Ha megkérdezik, hogy mi a foglalkozásod, akkor mit válaszolsz?
Író vagyok, de elsősorban novellistának tartom magam. De sok dolgot csinálok még, írok gasztronómiai esszét, étteremkritikát, forgatókönyvet, szerkesztek irodalmi folyóiratot (HÉVÍZ), könyvet, tanítok, részt veszek felolvasóesteken. A két fő csapás az irodalom és a gasztronómia, ezeket megpróbálom külön kezelni, de ez nem mindig sikerül. Remélem, hogy például a Magyar Konyhában megjelenő gasztrotörténeti írásaimon érződik, hogy nem kutató és nem újságíró írta őket, hanem író. És a regényeimben vagy a novelláimban is mindig szerepet kap a gasztronómia. Próbálom kulcsra zárni a konyhaajtót, mikor úgynevezett szépirodalmat írok, de olykor mégis kinyílik. Legutóbbi könyvemben, a Sömmi. című betyárregényben például föltűnik Rézi néni, azaz Doleskó Teréz, aki az első XIX. századi eredeti magyar szakácskönyvet írta, amúgy főzőnő volt Szegeden. Róla is írtam egy “gasztrokrimit”, hónapokig “nyomoztam” utána a könyvtárban – nem véletlen, hogy végül regényszereplő lett belőle. Szóval gyanús elem vagyok, amolyan “levesíró”…
Mennyire a mindennapjaid része a főzés?
Sokat főzök, de nem vagyok igazán kísérletező alkat. Általában ugyanazokat az ételeket készítem. Az alföldi házikonyha fogásait szeretem legjobban: körmös pacalt, resztelt májat, vaddisznótokányt, töltött káposztát, marhahúslevest, lábszárpörköltet, csülkös babot, paprikás krumplit, lecsót, kacsát ilyesmit. Ezen kívül mélyebben érdekel még az erdélyi és a zsidó konyha vagy a pacaluniverzum. Ha minden igaz, ősszel megjelenik végre a könyvem a magyar pacal történetéről, ezt kábé 5 éve írom. Télen háromféle ételen elélnék: káposztán, babon és lencsén, persze benne főtt, füstölt húsokkal. Közben Sári (a lányom anyukája) különböző nemzetközi (francia, olasz, thai, indiai stb.) különlegességeket készít, ő sokkal nyitottabb kulináris ízlésű, mint én. Nekem az a mottóm: “aki variál, az rábabrál”.
Szoktál sárga csekkeket befizetni?
Ebből a szempontból nem vagyok “elszállt művész”, befizetem időben a csekket, leviszem a szemetet, bevásárlok, mosogatok, gyereket fürdetek, számlázok… Nem hiszem, hogy attól lesz valaki igazi művész, hogy elfelejt mosdani.
Hogyan kutatsz egy-egy témáról? Könyvtárazol?
Igen, beülök a Széchényi Könyvtárba, ahová 18 éves korom óta járok, és hetekig, hónapokig nyomozom a témát, keresgélek. Legyen az mondjuk a Rózsa Sándor-ügy vagy Rézi néni személyének rejtélye. Mindent elolvasok, amit találok, és nagyon élvezem. Minden momentum érdekel, főleg a korabeli újságcikkek, megszállottan kutatok. Ritkán dolgozom itthon, sokkal inkább kávéházakban, kocsmákban írok. Valahogy ott jobban megy. Előfordul, hogy ricsaj van, akkor bedugom a fülhallgatómat és zenét hallgatok közben. Élvezem, hogy emberek vannak körülöttem, hogy zajlik az élet. És nem jön a postás, a villanyóra-leolvasó, nem kell levinni a szemetet, nem kezdek el főzni, mint itthon.
Pörgős embernek tartod magad?
Á, nem, én baromi lassú vagyok. Sokkal jobban szeretem a lassú tempót, talán ezért is imádom a western-filmeket. Sári sokkal komolyabb ritmusban éli az életét, mint én, sokszor nem is tudok felzárkózni. Pedig ő még néha le is lassul a kedvemért. Ha például külföldre utazunk, akkor nekem kell néhány nap, amíg akklimatizálódom. Addig csak utálok mindent. Utána ugyan már én is élvezem az új ingereket, az új környezetet. Megtalálom a saját világomat, csak nekem ehhez sokkal több idő kell, mint neki. Alföldi-erdélyi gyökerű vagyok, egyik vidék se a gyorsaságáról híres. Szentesen születtem, ott jártam gimnáziumba, utána kerültem Budapestre. Nincsenek művész-allűrjeim, csupa orvos között nőttem fel, nem volt hol eltanulnom. Nálunk nagy családi ebédek közben szóban műtöttek a felmenőim…
Sosem volt elvárás, hogy te is orvos legyél?
