Az angol felvilágosodás talán egyetlen nagyasszonya, Anna Laetitia Barbauld hosszú és termékeny élete során írt alkalmi és szentimentális költeményeket, találó szociokommentárokat, radikális politikai pamfleteket, irodalmi kritikákat, esszéket és egyebeket, munkásságával pedig irányt mutatott a romantika korai képviselőinek, elsősorban Coleridge-nek és Wordsworthnek, azonban az utókor elsősorban mégis a gyerekirodalom megújítójaként tartja számon – már ha számontartja egyáltalán. Mellőzöttségének több oka is van (amire a végén még visszatérünk), de az biztos, hogy eleve nem indult túlságosan nyerő társadalmi helyzetből, és később ezt még egy nem teljesen megfelelő házassággal, illetve egy nagyszabású karriergyilkos húzással is sikerült megfejelnie.
Nancy (ahogy akkoriban becézték) 1743-ban született Leicestershire-ban, jómódú unitárius családban, ami az anglikán országban ugyan korántsem jelentett olyan szégyenbélyeget, mint katolikusnak lenni, de azért nem is bizonyult a legjobb ajánlólevélnek az életben. Az írónő másik nehezen palástolható és még nehezebben ledolgozható tulajdonsága pedig a neme volt; nőként nem részesülhetett formális intézményi oktatásban, és pályája során többször előfordult, hogy messze nem vették olyan komolyan, mint férfi pályatársait. Szerencséje, hogy értelmiségi közegben nőtt fel, és apjának, a nonkomformista vagy disszenter (nagyjából: nem anglikán angol református) diákoknak fenntartott fiúiskolában is tanító lelkésznek köszönhetően olyan nevelést kapott, mint kevés hajadon leány a 18. század közepén: latinul, görögül, franciául és olaszul tanult, valamint megismerkedett az antik klasszikusokkal és a kortársakkal egyaránt. Anyja viszont már nem támogatta olyan forró lelkesedéssel a szabadidejében is inkább apja diákjainak társaságát kereső, a hagyományos női szerepek korlátait nehezen viselő Nancy intellektuális és művészi ambíciót, mert attól tartott, hogy így nehezebb lesz majd férjhez adni.
Anna Laetitia Barbauld portréja
Pedig a lány a húszas évei végére nem csak széleskörűen művelt, hanem rendkívül vonzó fiatal nővé cseperedett, és több komoly udvarlója is akadt, jellemzően a rangos Warrington Akadémia vonzáskörzetéből, ahol apja ekkoriban tanított. Többek közt maga Jean-Paul Marat (igen, az a Jean-Paul Marat), a forradalmi terror és a kádban fürdőzés későbbi ikonikus alakja, aki ebben az időben még természettudósként és francianyelv-tanárként dolgozott, illetve Archibald Hamilton Rowan, aki a század vége felé az ír függetlenségért küzdő Egyesült Írek Szövetségének alapító tagjaként vált ismertté. Érthető, hogy ezeket a forradalmi hajlamokat dédelgető (és nem túl előnyös külsejű) fiatalembereket azonnal elbűvölte az addigra már sikeres és mellesleg keményen politizáló költőként is kibontakozó Nancy személye, akivel nemcsak az időjárásról, hanem a korzikai függetlenségi mozgalomról is kellemesen el lehetett cseverészni. A nő végül a sokadik visszautasított kérő után igent mondott egy bipoláris zavarban szenvedő francia hugenottának, bizonyos Rochemont Barbauld-nak.
A pár 1774-ben Suffolkba költözött, ahol egy, a kor viszonyaihoz és elvárásaihoz képest meglehetősen haladó és szabad szellemű fiúiskolát nyitottak: a Palgrave Akadémián amellett, hogy kitűnő és korszerű oktatást biztosítottak, nem alkalmaztak testi fenyítést, és az sem volt ritka, hogy a diákok saját maguk által szervezett és lefolytatott „bírósági tárgyalásokon” dönthettek a súlyosabb fegyelmi ügyekben. Anna Barbauld ez idő tájt, elsősorban férje unszolására kezdett gyerekeknek szóló könyveket is írni; noha egészen kicsiknek szóló ábécés vagy mondókás könyvek korábban is léteztek, az ő közérthetően, mégis magas mesterségbeli tudással megfogalmazott, a gyerekeket egyszerre szórakoztató, oktató és ami a legfőbb, önálló gondolkodásra ösztönző művei (Lessons for Children, Hymns in Prose for Children) valami nagyon friss, üde szemléletet hoztak ebbe a sokáig lenézett műfajba, és még hosszú generációkon át szolgáltak zsinórmértékként. És nem csak a gyerekekre, a szülőkre és a pedagógusokra gyakorolt nagy hatást a könyvek furcsa, naiv bája: a teremtés titkait kutató, zabolátlan, pszichedelikus látomásait hol megfestő, hol papírra vető William Blake épp úgy a rajongók közé tartozott, mint a misztikus tavi költő, William Wordsworth.
