Félmeztelenül kaszabolta le a magyar hercegné az orosz grófnőt

Pauline von Metternich, azaz Sándor Paulina osztrák-magyar grófnő (később hercegné) pedigréje aligha lehetett volna előkelőbb. Anyai nagyapja Metternich herceg, a kancellár, diplomata, államférfi és konzervatív ikon, aki Napóleon után rendet csinált Európában, és akit maga Henry Kissinger választott PhD-je témájául, édesapja pedig a valaha élt egyik legmenőbb magyar főúr, Sándor Móric, az életveszélyes, ám annál látványosabb mutatványairól és ingatag mentális állapotáról egyaránt ismert Ördöglovas, aki pont olyan volt, mint ha Széchenyi István nem a haza felvirágoztatásán fáradozott volna, hanem helyette inkább elmegy szerepelni a Jackass című nagyszerű tévésorozatba (és a végén ugyanúgy Döblingben végzi).

Ha az embernek ilyen felmenői vannak, az nyilván automatikus belépőt biztosít Európa legkitűnőbb társaságaiba, de Paulina grófnő nem csupán kifogástalan családi kapcsolatainak köszönhette hírnevét és sikereit. 1836-ban született Bécsben, húszévesen hozzáment nagybátyjához (vagyis félnagybátyjához), a francia nagykövet Richard von Metternichhez, akitől három lánya született, és akivel boldog házasságban éltek, noha a férfi előszeretettel került bizalmas kapcsolatba színésznőkkel, táncosnőkkel, operaprimadonnákkal és a kulturális élet más női kiválóságaival. Felesége is rajongott a művészetekért, ám egészen más módon.

Egyrészt állítólag tűrhetően balettozott (és örömmel fel is lépett), de inkább csalhatatlan jó ízlése és fáradhatatlan kultúraszervező (sőt: közvetítő) tevékenysége volt az, ami a 19. század második felének egyik legmegbecsültebb és legbefolyásosabb asszonyává tette. Miután Richard von Metternich herceg hivatali kötelezettségei miatt a házaspár 1859 és 1870 között többnyire Bécs és III. Napóleon párizsi udvara között ingázott, a hercegnének volt alkalma alaposan megmerítkezni az európai szellem legjavában. Nem volt világraszóló szépség, ám okos, széleskörűen művelt, szellemes csevegőnek és levelezőnek bizonyult, akinek elbűvölő társaságát nemcsak az arisztokrácia, hanem a művészvilág is szívesen kereste.

Baráti viszonyt ápolt többek közt Prosper Merimée-vel, Alexandre Dumas-val, Saint-Saënsszal, levelezett Liszttel, Strauss a Bécsi Bonbon keringőjét, Wagner egy zongoradarabját dedikálta neki. Szervezett kiállítást, operaelőadást (például a Tannhäuser legendásan botrányos párizsi bemutatóját), ragyogó, tematikus bálokat és jótékonysági estélyeket, fiatal, feltörekvő komponistákat támogatott, szalonokat tartott fent, öltözködésével pedig divatot teremtett a francia udvarban, és miután beajánlotta kebelbarátnőjének, Eugénia császárnénak angol szabóját, Charles Wortht, megkezdődött a haute couture korszaka, francia chic máig tartó hegemóniája.

Mindezek ellenére Sándor Paulina mégsem volt kimondottan az a Rambouillet márkiné típusú affektáló salonniére, aki fényűző rezidenciáján ezüsttálcán kínálja körbe az aprósütemény mellé szervírozott magaskultúrát rangos vendégeinek, egy kevésbé kifinomult megjegyzéstől pedig azonnal idegösszeomlást kap. Ugyanis a hercegné, szikrázó szelleme és eleganciája dacára, meglehetősen hangos, harsány és temperamentumos személyiség volt, aki nem félt gúnyos és találó vicceket elsütni a párizsi és bécsi előkelőségek (mondjuk Erzsébet királyné, akivel valósággal gyűlölték egymást) rovására, miközben egyik drága szivart szívta a másik után. Sőt, ha kellett, még az öklét (!) is használta; állítólag unokatestvérének, Melanie hercegnének mosott be egy ízben a Demel cukrászdában. Ahogy az is jellemző, hogy a 19. század, sőt valószínűleg minden idők legnevezetesebb női kardpárbaja is az ő nevéhez fűződik.

1892-ben történt a nagy esemény, a végső leszámolás Sándor Paulina és az orosz születésű Kielmannsegg Anasztázia grófnő között, amit aztán széltében-hosszában tárgyaltak egész Európában. Ami nem csoda, mert már önmagában az is fantasztikus, hogy min robbant ki az egész konfliktus: azon, hogy milyen virágok szolgáljanak dekorációként a bécsi zenei és színházi kiállításon. Paulina volt az esemény női bizottságának tiszteletbeli elnöke, míg Anasztázia az ügyvezető, és ennélfogva természetesen mindketten maguknak követelték a jogot, hogy ebben a minden viccen kívül életbevágó kérdésben egyedüliként dönthessenek. Miután nem jutottak dűlőre, érthető, hogy tényleg nem maradt más megoldás, mint kardélre hányni a másikat (és azért zárójelben jegyezzük meg, hogy a dekoráció minden bizonnyal inkább csak egy jól hangzó ürügy volt, és valójában egy régóta húzódó háborúskodás végére óhajtott pontot tenni a két arisztokrata alfa-nőstény).

A párbaj a liechtensteini Vaduzban folyt le, és a párbajsegédi (Schwarzenberg hercegné és Kinsky grófnő), valamint az orvosi feladatokat (Lubinska bárónő) is kizárólag nők látták el, ilyesmire pedig korábban még nem volt példa a történelemben. A férfiak annyira nem szívesen látott vendégek voltak az évszázad egyik legfontosabb társasági eseményén, hogy még a feleket a helyszínre fuvarozó inasok és kocsisok is csak a vívóknak háttal, távolabbról élvezhették az eseményeket. Ugyanis Lubinska bárónő javaslatára a hölgyek, mintha csak egy dögös, bőrtangás fantasyamazonokat felvonultató Boris Vallejo-festményt próbálnának megeleveníteni, végül félmeztelenül vívtak meg, hogy az ilyen esetekben rendszerint a sebbe kerülő, nem mindig higiénikus szövetdarabok ne okozzanak csúnya fertőzéséket.

Az első két körben még csak óvatosan kóstolgatták egymást, azonban a harmadikban már elszabadult a pokol: Sándor Paulina az orrán sebesült meg, Kielmannsegg Anasztázia meg a karján, majd mindketten elájultak, a segítségükre siető szolgákat pedig Lubinska bárónő zavarta vissza az esernyőjével, nehogy még a szemérem is súlyosan megsérüljön ebben a szörnyű vérfürdőben. Ugyan a grófnő talált be először, az osztrák-magyar hercegné szebb és nagyobb vágást ejtett, így többnyire őt szokás győztesnek tekinteni; mondjuk az Ördöglovas lányától azért tényleg ez a minimum. Hogy végül milyen lett a virágdekoráció, arról sajnos nincs információnk, de biztosak vagyunk benne, hogy az egész császárváros le volt nyűgözve a látványtól.