Ha a Billy Elliot című darab valóban táncoló homoszexuálisokká változtatja (változtatta) a nézőket, úgy okkal tarthatunk attól, hogy a huszadik század egyik legismertebb és legünnepeltebb kommunista képzőművészének, a Trockijjal haverkodó, Marxot és Sztálint is megfestő Frida Kahlónak munkásságát bemutató kiállítás megtekintése után magyarok tömegei indulnak meg a Téli Palota ostromára, a kevésbé harciasak meg esetleg gyorsan köztulajdonba veszik a termelőeszközöket.
Ugye, még emlékszünk: a balettozó bányászfiú bájos történetének egyik jelentéktelen mellékszereplője állítólag meleg, vagy akár az is lehetne, és ennyi már bőven elég volt ahhoz, hogy ez az egyébként teljesen ártalmatlan vasárnap délutáni családi musical a romlott és dekadens nyugati művészet egyik emblematikus alkotásává, az ármánykodó homoszexuális propaganda szócsövévé, illetve az idén újra felmelegített ezeréves magyar kultúrharc véres hadszínterévé váljon, úgyhogy pánikszerűen le is vették a műsorról (legalábbis átmenetileg). Azonban a legfrissebb kulturális forradalom hullámai, úgy fest, egyelőre még nem érték el a Magyar Nemzeti Galériát, amely nagyszerű ütemérzékkel pont mostanra hozta össze a Remekművek a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedóból című tárlatot. Reméljük, hogy ezért senki nem üti meg bokáját!
Trockij felesége, Kahlo, Trockij és Max Shachtman amerikai aktivista úton Mexikóba (Fotó: Fine Art Images/Heritage Images/Getty Images)
Persze Frida Kahlo kommunizmusát elsősorban a 19. század lobogó romantikája, az 1910-ben kirobbant mexikói forradalom ideája, valamint a nagy nemzeti gondolat táplálta, és nem az, amit itthon kommunizmus alatt szokás érteni (meg hát amúgy is teljesen mindegy), művészete pedig soha nem volt különösebben ideologikus (vagy épp csak annyira, mint a művészet általában), hanem inkább fokozhatatlanul, gyakran egészen kényelmetlenül személyes. És mellesleg megrázóan vicces. Az életművét alig ismerő laikusként számomra az volt a legnagyobb meglepetés, hogy Frida Kahlo nemcsak az a felékszerezett-felvirágozott pogány istennő, aki olyan szuggesztíven és magabiztosan néz ki az önarcképeiről, hanem egy kifinomult humorú alkotó, akinek még a legnyugtalanítóbb és legfelkavaróbb képei is végtelenül szórakoztatóak.
Ez a furcsa humor talán a szürrealizmussal rokon, de annál sokkal direktebb, közérthetőbb szimbólumokat használó A dajkám és én című képen a leginkább szembeötlő, amelyen egy óriásmellű prekolumbián termékenységi bálvány öntözi anyatejjel a mexikói földet, illetve szoptatja az egykedvűen bámuló babatestű festőnőt, és amely egyszerre hazafias kiállás, Clairvaux-i Szent Bernát történetét felelevenítő misztikus-révült istenélmény, az anyai gondoskodás hiányának kifejeződése, illetve egy totálisan bizarr és szürreális mesekönyv-illusztráció.
Frida Kahlo: A dajkám és én
A Kahlo buszbalesetét (vagyis az azt megelőző pillanatokat) megörökítő kép is sokkal inkább egy karikatúraszerű társadalmi tabló, semmint az egész további életét alapvetően meghatározó tragédia drámai emlékműve. A vetélés-abortusz-gyermektelenség-közegészségügy rendkívül nyomasztó témaköreit körbejáró, minden álomszerűségével együtt is igen sokkoló Henry Ford kórház című festményen egy csiga (egy cuki, lebegő csiga!) zökkenti ki az embert. A Diego Rivera mexikói sztármuralista mozgalmárral folytatott hosszú és viharos házasságát, valamint a nők elleni erőszakot, a machismót egyaránt feldolgozó Csak néhány szúrás naiv, népi retablókat idéző képi világa és szándékosan túlpörgetett vérfürdője pedig azért nagyszerű, mert minden felesleges fontoskodás, homlokráncolás és giccses hatásvadászat nélkül tud beszélni ezekről a súlyos kérdésekről.
Annál meg tényleg semmi nem viccesebb és torokszorítóbb, hogy a testi-lelki szenvedések legváltozatosabb és legborzalmasabb stációit mind bejáró, végül valószínűleg az öngyilkosságba menekülő művész életének utolsó képe nem valami óriási, lángoló művészi kinyilatkoztatás, hanem egy Viva la vida felirattal ellátott görögdinnyés csendélet, amit eredetileg a fogorvosának készített (már ha jól értettem, de az is lehet, hogy a doktor úr egy másik görögdinnyés kompozíciót kapott).
Azért természetesen senki nem fogja harsányan végigröhögni azt a kiállítást, amelyen a legismertebb művek közé tartozó Törött oszlop adja meg az alaphangulatot; ezen a képen a kettéhasított, szögekkel kivert, fűzőbe szorított, a gerince helyén meg egy rogyadozó antik oszlopot viselő Frida Kahlo látható, aki olyan benyomást kelt a kietlen sivatag közepén, mint egy szenvedéseit méltósággal és kötelességszerűen viselő ókeresztény mártír, egy megtépázott kariatida vagy egy inverz oszlopszent. Nyilván nem véletlenül került ez ilyen központi helyre, rögtön a bejárattal szemközti falra.
A Törött oszlop című kép
A Mexikóban afféle nemzeti szimbólumnak vagy valóságos nemzeti kincsnek számító Kahlo az egész világon őrülten népszerű, főleg azóta, hogy Salma Hayek eljátszotta abban az életrajzi filmben, illetve Madonna is rendíthetetlen apologétájául szegődött, szóval egy Kahlo-kiállítást nem egyszerű megszervezni, a budapestihez is kellett nagyjából tíz év és bizonyára egy sor bonyolult művészetdiplomáciai manőver, mire összejött. Persze így nem is lehet minden híres és/vagy fontos képet felvonultatni, de a Dolores Olmedóból, valamint magángyűjtőktől származó szelekció így is nagyon meggyőző, ráadásul érezhető valami teljességre törekvés abban, ahogy a megrendelésre készített, kevéssé jelentős portréktól a mezoamerikai művészeten és a 18. századi gyarmati festészeten keresztül eljutunk az ereje és szenvedései teljében alkotó művész vallomásos erejű, dilettáns mesterműveihez, erotikus és szerelmi fantáziához, majd a levezető csendéletekhez.
Muray Miklós és Frida Kahlo (Forrás: Nickolas Muray Archives)
A kiállítás egyik legkülönlegesebb darabja egyébként nem is egy festmény, hanem egy levél, amelyet maga Frida Kahlo írt magyar születésű szeretőjének, a fotóművészként is ismert Muray Miklósnak, azaz Nickolas Muraynak, ráadásul magyar nyelven. Ez úgy kezdődik, hogy: Nick! Szeretlek ugy mint egy angyalt. Gyöngy virag vagy drágám, és nagyjából hasonló modorban folytatódik, úgyhogy garantálható, hogy ettől minden anyanyelvi beszélő azonnal el fog olvadni.
A Frida Kahlo – Remekművek a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedóból című kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában tekinthető meg július 7-től november 4-ig.