Biztosan szükségünk van arra, hogy a kedvenc filmes karaktereinkről mindent tudjunk? Tényleg jobb lesz nekünk attól, ha képekben elevenednek meg a híres utalások, amik segítségével felépítettünk magunkban egy figurát? Tényleg jobb lesz nekünk attól, ha tudjuk, milyen volt egy nagy kedvencünk gyerek- vagy fiatalkora? Ha meghal vagy megöregszik egy színész, miért nem elégedünk meg azokkal a filmekkel, amikben eljátszotta a híres figuráját, miért kell a karaktert tovább néznünk egy másik színész alakításában? Sok-sok kérdés, amire nem egyszerű választ adni, és a Solo: Egy Star Wars-történet sem segíti azt, hogy tisztábban lássunk. Mert ha egy film kapcsán a legnagyobb kérdés az, hogy van-e egyáltalán létjogosultsága azt leszámítva, hogy a gyártója/forgalmazója nagyon sok pénzt kereshet vele, akkor már régen baj van.
Vagányság helyett biztonsági játék
Han Solo a Star Wars-univerzum legvagányabb és leglazább szereplője, akinek kalandjairól az elmúlt évtizedek során rengeteg regényt írtak, így tényleg nem csodálkoztam azon, hogy a Lucasfilm úgy gondolta, érdemes lenne filmet/filmeket készíteni az ifjúkori kalandjairól. A kezdeti elgondolás kétségtelenül szimpatikus volt: egy elsősorban vígjátékokról ismert rendezőpárost, Phil Lordot és Christopher Millert (21 Jump Street, A LEGO-kaland) kérték fel egy könnyed sci-fi/kaland/vígjáték összerakására, a páros pedig legjobb tudása szerint belevágott a munkába. Aztán kirúgták őket. Ilyesmi bizony előfordul Hollywoodban, de itt ez a kirúgás úgy történt, hogy ők ketten már leforgatták a film 70%-át. Még három hetük volt hátra, és kész is vannak. Okként az ilyenkor szokásos kreatív nézetkülönbségeket nevezték meg mindkét oldalon, és ebben lehet is valami: Lord és Miller értelmezésében a Solo egy vérbeli vígjáték lett volna, sok-sok vidámsággal és ökörködéssel a látványos akciózás és hiperűrugrások mellett.
Ez a hangvétel azonban olyannyira eltért a Lucasfilm guruja, Kathleen Kennedy felfogásától, hogy inkább megdobta a büdzsét sok tízmillió dollárral, és majdhogynem elölről kezdte a munkát, immár egy másik rendezővel az élen. A kiválasztott egy régi hollywoodi iparos, Ron Howard lett, akinek legjellemzőbb tulajdonsága, hogy azt csinálja, amit mondanak neki. Nem tehetségtelen fazon, és ha kap egy kiváló forgatókönyvet, nem szokta elrontani, de ahhoz ő kevés, hogy nem betonstabil alapokból valami emlékezeteset építsen. Howard pedig pont azt csinálta, amit a Lucasfilmnél vártak tőle: biztonsági játékot játszott.
Alden Ehrenreich a fiatal Han (Fotó: Profimedia)
Lazaság helyett drámázás a köbön
A most látott verzióban Han Soloból egy újabb Luke Skywalker-klónt gyártottak nekünk, vagyis egy szegény parasztfiút, aki a nehéz körülmények közül kitörve emelkedik fel, és lázad fel az elnyomó rendszer ellen. Ez a Han nem a kalandért vagy a pénzért, hanem egykori nagy szerelméért (Emilia Clarke a Trónok harcából) vállalja a veszélyeket, vagyis egy sármos gazfickó helyett kaptunk egy klasszikus, ezerszer látott hőskaraktert, enyhe rosszfiús beütéssel. Ez nem a Hant játszó Alden Ehrenreich hibája, hanem a forgatókönyvírók írták meg így. Ehrenreich egyébként nem rossz Solo, szerencsére nem nagyon próbálja majmolni Harrison Ford alakítását, és csak pont annyit emel át belőle, amivel még érzékelteti, hogy ez tényleg a jól ismert karakter, akit évtizedekkel ezelőtt megszerettünk. Nem az ő hibája, hogy a film nem igazán működik. Sajnos az alkotók nem látták meg a lehetőséget abban, hogy Han Solo karaktere mennyire kilóg a Star Wars-univerzumból, és a nézők épp a kívülállásáért szeretik őt jobban bárkinél (kivéve talán Darth Vadert).