Nem, a szüleim korán rájöttek, hogy egyáltalán nem úgy nézek ki, mint egy orvos. Én inkább a “rossz tanuló – rossz sportoló” típus voltam. A gombfoci érdekelt, aztán a könyvek, a metal. Amióta az eszemet tudom, írok, kábé 10 éves koromtól. Minden írással kapcsolatos versenyre neveztem már általános iskolában is. Gimnazista koromban részt vettem a sárvári diákíró-mókákon, írást küldtem Szegedre Darvasi Lászlónak, aki ott volt kezdő Szív Ernő akkoriban. Egyetemista koromban az Esti Hírlapnál külsőztem, pici kritikákat írtam erről-arról: alternatív színház, kiállítások, filmek… ’98-ban, 24 éves koromban jelent meg az első könyvem a Magvetőnél, Fél négy címmel.
A szüleid mit szólnak az írói sikeredhez?
Anyukám két hónapja halt meg, és biztos büszke volt rám, de attól, tudom, szenvedett, hogy ha elment mondjuk a fodrászhoz, és megkérdezték tőle, mivel foglalkozik a fia, akkor arra nem tudott egyértelmű választ adni. Mert olyan foglalkozás nincs, hogy író… újságíró, tanár, igazgató, szakács – ilyenek vannak, de az író nem egy foglalkozás. És ebben igaza is volt. Az író inkább egy nézőpont, hozzáállás, életmód…
Mit gondolsz a díjaidról, a kitüntetésekről?
Vannak írók, akik bármit megadnának egy-egy díjért, engem ez kevéssé motivál. Kevés bennem a karrierizmus. Múltkor Debrecenben betévedtem este egy kocsmába, ahol addig sose jártam. Felismert egy olvasóm – egyébként ügyvéd –, és hajnalig itatott. Erre büszkébb vagyok, mint egy díjra. És nem is szeretnék akárkitől átvenni díjat. Mikor 2010-ben megkaptam a József Attila-díjat, anyám látott a Híradóban. Akkor vettem az egyetlen öltönyömet. Nagyon büszke volt rám, de a telefonban csak ennyit mondott: “még az a rockzenész is tudott egy nyakkendőt kötni magára…” Hát, ennyit a díjakról.
A neved eredeti vagy felvett név?
Húsz éves korom óta hívnak így, eredetileg Szabó András voltam. Az anyai nagymamám, Cserna Csöpe nevét vettem fel. Többek közt azért is, mert a családunk Cserna-ága kihalt volna azóta. Így most hárman is vagyunk: a fiam, Endre, ő a MOME hallgatója, a lányom, Vilma – ők is Csernák. Ez nekem fontos.
Mennyire fontos neked a pénz?
Nem vagyok túlzottan anyagias, de tudomásul kell vennem, hogy magasak a költségeim: gyerekek, család, utazás, kocsma- és vendéglőszámla, kultúrkiadások, miegymás. Komolyan veszem a pénzkeresést, nem gondolom úgy, hogy egy művész “ne pénzezzen”, az túl prózai és megalázó számára. Volt olyan időszakom, amikor annyira le voltam égve, hogy sósmogyoró-reklámot is írtam, mert fizettek érte. Az eddig megjelent 10 könyvem jogdíjai állandó bevételi források, de írok cikket, novellát, esszét, forgatókönyvet, szerkesztek, részt veszek rendezvényeken, az utóbbi években minden héten “tanítottam” , ugyanis volt egy novella-szemináriumom a Werk Akadémián, szóval sok lábon állok.
Sokat dolgozok, de szeretek dolgozni. Alapvetően olyan dolgokat vállalok el, amelyek érdekelnek, és olyan emberekkel dolgozom, akikkel szívesen vagyok együtt. Például Szomjas György filmrendezővel , akit végtelenül nagyra tartok, most fejeztünk be egy eastern-forgatókönyvet, nemsokára eldől, lesz-e belőle film. És ma nézzük át utoljára Bödőcs Tibor barátommal a szeptemberben megjelenő paródiakönyvét, hamarosan megy a kiadóba, ezek az utolsó simítások, két éve dolgozunk rajta – ő írja, én szerkesztem.