Richard Samuel Kilenc múzsa c. festményének részlete, Barbauld balról a második
Szóval a dolgok jól alakultak. Bár a házaspárnak nem lehetett saját gyereke, rövid hezitálás után adoptálták Anna öccsének kisfiát, Charlest, és mellette pedig ott volt a Palgrave Akadémia először csak 8, majd egy évtized elteltével már több mint 40 diákja, akikről az asszony szinte anyjukként gondoskodott. A könyvek is szépen fogytak, így nem okozott különösebb anyagi gondokat, amikor 1785-ben be kellett zárniuk az iskolát Rochemont egyre rosszabb mentális állapota miatt. Egy rövid franciaországi kitérő után Londonban telepedtek le, ahol a nő újult erővel vetette bele magát a forradalmi politizálásba, részben nyilván a forrongó kontinensen tett látogatás hatására. Egyik különösen heves vitát kavart írásában azon törvények azonnali visszavonását követelte, amelyek megtiltották a disszentereknek és katolikusoknak, hogy közhivatalt viseljenek, de épp ugyanilyen magabiztos lendülettel és felkészülten állt ki a női egyenjogúság mellett vagy a háborúk és a rabszolgakereskedelem ellen, ellenfelei és csodálói pedig nehezen tudták megemészteni, hogy ezek az elegáns stílusú, higgadt, ám tökéletesen kompromisszummentes írásművek egy női szerző tollából származnak.
Bár a 18–19. század fordulójának környékén Anna Barbauld már a hatvanas éveit taposta, tettvágya továbbra sem lankadt. Politikai témájú költeményei és publicisztikái mellett öccsével közösen gyerekkönyveket és pedagógiai cikkeket írt, valamint nagyszabású irodalomtörténeti munkát az angol regényről, és még az sem tudta megakasztani, hogy 1908-ra szegény Rochemont már annyira kétségbeejtő állapotba került, hogy nem egyszer késsel hadonászva üldözte feleségét a saját otthonukban. A teljesen elborult elméjű férfi végül gondozásba került, de valahogy kijátszotta ápolói figyelmét, és vízbe ölte magát.
Anna Laetitia Barbauld portréja
Az írónő utolsó verse, az Eighteen Hundred and Eleven 1812-ben jelent meg. Ebben a keserű hangvételű, háborúellenes költeményben a szerző a brit birodalom dicsőségének szomorú elmúlásán, illetve az USA felemelkedésén merengett, amire az akkori közvélemény egyrészt jeges értetlenséggel, másrészt pedig heves gyűlölettel reagált, ami valahol érthető, hisz ettől azért még azért nagyon-nagyon messze voltunk; Anna Barbauld profetikus erejű írása úgy egy évszázaddal (sőt) korábban érkezett a kelleténél, és sehogy sem passzolt az akkori közhangulatba. Ezen a ponton már a durva közéleti harcokban edződött özvegy is feladta hadállásait, és visszavonulót fújt. Élete hátralevő 13 évében egy sort sem írt többé.
Munkásságának megítélése ma sem egyértelmű: az őt egykor bálványozó romantikusok túlléptek rajta, a viktoriánusok idejétmúltnak tartották, a komoly akadémikusok csak a gügyögő-moralizáló gyerekírót látták benne, és sokáig a feminista irodalomkritika sem tudott vele mit kezdeni. De hát még maga William Shakespeare is kiesett egy jó évszázadra az irodalmi kánonból, úgyhogy nem kizárt, hogy Anna Laetitia Barbauld ideje is újra eljön majd.