a karakteréből, hogy egyértelmű volt: minden kritika – főképp a mellbőségén élcelődtek – ellenére az izraeli szupermodellből lett színésznő telitalálat a szerepre. És ez még egy olyan igazán pocsék filmben is nyilvánvaló volt, mint a Batman Superman ellen.
A lelkes reakciókat látva a Warner egy percig sem habozott, hogy a karakter ennyi év után (Wonder Womant 1941-ben találták ki) végre tényleg megkapja azt az önálló filmet, ami már rég megillette őt, és ezzel a DC alaposan be tudta előzni a Marvelt női szuperhősfilm téren, ugyanis a konkurenciánál a Scarlett Johansson által alakított Fekete Özvegy még mindig nem kapott saját filmet, és a Brie Larson főszereplésével készülő Captain Marvelt csak jövőre kezdik forgatni.
Wonder Woman, az úttörő
Valahol egészen megdöbbentő, hogy ugyan a képregényfilmek új aranykora nagyjából a 2008-as Vasember bemutatója környékére datálható, és az azóta eltelt kilenc évben iszonyatos mennyiségű szuperhősfilmet termelt ki Hollywood, egyetlenegy olyan sem akadt köztük, melynek nő lett volna a főszereplője. Az utolsó ez irányú próbálkozás a 2005-ben készült Elektra volt Jennifer Garner főszereplésével, ami csúfosan megbukott, előtte pedig Halle Berry S/M szerkós Macskanője szerepelt le a mozipénztáraknál. A stúdiók ez alapján hajlamosak voltak azt gondolni, hogy a két film azért nem érdekelte a nézőket, mert női főszereplőjük volt, és az egy pillanatig sem jutott eszükbe, hogy valójában az volt a bökkenő, hogy pocsék filmekről volt szó.
A Wonder Woman felelőssége így óriási: egyfelől jó filmnek kell lennie, másfelől pedig bizonyítania kell a köztudottan hímsoviniszta Hollywoodnak, hogy van értelme egy női főhősbe fektetni a pénzüket a képregény-adaptációk világában. Nem kis súly ez egy olyan rendező (Patty Jenkins) vállán, aki utoljára 2003-ban rendezett mozifilmet, ráadásul A rém egy női sorozatgyilkosról szóló riasztóan sötét dráma volt, melynek világa nem is állhatna távolabb Wonder Woman karakterének patrióta idealizmusától.
A szuperhősnő, akinek humora is van
A 141 perc hosszú (annyira nagy kérés lenne egy százperces szuperhősfilm?) Wonder Woman egy klasszikus eredettörténet, ami egészen a hőse gyerekkoráig nyúl vissza. Láthatjuk az idilli, mediterrán szigeten, amazonok között felnövő Diana első kardvívó leckéit, a viszonyát az édesanyjával, és persze az első találkozását egy férfival, aki egy I. világháborús pilóta és kém, Chris Pine alakításában. Sajnos a bevezető nagyon hosszúra nyúlik, az ókori istenekről előadott történelemlecke meg nagyjából semennyire sem érdekes, de az legalább gyorsan bebizonyosodik, hogy Gal Gadot-t valósággal zabálja a kamera, és a jelenléte van annyira erős, hogy még a gyengébb pillanatokon is átsegítse a filmet. Itt még a karakter egy korai, naiv verzióját játssza (a sztori az I. világháború utolsó évében játszódik), és ugyan a figura Londonba érkezése kimerül a Jöttünk, láttunk, visszamennénk, a Thor és az Amerika Kapitány hasonló jellegű poénjainak újrafelhasználásában, ezt legalább ügyesen csinálja, és azt is bizonyítja, hogy van humora.
Egy szuperhősfilm, ami mer bugyuta lenni
A Wonder Woman régi vágású mozi. Megvan benne az a fajta naivitás, ami az 1978-as Supermant is jellemezte, és talán nem a véletlen műve, hogy annyi mindenben hasonlít a Marvel első Amerika Kapitány filmjére. Ez az a fajta szuperhősfilm, ahol a főgonosz Doktor Genyaként nevet fel, amikor valami rosszat tesz, és ahol minden tanulságot és minden gondolatot alaposan a szánkba rágnak. Ebben a világban minden fekete vagy fehér, nincs helye a szürke tartománynak. Az ellenfelek gonosz – még nem náci – németek, akik a mustárgáz egy modernizált változatával akarják megnyerni a világháborút, az egyik gonoszt ráadásul Méreg doktornak hívják, és természetesen eltorzult az arca.
Sokszor dicsérték a Marvelt azért, hogy részben azért sikerült a szuperhősöket megszerettetnie a nagyérdeművel, mert szándékosan maguk mögött hagyták a képregényfilmek bugyutaságát, de a DC ezzel ellentétes utat választott. A Wonder Woman – melynek lefújták a premierjét a manchesteri robbantás miatt – folyamatosan emlékeztet minket arra, hogy ez nagyon nem a valóság, és olyan távol vagyunk a Logan – Farkas már-már realista, kegyetlen és véres világától, amennyire csak lehetséges.
Biztos sokan lesznek olyanok, akik szerint tök jó, hogy végre itt egy film, ami bátran áll bele abba, hogy egy kissé naiv és egyszerű képregényből készült, mások számára azonban ez visszalépésnek fog tűnni, és én is közéjük tartozom.
Sok filmes tett sokat azért, hogy a szuperhősös sztorikat végre ne a bugyutasággal azonosítsák, a Wonder Woman azonban, nem törődve az irányvonalakkal, mer és akar is butuska lenni.
Egy jó párossal eladható
A filmnek azonban nem ez az egyetlen baja. A cselekmény vontatottsága mellett a végső, gigászi összecsapásnak szánt akciójelenet a korábbi DC Comics mozik (Suicide Squad, Batman Superman ellen) hasonló szcénáinak ötlettelenségét idézi. Wonder Woman – akivel nemrég szakított az ENSZ – egy bazi nagy, óriási hatalmú főgonosszal küzd, akivel nagy és nehéz tárgyakat csapdosnak egymásnak és energianyalábokat lövellnek egymás felé, és mindezt hosszú, végtelenségig tartó perceken keresztül.
A figurák úgy pattognak, mintha csak most jöttek volna egy Looney Tunes rajzfilmből, és az egész küzdelem nekem nagyjából annyira izgalmas, mint végigolvasni a Kertészet & Szőlészet magazin permetezésről szóló különszámát.
A film azonban még így is óriási előrelépést jelent a DC filmek terén, már csak azáltal is, hogy a Wonder Womannek van eleje, közepe és vége, és a sztorija nem hullik darabjaira már a játékidő felénél. Néha a kicsinek is kell örülni.
Ezen felül itt végre olyan karaktereket kapunk, akiknek a sorsa tényleg érdekel bennünket, és az is a film mellett szól, hogy a műfajban általában annyira gyenge lábakon álló szerelmi szálat itt komolyan vették, és még visszafogottságában is működik a dolog. Chris Pine és Gal Gadot egyértelműen jó páros, ám mielőtt páran felszisszennének: nem, a Wonder Womanből nem csináltak szerelmesfilmet, csak a románc is egy fontos alkotóeleme a cselekménynek. Kissé uncsi, az újítástól magát szándékosan távol tartó és enyhén bugyuta film lett a Wonder Woman, ám a hősnőben megvan az a plusz, hogy lehessen rajongani érte, a film pedig a hibái ellenére van annyira szimpatikus, hogy bátran hívhassuk szerethetőnek. Ha szigorú akarnék lenne, azt mondanám, hogy középszerű, de inkább csak azt mondom: teljesen nézhető.