Hogy találtátok meg egymást a Bödőccsel?
Szálinger Balázzsal szerkesztjük a HÉVÍZ művészeti folyóiratot, ők Bödőccsel zalai földik. Aztán mi is jóban lettünk, és bár Tibor folyton azt mondta, hogy Jézus, Szókratész és ő nem ír, végül sikerült rábeszélnünk, hogy írjon irodalmi paródiákat a lapunknak. Persze rögtön elkezdett érdeklődni egy kiadó… A szerkesztési folyamat elején eléggé könyörtelen voltam, sokat “pirosoztam”, húztam, újraírattam, de aztán annyira belejött Tibor, hogy alig volt dolgom. Mondjuk, a wordöt nem tudja használni, úgyhogy napokat formáztam a szövegeit. Amikor pampogtam, azt mondta, Federer se maga rajzolja meg krétával a pálya szélét, hanem tart erre egy embert…
Amikor nem dolgozol és nem főzöl, akkor mit csinálsz?
Azt, amit bárki más. Piacra járok, sörözök a barátaimmal, vendéglőbe megyek, moziba, olvasok vagy a gyerekeimmel vagyok. Itt lakunk a Fehérvári úti piac mellett, ha lehet, nem megyek a piacnál messzebb. Szeretem a halast, a hentest, a lángosost, a sajtost. Dolgozom a Keletben vagy máshol, eszem egy véres hurkát Ica mamánál a Bartókon. Elvagyok itt. Nézelődök.
Akkor miért mondod, hogy nem szeretsz Budán lakni?
A saját lakásom a Király utcában van, az az én igazi terepem. Vilma anyukája ragaszkodik a budai oldalhoz, ezért élünk itt. Én nagyon szentesi, kicsit kolozsvári is vagyok, de leginkább Király utcai.
Mennyire vagy exhibicionista?
Csak félig. Szeretem megmutatni magam, de inkább csak az íróasztal biztos fedezékéből, ráadásul egy novellahős mögé bújva. Nem tudnám elviselni, ha amolyan híresség lennék, akit mindenki felismer az utcán, vagy fotósok hada követne. Nem szeretek szerepelni, mert nem vagyok színész, kell egy kis idő, amíg egy felolvasóesten elmúlik az izgulásom.
Azt mondtad, nem csak te vagy az egyetlen író a családban…
Apai nagyapám újságíró volt, előbb Kolozsváron, aztán Szegeden, főleg komolyzenéről, képzőművészetről írt – szerintem tőle a véna. És az orvostörténészként és nőgyógyászként is jelentős édesapám negyven év kemény munkájával írta meg alapvető könyvét A császármetszés kultúrtörténete címmel. Nagyon büszke vagyok rá, és arra is, hogy inspiráljuk egymást, ő is adott már nekem sztorit és én is neki témát. A sziámi ikrekkel közel sem plátói viszonyt ápoló Egon Erwin Kisch történetét tőle kaptam, én pedig felhívtam a figyelmét arra a valószínűleg igaz legendára, hogy a betyárok császármetszést eszközöltek a terhes asszonyokon, a magzatról pedig levágták a kisujjat: talizmánnak. Ő persze ezt a legendakört kimerítően tárgyalja könyvében.
10 dolog, amit nem tudtál Cserna-Szabó Andrásról:
- kedvenc étele (most éppen) a milánói pacal
- rajong a metál zenéért, főként a Motörheadet és a Slayert szereti
- azokkal dolgozik, akiket emberileg is becsül
- a humor az életének az egyik legfontosabb eleme, ahogyan az önirónia is
- utál költözni, ennek ellenére már több mint tízszer költözött életében
- kedvenc kocsmája a szentesi Szamárdelelő és a prágai Arany Tigris
- rajong a westernfilmekért, főként Sergio Leonéért
- nincs kedvenc rendezője, de nagyon szereti David Lynchet, Kaurismäkit vagy Tarantinót
- legnagyobb anyagi sikere a Nagy Macskajajkönyv című műve volt (Darida Benedekkel közösen)
- Sömmi. című regényét Pálfi György rendező szeretné megfilmesíteni