Han eredettörténetét nézve az volt az érzésem, hogy ezt nem is specifikusan erre a figurára írták, hiszen ha nem szerepelne benne az Ezeréves Sólyom, Chewbacca vagy Lando figurája, talán rá sem ismernénk, hogy ez az ő sztorija. Mintha Kasdanék robotpilóta üzemmódba kapcsolva írtak volna a nehéz sorsú fiúról, aki megszökik a szolgaságból, majd egy nagy kaland során rablóvá válik, ám miután helyén van a szíve, a zsákmányt nem magának tartja meg, hanem afféle űrbéli Robin Hoodként továbbajándékozza azt. Néhány poén ugyan akad, de a figurára jellemző könnyedséget és lazaságot feláldozták a drámázásért, és összességében igyekeztek olyan nagyjeleneteket a történet szövetébe pakolni, mint amikor Luke-nak Palpatine és az apja előtt kell választania az Erő sötét és világos oldala között. Han Solo azonban nem Luke Skywalker, sokkal jobban jártunk volna, ha inkább egy űrben játszódó Blöfföt kapunk a karakterrel, nem pedig egy franchise-klisékből összeeszkábált tucatmunkát.
Emilia Clarke és Alden Ehrenreich
Tempós és sekélyes
Láthatjuk, hogyan ismerkedik meg Chewie és Han, megnézhetjük a pillanatot, amikor emberünk kártyán elnyeri az Ezeréves Sólymot Landótól, sőt azt is megtudhatjuk, honnan van a híres pisztolyforgató képessége, és még a Kessel-futamot is végignézhetjük, de én végig úgy éreztem, hogy a forgatókönyvírók inkább csak kötelességszerűen kipipálják az általuk szükségesnek talált pontokat ahelyett, hogy valóban egy érdekes karaktert vagy történetet építenének fel. A forgatókönyvírói fantáziátlanság jele például az, hogy még egy olyan elcsépelt és dedós humorú dialógus is bent maradhatott, mint amikor Qi’ra arra kéri Solót, hogy mondjon pohárköszöntőt, amire ő azt válaszolja, hogy „Köszöntelek, pohár”.
A film ráadásul száguld, mint a gyorsvonat. Howard kegyetlen tempóban hajtja előre a cselekményt, rengeteg karaktert szerepeltet, de a már korábban ismerteken kívül egyiket sem hozza közel igazán – oké, az L3-37-es droid azért kivételt jelent –, és annyi minden történik benne, hogy az már két filmre is elegendő lenne, mégis az volt az érzésem, hogy nem történt benne semmi. A láthatóan drámainak szánt jelenetek súly nélkül röppennek tova, és még egy karakter halála sem kapja meg a neki járó időt, mert rohanunk is tovább. A fordulatok és árulások – utóbbiból túl sok is van – érdektelenek maradnak, az akciójelenetek pedig sokszor kimondottan fantáziátlanok. A bányabolygón játszódó lövöldözésben például kifejezetten kínos, hogy perceken keresztül méterekről lövöldözik egymást ötlettelenül, a jelenet rendezése kifejezetten ügyetlen. Kivételnek azért ott van a magasvasúti akció, amiben legalább egy rövid időre megvillan az a heist movie-s (balhémozis) báj, amire itt nagyobb adagban szükség lenne. A film látványvilága kétségtelenül karakteres, de a sötétség és az állandó félhomály egy idő után engem már zavart: értem én, hogy alvilág meg rosszfiúk mindenfelé, de lehet ám ezt kevésbé direkten is érzékeltetni.
Han Solo és Chewbacca
Egy lépés előre, kettő hátra
Láthatóan a Lucasfilm nem egyetlen filmre tervezett a figurával, és a végén gyakorlatilag megkapjuk a következő rész felvezetését is. A kérdés már csak az, hogy van-e értelme még egy ugyanolyan sematikus űreposznak Han Solo főszereplésével, ami tényleg semmi, de semmi újdonságot nem tartalmaz. Lehet-e úgy építeni egy univerzumot, hogy nem előre, hanem folyamatosan hátrafelé nézünk? Meddig lehet még élősködni a legendán? Az utolsó Jedik megmutatta, hogy a helyzet nem reménytelen, és Kathleen Kennedyék nem zárkóztak el teljesen attól, hogy új irányba terelgessék a franchise-t. Az a film egy lépés volt előre, ez a film meg két lépés hátra. Ha nem akarják, hogy a Star Wars ne legyen más, mint egy örökös nosztalgiázás a régi dicsőségről, akkor nemcsak a pilótafülkékben, hanem a Lucasfilmnél sem ártana előre nézni és hiperűrsebességbe kapcsolni.